Echo (Bucky ff)

13.

- Hol is kezdjem? – néztem fel az égre és csillagok után kutattam, de a körülöttünk lévő fények miatt nem láttam egyet sem – Egy kis családban nőttem fel csak a szüleim, a bátyám és én. Azt hiszem mondhatjuk, hogy én voltam a fekete bárány a családban. A bátyám minta gyerek volt a szüleim büszkesége, de nehogy félre értsd ő testvérként is tökéletes volt. Nagyon szerettem. Még akkor is, ha anyám minden második mondata az volt, hogy miért nem lehetek olyan, mint a bátyám fegyelmezett és szófogadó. Azt akarták, hogy mintahölgy legyek és kövessem az általuk kijelölt utat. – Buckyra pillantottam, aki figyelmesen hallgatott – Aztán a bátyám katonának állt, rá egy évre pedig jött a levél, hogy elesett. A szüleim, de főként anyám úgy gyászoltak mintha nem lett volna több gyermekük. Akkoriban épp arra készültem, hogy egy kis iskolában leszek tanító, de inkább meg adtam a szüleimnek, amire annyira vágytak. Olyan lettem, mint a bátyám. Beálltam a seregbe és elestem ahogyan ő, tisztában vagyok vele, hogy nem éppen erre gondoltak. – keserűen mosolyogtam – Nem is tudom mi vezérelt igazán, hogy megmutassam vagyok olyan jó, mint ő vagy hogy számomra is elviselhetetlen volt a hiánya. Minden esetre örömmel léptem a nyomdokaiba csak azt bánom, hogy a szüleimnek mennyi fájdalmat okoztam ezzel. Nem valami szép mese igaz? – nem tudott mit mondani, együttérzően és sajnálattal figyelt.

- Nem mi akartuk ott hagyni őket. – mondta végül – Egyértelműen űrt hagytunk magunk után, de erről nem mi tehettünk. Ezt Steve mondta egyszer. – sóhajtva nézett az égre.

- Bölcs szavak.

- És mi történt veled a Hydranál?

- Sokáig nem tudtak hasznosítani mivel a hallásom szó szerint mozgás képtelenné tett. Majd egy nap kifejlesztettek egyfajta drogot, ami hatott rám annyira, hogy tompította a hallásom persze más érzékeimet is, de az öléshez tökéletes voltam. Még így is átlagon felüliek voltak a képeségeim. Az ügyeimről próbálok megfeledkezni, de gondolom te is tudod, hogy ez lehetetlen.

- Ez a teher halálunkig megmarad. Egy arcot sem felejtettem el. – Bucky minden fájdalma leolvasható volt az arcáról. Sokat szenvedett ahogy én. El sem tudtam képzelni mi lett volna velem, ha aznap nem láttam volna meg őt.

- Még mindig a bábjuk volnék. – suttogtam.

- Hmm?

- Csak azt mondtam még mindig a bábjuk volnék, ha... ha nem találkozok egy ismerősömmel és...

- Élnek még ismerőseid? Ez fantasztikus. – mosolygott. Örült nekem mert azt gondolta volt kire támaszkodnom. De én nem akartam még az én terheimet is ráhelyezni már akkor sem.

- Csak egy és nem vagyok benne olyan biztos, hogy ez annyira nagyszerű lenne.

- Gyakran találkoztok? – megráztam a fejem – De azért találkoztatok?

- Fogjuk rá.

- Nem is tudja, hogy életben vagy. – döbbent rá végül, keserűen mosolyogva ismét a fejem ráztam.

- Ha tudná magát okolná a velem történtekért. Nem akartam zavarni az életét, Wakandában nem voltam senki útjában és nekem is megfeleltek az ottani nyugodt körülmények. De most itt vagyok és amiatt is aggódhatok, hogy egyszer észrevesz.

- Azért, hogy őrizd az ő lelkinyugalmát nem találod meg a sajátodat. Miért nem vagy önzőbb?

- Már csak ő maradt nekem és minden tőlem telhetőt megteszek, hogy normális élete legyen. Szerintem nincs ezzel semmi probléma.

- Az volt a legjobb megoldás, hogy elbújtál a világ végére?

- Inkább nem bonyolódjunk bele. Na de eredetileg oda akartam kilyukadni, hogy mikor megláttam őt egy küldetés során néhány emlék elő tört bennem. Azt hiszem szerencsém volt azon a napon. Szerencsés voltam, hogy felismertem őt annyi változás után és hogy azon az eseményen wakandaiak is részt vettek. Miután öntudatra ébredtem és a drogok hatásai is elmúltak ájultan feküdtem valamelyik sikátorban és ott talált rám Shuri és innentől már nagyából tudhatod mi történt velem. – fejeztem be a történetem – Te jössz.

- Ennyi?

- Most így hirtelen ennyi jutott az eszembe.

- Ha időközben felmerülne valamilyen kérdés bennem biztosan felteszem. Szóval én jövök. – sóhajtott fel – Olyan régen volt már mégis olyan közelinek érzem. Brooklynban nőttem fel egy egyke elkényeztetett gyerekként. Viszont élt a szomszédomban egy vézna beteges kölyök, aki sosem tudta megvédeni magát, de a bajt azt mindig kereste. Idővel barátokká és testvérekké váltunk – kuncogott – mindig én húztam ki a csávából, most bezzeg ő járja a világot gonosztevők után kutatva és én szorulok a segítségére. Be kell valljam ez kicsit bántja a büszkeségem. – fordult felém én együttérzően megveregettem a vállát, Amerika Kapitány mellett minden férfi büszkesége sérül egy kicsit. – De örülök, hogy ő is itt van, nélküle nem tudom mi lett volna velem, de tudom neki sem könnyű. – merengett el.

- Ennyi? – mosolyogva kérdeztem, hogy megtörjem a bús hangulatát. Bucky felkuncogott és ő is megismételte az én szavaimat.

- Ha kíváncsi lennél valamire csak kérdezz, bár szerintem tanárnőként szinte mindent tudsz már rólam.

- Mond csak Bucky. – kíváncsian hümmögött – Kiszoktál te néha mozdulni innen? Mármint küldetéseken kívül csak úgy tudod emberek közé menni.

- Nem igazán, de gondolom te sem.

- Itt valóban nem, de Wakandában nem volt olyan nap, hogy ne lettem volna más emberek társaságában. Segített elterelni a figyelmem. Nem akarsz valamikor elmenni valahová?

- Az most veszélyes volna számodra.

- Ugyan már Bucky mindketten tudjuk, hogy a Hydrának több okuk van félni tőlünk, mint nekünk tőlük. A két legjobb emberüket már nem képesek irányitani, ha összefutnak velünk sírva rohannak el.

- Majd még megfontolom.

- Holnap?

- Legyen, holnap.

- Akkor a randi áll, nelegyél fent sokáig. – ezzel magára hagytam a döbbent őrmester.