Amíg a Holdat eltakarja a Nap /MDZS/

Huszonkettedik fejezet: Kezdet

– Amikor Xi'anba értek, keressétek fel a Fang család házát! Fang asszony férje volt az egyik kereskedő, aki eltűnt. - Adta ki a végső utasítását Wen Ruohan, amikor a hat főből álló, már felszerelkezett csoporttal utoljára találkozott az Éjtelen Város kapujánál. A klánvezér mindennel ellátta őket: rengeteg papírtalizmán és jelzőfény lapult az Ég és föld erszényükben, hátukon a frissen élezett kardjuk. - Kardon repülve fél napra van innen a város. Ha bármi szokatlant észleltek, elvárom, hogy azonnal értesítsetek! - nézett végig a csapaton. Bárki, aki nem lett volna tisztában a klánvezér kilétével, azt hihette volna, hogy az atyai aggodalom beszél belőle. 

– Hogyne Klánvezér! - hajoltak meg előtte búcsúzóan a fiatal tanítványok, és már húzták is ki a kardjaikat, mialatt néhány kultivátor kitárta előttük a súlyos kovácsolt kaput, melynek (író: milyen meglepő módon) mind a két szárnyát egy-egy lángnyelvekkel tarkított napkorong díszítette. Azonban nem minden haladt úgy, ahogy azt Wen Ruohan elképzelte.

– Apám! - mintha egy ostor csattant volna a testén, Wen Ruohan úgy rándult össze. Wen Xu és Wen Xie elsápadt, a három lány és Wen Zhuliu pedig igyekeztek láthatatlanná válni. 

– Nem megmondtam, hogy kössétek le a figyelmét? - sziszegte a fogai között a klánvezér a mellette álló kultivátoroknak, akik már bánták, hogy elvállalták a feladatot. 

Wen Chao a Chiseng*-lépcsősoron igyekezett lefelé. Nagy sietségében még a kardját sem csúsztatta vissza a hüvelyébe, a karjában lóbálva futott a kinyíló kapu felé. Mögötte néhány társa igyekezett lépést tartani vele, kevés sikerrel, egyedül a "Wen úrfi!" kiáltásaik érték utol a fiút.

– Hova mentek? - kérdezte a bátyját és az öccsét. Wen Xu és Wen Xie összenéztek, teljesen tanácstalanok voltak. Most mondják el neki az igazat? Vagy hazudjanak? A legjobb lenne, ha ezt az apjukra hagynák, nem igaz?? Így végül, bölcsen a hallgatást választották. Miután Wen Chao látta, hogy testvéreitől nem számíthat válaszra, a maradék négyhez fordult:

– Hova mentek? - kérdezte újfent, de bármennyire is próbált magabiztosnak mutatkozni, a hangja megremegett. Nem volt nehéz kitalálni, hogy hová készültek, de a legutolsó szalmaszálba is belekapaszkodott. De - nem is olyan mélyen - tudta, nem kellett, hogy kimondják, a hallgatásuk is épp elég volt.

Zhi Sanren végül nem bírta tovább: 

– A-Chao, mi csak... 

– Sehova. - Wen Ruohan még mindig háttal állt a fiának, de nem is volt szükség rá, hogy megforduljon, tudta, hogy megadta neki a kegyelemdöfést. 

– Ne nézz ostobának! - dobbantott a lábával Wen Chao. Mintha egy kaligráfus vetett volna egy verset papírra, melyet most gondolt ki, gyengéden az ujjai közé fogott ecsetjével, a felkavarodott por úgy festette meg az áthidalhatatlan távolságot közöttük. 

– Márpedig csak egy gyerek reagálna így! - Wen Ruohannál elszakadt a cérna. Az ajkaira gyengéd mosoly húzódott mialatt megfordult, majd mint egy gyerekhez szokás, úgy szólt a fiához:

– Nem megmondtam, hogy még egy jöttment középszerű kultivátort sem tudnál legyőzni? Chao'er, inkább a komoly dolgokat hagyd azokra, akik értenek is hozzá, rendben? 

Wen Chao kis híján elsírta magát, de nem mert visszaszólni. Nem tehetett mást, minthogy megalázva sarkon forduljon és elfusson. Utoljára még visszafordult, mintha búcsút szeretett volna venni tőlük, de végül némán eltűnt a szemük elől.

– Ez a kölyök - sóhajtott fel Wen Ruohan, majd visszafordult a tanítványai felé: – Minden világos?

– A napnál is világosabb! - bólintottak Wen Xuék. A klánvezér már távozni készült, amikor megütötte a fülét ez a válasz. Szigorú tekintetét még utoljára végigjártatta a tanítványokon.

– A napot semmi sem tudja felül múlni! Ezt sose feledjétek.

*

– Nem gondoljátok, hogy a klánvezér túlzásba esett? Amit Wen Chaonak mondott... - Már jó ideje repültek, messze maguk mögött hagyva az Éjtelen Várost és Qishant. Wen Zhuliu eddig a gondolataiba merülve pásztázta az alattuk elterülő erdőket, de végül már nem bírta tovább. 

– Biztos nagyon aggasztja, ami történt. - Vélekedett Wen Xie.

– De azért, szerintem sem kellett volna ilyen messzire mennie. Ezzel nagyon megalázta A-Chaót. - Szólt közbe a fiú védelmére kelve Jin Yan. 

– De azt meg kell hagyni, hogy A-Chao még nem áll készen egy komolyabb éjszakai vadászatra. Ki tudja, mi történne vele. Wen Ruohan csak védte. - Zhi Sanren álláspontjára Jin Yan azonnal visszavágott:

– Szóval, azért véded Wen Ruohant, mert szerinted a "kiváló" apai ösztönei késztették erre? 

– Nem védem! Csak azt mondom, hogy jobb Wen Chaonak így.

A két lány már rég egymásnak ugrottak volna, ha éppen nem madarakat megszégyenítő magasságban repültek volna. Jobb híján a szemükkel próbálták meg lelökni egymást a kardjaikról. 

– Hagyjátok már abba! Ez úgysem változtat már semmin. - Próbált meg az eszükre hatni Wen Xie.  – Inkább koncentráljuk a feladatra! Én egy egyszerű vízi démonra tippelek.

– Én is. Hogyha a kereskedők mind vízen szállítottak, akkor ez a legvalószínűbb megoldás. - Helyeselt Wen Zhuliu. 

– Szerintem nem. - Szólt közbe Yi Fei. - A vízi démonok általános besorolásúak. Ráadásul nem csak a kereskedők, hanem a hajóik is eltűntek minden árujukkal együtt. Egy általános lény sem lenne képes erre. A vízi démonok pedig nem járnak csapatban. 

– Nohát, mégis megtanultad a veszélyességi-sorrendet? - vigyorodott el Wen Xu, mire Yi Fei kényszeredetten elmosolyodott. 

– És nem is hiszem, hogy a Qishan Wen klán képzett kultivátorai egy vízi szörny ellen vallottak volna kudarcot.

– Jól beszélsz, Shimei! - Repült mellé Zhi Sanren, majd vigyorogva hátba veregette. - A szárazföldi támadás lehetőségét is kizárhatjuk. 

– Azt miért? - ráncolta össze a homlokát Wen Xie. 

– A hajók miatt. - Felelte Wen Xu. Erre az öccsének is leesett a tantusz:

– Hát persze! Hiszen a hajókat sem találták meg! - csapott a homlokára felismerően.

– Az nem lehet, hogy eltüntették őket, hogy ne maradjon bizonyíték? Talán kivontatták, vagy elsüllyesztették, esetleg felégették őket. - Vetette föl Jin Yan. 

– A kultivátorok nem találták a hajók kihúzásának jeleit. Hogyha pedig elsüllyesztették, vagy felgyújtották volna őket, akkor legalább néhány fadarab partot ért volna. 

– Akkor viszont mi lehet a tettes? - kérdezte Wen Zhuliu, mire ismét csönd borult a társaságra. Egyikőjüknek sem jutott eszébe semmilyen lehetséges megoldás. 

– Először is, beszéljünk Fang asszonnyal. Lehet, hogy olyat tud mondani, ami a segítségünkre lehet. - Vélekedett Zhi Sanren. 

Ekkor - mintha csak erre várt volna -, felsejlettek Xi'an város körvonalai. Ahogy a felhők között nézték, a ráereszkedő alkonyat kísérteties fényekbe burkolta a várost. 

___________________

 Chiseng - lángoló