Bonifác - Lucifer macskája (Befejezett)

Negyvenharmadik fejezet

Harry pillanatok alatt letudta a távot, közben újabb lövések hangzottak fel, de ez sem tántoríthata el. Belépett az ajtón, majd meg is torpant, egy fegyver szegeződött rá, úgy gondolta itt a vége, de valami oldalról leterítette. Nagyon felfogni se volt ideje mi történt, csak az tűnt fel neki, hogy az előbb berohanó termetes rottweiler áll előtte. A kan oldaláról egy részen hiányzott a szőr, és szépen gyógyult seb látszott. Az előbbi megérzése helytállónak bizonyult, ez valóban Bertalan volt, az egyik négylábú páciense.

Félig fekve igyekezett felmérni a helyzetet, valami a földön koppant, és mikor megpillantotta mi az tudta, egy üres tár, majd a hang következett, ami az újabb felhelyezésével járt. Felfelé nézett, és Sammy-t látta, aki rá, és az előtte álló, ínyét megmutatva vicsorgó kutyára irányította a fegyvert.

− Állj! − jelent meg Luca az ajtóban kétségbeesett kiáltással, majd ős lemerevedett, amikor szembe került a fegyverrel, de lövés nem dördült, és Sammy inkább visszafordította előbbi célpontjai felé a halálos eszközt.

A helyiségre csend telepedett az előbbi után, csupán némi fájdalmas nyöszörgés hallatszott. Harry vette magának a bátorságot, hogy megkeresse a tekintetével a forrását. Ted ült a földön, a fél feje, a nyaka vérben úszott, kezét az egyik szemére tapasztotta. Felette, mögötte állt Sammy, és a másik férfi, akit nem ismert, de nem is számított.

Nem tudta mivel harcolhattak, de az biztos, hogy karmolt az illető. Bonifác jutott Harry eszébe, és nekiállt keresni, de helyette mást pillantott meg. Luna, az ő drága Lunája feküdt a földön, körülötte lassan vértócsa gyűlt. Pontosan tudta, hogy bizonyos mennyiségű vérveszteség sokkos állapotot okoz az állatoknál, ami halálhoz vezet elkerülhetetlenül. Kétségbeesés, tehetetlen düh keveredett benne, de nem tudott mit tenni.

− Nem kellett volna idejönnötök − szólalt meg Sammy. − De legalább láthatjátok, hogy igazunk van?

− Mégis miben? − nyögte kétségbeesetten Luca, aki úgy szorította magához Ignácot, mintha mindenáron meg akarná védeni.

− Nézz csak oda! − biccentett válaszként a férfi a társa irányába, aki szintén fegyvert fogott a kezébe, és a célpontja nem volt más, mint az ugrásra készen lapuló Bonifác.

Nem csak Luca nézett el arra, hanem Harry is, pedig szíve szerint Lunát mentette volna meg valahogyan, de biztosra vette, ha hirtelen mozdulatot tesz, Sammy lő, és akkor újabb sérülés következik be. Ezt semmiképp sem akarta. Viszont arra a látványra nem számított, amit a túloldalon látott.

Izzó vörös szempár volt az, ami először feltűnt neki, a pirosas vészfényben jól kivehető volt a felborzolt szőrű, termetes kandúr, akinek a hátán bőrszárnyakat látott. Abszurdnak tűnt, még a világító szempárt megmagyarázta volna, de ez így felfoghatatlannak tűnt. Az ajtóban állva Luca legalább ennyire hitetlenkedve bámulta Bonifácot, a macskát, akit megmentett, befogadott, akit kényeztetett.

~ Pokolba! − mérgelődött Bonifác, fogalma sem volt arról hogyan került ide Luca és az állatorvos. A helyzet úgy alakult, amivel nem számolt, és ami még hatalmas gondokat okozhat.

− Látjátok! Nem vagyunk őrültek! Léteznek! Köztünk járnak, és a céljuk, hogy pokollá változtassák az életünket! − fröcsögte elégedetten Sammy, egy pillanatra a kandúrra nézett. − Nekem csak ő kell. Ha szépen megadja magát, akkor ti elmehettek, de ha csak megmozdul, akkor nemcsak neki fog baja esni, hanem még valakinek.

~ Kénköves pokolba! − morgott jól hallhatóan Bonifác.

Már a támadásuk sem úgy ment, ahogy tervezték, mert Szerafinát eltalálták, és a kandúr sejtette csak azért, mert kifogyott a villanás képességéből. Mondjuk ezt előtte közölhette volna vele, mert akkor mást talál ki. De ezen nem tudott változtatni. A kutya megjelenése segítség lett volna, de csak abban az esetben, ha fut be az állatorvos, mert biztosra vette, így nem számolhat azzal, hogy támadni fog, mert inkább védeni fogja az embert.