A dzsungel hercegnője Bakugou x Reader

12. fejezet

- Tökéletes. – mondta Monoma, majd a fa felé fordult. – Hamarosan minden visszaáll a régi kerékvágásba, anya. – mondta olyan gyengéden, mint egy szerető gyermek az anyjának. Bakugou lélegzet visszafojtva hallgatta folytatást. Monoma a fába ragadt hölgynek a gyermeke?

- Még mindig nem tudom elhinni, hogy annak az árulónak az ivadéka vagy. – sziszegte Ká. Hangjában visszafojtott undort hallatott. Monoma meglendítette köpenyét, amely alól fekete kesztyűs keze bukkant elő, majd egy lilás fénnyel világító kristályt tartott a kígyó felé, aki fájdalmasan kiáltva a földre rogyott. Úgy vergődött a földön, mint egy partra vetett hal. Akár egy kígyó mérgétől haldokló állat.

- Merd még egyszer a szádra venni anyámat. – mondta Monoma fagyos hangon, majd eltette a kristályt. – Ha nem akarod, hogy újra a Földanya mérgét bevessem, akkor engedelmeskedsz, és megkapod, amit akarsz. Így szólt az alkunk. – fordult a fában ragadt nő felé újra. – Anyám az életét adta azért, hogy engem mentsen. A húgom is itt van valahol. Megszegte az esküjét, miszerint a következő Főőrzőként elzárja az érzelmeit, de ő mégis szerelembe esett az egyik őrzővel. Meg akarta változtatni a szabályokat, miszerint a Főőrzők is szerelembe eshetnének, de az akkori Mama ezt ellenezte. Testvére sem törődött a boldogságával. – mondta, mintha csak magának mesélne. – Anyám, a Főőrző ceremónia előtt kilenc hónapra eltűnt, igaz?

- Igen. Senki sem tudta, hogy hova tűnhetett. – felelte a kígyó, bár már tudta a választ.

- Engem hozott a világra. Apámról nem mesélt sokat, csak annyit, hogy...- nem fejezte be, mert valami mocorgást hallott. {Név} idáig volt képes hallgatni ezt az egészet anélkül, hogy ki ne bújt volna a kő mögül. Bakugou nem tudta visszatartani őt attól, hogy elő ne bújjon. Már ő is megmozdult volna, mikor is arra lett figyelmes, hogy indák fogják le, és hallgattatják el. Még nyögése se hallatszott. Monoma rezzenéstelen arccal nézte a lányt. – Na, csak nem kémkedünk? – kérdezte, de a lány még így sem válaszolt. Ká visszaváltozott kígyó alakjába. Akkora volt, mint a fa. Szemét a lányra szegezte, aki csak tovább állt bambán. A kígyó támadásba lendült. Ekkor Monoma ismét elővette a követ, amely felragyogott a félhomályban. A kígyó félúton megint összeesett. Vergődésében felkavarta a port. Egy pár pillanatra nem láthatták a másikat a túloldalon. {Név} csak a lilafényt látta a poron keresztül. Miután a lilafény eltűnt, és a por sem választotta el egymástól a két felet, egymás szemébe néztek. Ká eltűnt.

- Érted, amit mondok, nem igaz? – kérdezte a lány.

- Hogyne érteném. Kezdetektől fogva értettem. Ahogy te is érted az én nyelvemet. Nem gondolkodtál még el esetleg rajta, hogy ez miért lehet? – kérdezte Monoma, száját fél vigyorra emelte. {Név} elővett egy kést az oldalára erősített övből. – Erre semmi szükség sem lesz. Nem tudnál megölni.

- Mit tudsz erről a fáról? Erről a helyről. Anyádnak nevezted. Meg hogy a testvére nem törődött vele.

- Oh, tényleg. Nem tudhatod.

- Mégis mit?

- A mostani Mama az ő testvére volt. – jelentette ki Monoma, fejét a fa felé biccentette, mire {Név} ledöbbent. Az őrzőknek soha nem is volt testvérük. Egy természeti erőnek a lelkéből születtek. Nem történ olyan, hogy egy lélek kettéválasztódjon. – Nem mondták el igaz? – {Név} még mindig nem válaszolt. – Hát persze... te akkor még csak egy parányi gondolat voltál csupán. Az őrzők sem emlékeznek erre, igaz?

- Mégis mit...

- Ki lett törölve az emlékezetük. A Mama kitörölte, és megváltoztatta azt. Mintha Fey nem is létezett volna.

- A Mama sohasem tenne ilyet! – {Név} támadásba lendült. Gyorsan átszelte kettejük közötti távolságot. Lendült a kés Monoma szíve felé, de a fiú kitért az útból. Ment a támadás kitérés közöttük.

Bakugou elővette bicskáját a farzsebéből, és azzal elvágta az indákat. Mivel {Név} már nem rá koncentrált, így az indákra küldött varázslat sem igen volt olyan erős. Kibújt a kő mögül. Azt látta, hogy Monoma leterítette {Név}-t. A kést a lány torkához tartotta, miközben rá nézett. – Jó látni, hogy te is beszállsz a buli, Bakugou. – mondta.

- Enged el!

- Itt én parancsolok, nem te. Hogy ne feledd ki is irányít, had emlékeztesselek, hogy a húgod élete még mindig az én kezemben van!

- Őt hagyd ki ebből. Elhoztunk téged ide. Ez volt az alkuban!

- Nem teljesen. Ugyanis ne felejtsd el, hogy a húgod most helyetted fog a bitófára kerülni, ha a következő hónap vasárnapjáig nem térsz vissza, a Maggal. Neked kell megszerezned, és elhoznod nekem, hogy visszahozzuk a királynőt az életbe, akit te megöltél.

- Hányszor mondjam még el, hogy nem én voltam!

- De igen. Ki volt vele aznap éjjel? Kinek a feladata volt a védelme? Elmenekültél, így a húgod került a helyedre. Bérgyilkosként tevékenykedtél, de csak egy áruló szökevény voltál.

- A királynő nem az én kezeim által halt meg. Betörtek, engem meg elkábítottak. Mire magamhoz tértem ő már halott volt.

- Igazán? Nem is tudom, kinek a kezében volt a kés, a királynő vérével. – mondta Monoma, mire Bakugou abba hagyta. Igaza volt. Minden bizonyíték ellene szólt. szavának senki sem hitt. Még a csapata sem. Bakugout a szomszéd királyságból küldték, hogy ölje meg a királynőt, hogy ezzel megnyerjék a háborút. Őt és csapatát felbérelték, hogy tegyék meg. Bakugouék elfogadták az ajánlatot. Bakugou beolvadt a királyi udvarba, majd később a királynő testőre lett. Ez a kapcsolat később erős barátsággá, majd szerelemmé alakult át. Bakugou aznap este el akarta mondani a királynőnek az érzéseit, de nem tudta. Elkábították, majd arra ébredt fel, hogy a halott királynő mellett fekszik pucéran, a késsel a kezében. Elkapták és bezárták. A kivégzése előtt egy nappal a húga élni kívánt a csere jogával, miszerint őt helyezzék Bakugou helyére. A király persze ellenezte, hisz nem engedhetett egy gyilkost szabadlábra. A húga ekkor elővett egy rég elfeledett könyvet, melyben az állt, hogy egy elzárt szigeten van egy varázsnövény, amely képes a holtak feltámasztására. Felajánlotta, hogy Bakugou menjen el érte, de ha nem tér vissza egy hónapon belül, akkor őt végeztessék ki helyette. A király belement. Monoma, a király tanácsosa önként jelentkezett arra a feladatra, hogy ő maga fogja felügyelni Bakugout és csapatát. Bakugou a kezdetekben ellenkezett ez ellen az ötlet ellen, hiszen a húga még csak tizennégy éves, ráadásul gyenge is a szervezete, nem bírná ki a börtönt. Ugyanakkor nem akarta azt sem, hogy bűnösnek ítéljék el olyanért, amit nem is követett el, így belement. Hajóra szállt, de nem múlt el nap, hogy ne gondolt volna húgára, vagy a királynőre. Bűntudatot érzett. Bűntudatott, hogy mikor {Név}-vel volt, minden gondját elfelejtette. Bűntudatot, mert az érzelmei megváltoztak. Valaki más irányába. – Na, mi az? Lepergett előtted az eset? Csak nem meggondoltad magad? – kérdezte Monoma.

- Hagyd őt békén. – mondta a lány. Szemei szikrákat szórtak.

- Jobban tennéd, ha csöndben maradnál! – jelentette ki Monoma mérgesen és felpofozta a lány, mire ő elfordította a fejét. A nyaka szabaddá vált. Felbukkant a levélmintájú tetoválása, és egy szív alakú anyajegy a nyakán. Monoma meglepődött. Neki is pont ugyanilyenje volt. Pont ott, ahol a lányé. Óvatosan megérintette, mire az alatta fekvő személy egyre csak mocorgott, de Monoma továbbra is erősen lefogta. Bakugou mozdult, hogy kiszabadítsa {Név}-t alóla. Lerúgta Monomát a lányról, majd felsegítette a lányt, aki egyből talpra ugrott, és lendült volna ismét támadásba, a még mindig bambán őt bámuló Monomát, majd félúton megállt,mikor Monoma a következőt mondta. – Húgom.