A dzsungel hercegnője Bakugou x Reader

8. fejezet

{Név} egy hatalmas fának az ágán pihent. Egyik lábát szabadon lógatta, és csak nézte a fa lombjának lágy ringatózását. Nem akarta elhinni, hogy így átverték. Hogy nem mondták el neki miért is jöttek igazából. De ami a legjobban kiborította, azaz égető érzés a mellkasában, miután mindezt, annak a szájából kellett hallania, akiben a legjobban megbízott.

- {Név}! – szólította a szomszédfáról Akkha. A fehér és kékes szőre csak úgy ragyogott a holdfényben. – Egésznap itt lebzselsz, és nem tartod szemmel az idegeneket. Mi történt? – a szigorú, karcos hangja szinte vágta {Név} fülét. Kivette a hanglejtéséből, hogy szidja. Akkor szokott így hozzá szólni, ha tényleg csak lebzsel. De a mai szidása nem volt olyan, mint amit megszokott. Sokkal inkább hasonlított egy féltő apa hangjára.

- Semmi. És nem lebzselek!

- Az idegenek közelébe mentél?

- Nem.

- Akkor miért vagy tisztább, mint szoktál lenn? – kérdezi már a lánnyal szemben. A sárga, szikrázó szemei, akár a villám, úgy ragyogtak. Szemei belefúródtak {Név} szemeibe, mintha ezzel belelátna a lány lelkébe, ami minden alaklommal sikerült is neki. Mivel a Mama rábízta a taníttatását, lényegében ő volt az aki felnevelte, így mondhatjuk azt is, hogy olyan, mintha az apja lenne. Ahogy nőt, Akkha úgy ismerte ki {Név}- t, mint ő kistigris korában a dzsungelt. Minden tudott róla. Mit szeret és mit nem. Mikor mit és hogyan csinál. A mozdulatainak jelentését. Mivel hét napforduló alatt, csak egyszer-kétszer szokott a vízeséshez menni megmosakodni, így furcsállta, hogy egy harmadikat is bevitt a napi rutinjába.

- Megmosakodtam?

- És mitől illatozol ennyire? Nem ilyen a szagod mosakodás után. Elkaptak, igaz? Mikre vettek rá?

- Semmire. Mivel csak egy idegennek a nyelvét értem, így ha kérdeztek is, nem értettem. – hajtja le a fejét {Név} szégyenében, hogy hazudnia kellett. Hisz pontosan ez történt. Mivel még a helyzet is új volt neki, nem ügyelt az arckifejezésére, sem a reakcióira, így biztos leolvasták róla az idegenek, hogy hazudik-e vagy sem. Hogy pontosan tudja miről van szó. Még megölni sem tudta volna őket, hisz egyedül volt ellenük és a fegyverei sem voltak nála. És még más is visszatartotta. Azt nem tudta mi, de azt igen, hogy a vörös szemű idegennek köze van hozzá.

- Hazudsz {Név}! Tudod jól, hogy a hazugság az utolsó olyan dolog, amit megengedhetsz magadnak!

- Tudom! De mi mást tehetnék? Ha hazudok, ha nem. Mindkét esetben én vagyok az aki hibázik! Valamit megmutattam az egyik idegennek, amit nem lett volna szabad! Megbíztam benne! De hiba volt. – ez volt az első alkalom, hogy felemelte a hangját Akkha jelenlétében, de teljesen kiborult. Ha akkor nem menti meg {Név} Bakugou-t Akkha haragjától, hanem nyugton marad, akkor nem tudnának róla és már az első adandó alkalommal elment volna. De nem, ő neki meg kellett mentenie és a Mama és a mag felé kellett vezetnie.

Ez a bizonyos mag, nem olyan volt, mint a többi. Ez volt a dzsungel szíve, amit a Mama is őriz a gyökerei alatt. A főőrző ebből nyeri az erejét és védi a dzsungelt, valamint zárja el a világ egyik legveszélyesebb lényét. A krákent. Mivel a Mama gyengül, így a magnak nincs miből erőt nyernie, így a pecsét is gyengül, ami elzárja a lényt.

- Szóval megtudták, igaz? – kérdezi Akkha nyugodtan, de a hangjából kivehető némi idegesség is. {Név} lassan bólint, majd térdelő ülésbe meghajol Akkha előtt. Így szokott bocsánatot kérni, ha valami bajt csinált. Mivel egy vastag fának az ágán ültek, könnyen ment neki az ülés, mint egy vékony ágon. – Nincs mit tenni. A következő teliholdig távol tartjuk őket Mama és a mag közeléből. Amíg nincs örökös, addig mi is tehetetlenek vagyunk.