Bird Of Prey [Eli "Hawk" Moskowitz]

1. fejezet: Baráti kör

Eli Moskowitz az a fiú, akit totyogós korom óta ismertem, és akibe azóta bele voltam zúgva, mióta csak az eszemet tudom. Egy utcában laktunk, az anyukáink nagyon jó barátnők voltak, ennek köszönhetően pedig szinte az összes időnket együtt töltöttük. Aztán együtt jártunk óvodába, ahol megismertük Demetri Alexopoulos-t, aki becsatlakozott harmadiknak a mi kis baráti körünkbe.

A két fiú nagyon jól megértette egymást, én pedig rettentően örültem neki, hogy végre volt valaki rajtam kívül, aki támogatta Eli-t. Nagyon hasonlítottak egymásra, mindketten értettek a számítógépekhez, meg mindenféle tudományos dologhoz. Míg ők ezekkel foglalatoskodtak, én általában valami könyvet olvastam, de ilyenkor is velük voltam, csak amíg ők kísérleteztek meg videójátékoztak, addig én az egyik sarokban húzódtam meg. Idővel engem is próbáltak rávenni, hogy csatlakozzak. A videójátékok még tetszettek is, de mire egész jól belejöttem, Demetri felháborodását látva inkább felhagytam vele. Ugyanis a fiú nem igazán bírta elviselni, hogy egymás után többször is legyőztem.

Mindhárman imádtuk a Ki vagy, doki?-t, és a Harry Potter filmeket nagyjából százszor néztük végig. Eli pedig minden egyes alkalommal sírt, mikor meghalt Dobby manó. Én pedig minden egyes alkalommal egyre jobban belezúgtam. Persze nekik erről fogalmuk sem volt. Még Demerti, a zseni sem vette észre, hogy mit érzek. Persze ebben besegített az is, hogy óvodás korom óta bőven volt időm arra, hogy megtanuljam elrejteni ezeket a dolgokat.

Azt tudni kellett Eli-ról, hogy egy rendellenességgel született, ez pedig nem más volt, mint a nyúlszáj. Még csecsemő korában megműtötték, de a heg örökre az orra és a felső ajka közt fog húzódni. Emiatt pedig egész életében, pontosabban abban a tizenhat évben folyamatos bántalmazásnak volt kitéve. Demerti volt az egyetlen rajtam kívül, aki nem szekálta Eli-t, sokkal inkább a védelmére kelt, pedig egy nádszál vékony kisfiú volt. A szája viszont annál nagyobb, simán leosztotta a nálunk idősebbeket is. Persze ezután kaptak érte mind a ketten. Valószínűleg engem is elgyepáltak volna, ha nem lány vagyok.

A hármasunk megtörhetetlen volt. Legalábbis úgy gondoltuk. De jött a gimi. Ott pedig szép lassan mindennek vége lett.

Könnyebben barátkoztam másokkal, mint Eli és Demetri. Ezt persze ők egyáltalán nem bánták, egészen addig, amíg jóban nem lettem Aisha Robinson-nal és Samantha LaRusso-val. Pontosabban csak Demetri-nek voltak megjegyzései arra, hogy ha Sam-mel haverkodok, előbb utóbb muszáj lesz majd a suli menőivel is jóba lennem. Ezt pedig ő lehetetlennek tartotta addig, amíg minden nap velük, az ő szavaival élve, a nyomikkal ebédeltem.

- Demetri! - forgattam unottan a szemeimet, mikor leültünk az étkezőasztalhoz. Csak négyen voltunk, Eli, Aisha, ő és én. Sam a nyáron nem igazán tartotta velünk a kapcsolatot, ugyanis az idejét az új barátnőivel, a suli legnépszerűbb lányaival töltötte.

- Most mondd, hogy nincs igazam. - intett le a fiú, majd az éppen akkor csatlakozó Aisha-ra nézett - Hányszor beszéltél a nyáron Sam-mel?

- Egyszer sem. - húzta el a száját a lány - A telefont nem vette fel, és vissza sem hívott. Nem is írt.

- Mert az új barinőkkel lógott. - bökött a villájával a népszerűek asztala felé - Csak Dawn-nal állt szóba. Oké, velem meg Eli-jal amúgy sem beszélt sokat, de ti hárman tavaly össze voltatok nőve.

- Demetri! - szóltam rá újra a fiúra, mikor láttam, hogy Aisha kezd egyre szomorúbb lenni Sam miatt. Hiszen ők kettem hasonló viszonyban voltak egymással, mint én a két fiúval. Leszámítva persze az érzéseimet Eli iránt, amiket erre az időre már sikerült teljesen elnyomnom magamban, és bezárni valahol nagyon mélyen a szívemben.