Echo (Bucky ff)

6.

Az éjszaka közepén egy tompa puffanó hangra keltem fel. Először azt hittem csak álmodtam, de aztán egy hangosabb puffanásra és csörömpölésre lettem figyelmes. A szomszédból Bucky szobájából jött a hang gondolkodás nélkül rohantam át. Az ablakon beszűrődő éjszakaifény miatt odabent félhomály volt, az őrmester épp próbált felállni az ágya mellett a földről az éjjeli szekrénye felborult és minden, ami rajta volt szanaszét hevert a földön. Akkor vettem észre, hogy Bucky bionikus karja nincs felhelyezve. Valószínűleg a szekrény is úgy dőlt el, hogy egykézzel próbált megkapaszkodni benne.

- Segítek. - léptem hozzá, némán elfogadta a segítségemet. Amint felállt nehézkesen az asztalához sétált, ahol egy kancsó víz volt elhelyezve, amiből töltött magának. Még mindig szaporán vette a levegőt a homlokán izzadságcseppek csillogtak. - Rémálom? - kérdeztem és elkezdtem összepakolni a holmiját. Hümmögve válaszolt. - Nekem is van még mindig, már nem olyan gyakran, mint az elején, de ugyanolyan rémesek.

- Mit csinálsz olyankor, ha újra előtőrnek? - a földről felvett papírokat rendeztem miközben felálltam és felé fordultam, engem figyelt így próbáltam nem rá nézni.

- Ki öntöm valakinek a szívem, Shurinak vagy néha T'Challanak. Nyálasan hangzik, de sokat segít, ha beszélek valakinek róla. Neked sem kéne magadban... - a papírok között megpillantottam egy fényképet, amitől a szó is bennem ragadt.

- Mi a baj? - lépett mellém és meglátta ahogy a rólunk készült képet bámulom, azonnal kivette a kezemből fém kezével. Fel sem tűnt, hogy felvette. - Ez... - kereste a szavakat, de nem tudta mit mondjon.

- Nem kell magyarázkodnod ismerem őt. - találtam meg én először a hangom, Bucky döbbenten nézett rám - Történelmet tanitok furcsa lenne, ha nem futottam volna bele. Mikor láttam Mariet a történelemkönyvekben nagyon csodálkoztam, hogy volt egy történelmi hasonmásom. - hazudtam szemrebbenés nélkül - Tudom, hogy ez is közrejátszott, hogy itt vagyok. Csak meglepett, hogy neked megvan ez a kép. A többi társadról is van?

- Néhányukról. De Marie, Ő nem egy szimpla bajtárs Steve után ő volt az egyetlen, aki megértett engem. Az életével fizetett, hogy megmentsen ezt azóta sem tudom megbocsájtani magamnak. - mesélte a képet vizslatva.

- Tökéletesen alkalmazod a tanácsom. - mosolyodtam el - Kicsit könnyebb nemigaz?

- Talán.

- Ne gyötörd magad Marie sem szeretne így látni. Nem azért adta a kedveséért az életét, hogy az magába roskadjon és ne éljen boldogan. - Bucky zavartan nézett fel a burkolt vallomásom hallatán.

- Mi nem voltunk egy pár. Miből gondoltad ezt?

- Pedig ilyen áldozatot nem tesz meg akárkiért egy nő, de ha nem hát nem. Szeretnél még beszélgetni vagy megpróbálsz visszaaludni? - próbáltam közönyösnek mutatkozni és egyben segítőkésznek mintha nem lennék tisztában a múltjával. Bucky kicsit gondolkodott, de mikor az ágyára pillantott mintha kicsit megborzongott volna. Félt, ha újra elalszik visszatérnek a rémálmai is.

- Nem iszunk meg egy teát a konyhában? - mosolyogva bólintottam.

- Épp ajánlani akartam egy nyugtató citromfűteát. Tartotok itt?

- Úgy tudom van belőle. - indult előre.

- Remek. - míg megfőztem a teát Bucky csendbe burkolózott. Elé tettem egy csészével és leültem vele szembe az asztalhoz. Lassan ízlelgette elgondolkodva.

- Mit tettél bele?

- Egy kis mézet. - válaszoltam zavartan, olyan hirtelenséggel tette fel a kérdést, mintha arra lett volna kíváncsi, hogy mérget kevertem e bele.