Bonifác - Lucifer macskája (Befejezett)

Harminchatodik fejezet

Míg a sötétedést várták, addig Bonifácnak volt alkalma alaposan átgondolni, mit és hogyan mond, amikor sor kerül erre a beszélgetésre. Ennek ellenére nem szólalt meg egyből, hanem kivárt néhány pillanatig.

~ A kóbor korcs azt állítja, hogy akad a városban néhány ember, aki olyan kiskedvencekre vadászik, mint amilyenek mi vagyunk − kezdett bele Bonifác. ~ Ugyan nem tudom mennyi pokolmacskának kéne a városban lennie, mert érthető okokból nem nagyon verődünk össze, de ehhez a városmérethez, a velem együtt lévő tizenhármat kicsit keveslem. Nem hiányzik néhány négylábú őrangyal?

Le sem vette Szerafináról a tekintetét, hogy a legapróbb megmozdulást is észrevegye. A fehér nősténymacska tartása nem változott, de az utolsó kérdés hallatán, épphogy, de megrezdültek a fülek, ebből már tudta Bonifác a választ.

~ Ugyan mi nem okozunk csapatosan balszerencseáradatot, ettől függetlenül nem járunk össze, hogy tudjak válaszolni a kérdésedre − szólalt meg óvatosan Szerafina, nem akarta a pokolmacskák orrára kötni, hogy a gyűlésen jóval kevesebben jelentek meg, amit Lucifer esetleges jelenléte miatt hívott össze, mint amire számított.

~ Most azt akarod nekem bemesélni, hogy nem fújtál riadót a múltkori kis találkozásunk után, amiből rájöttél, hogy Lucifer a városban van? − kérdezett rá Bonifác, és kifejezetten szórakoztatta a tény, hogy ilyen riadalmat tudott okozni közöttük ezzel. Nem mintha a Pokol Ura olyan sok időt töltött volna itt, mert folyamatosan járta a világot, és intézte a kis üzleti ügyeit.

~ Nem voltunk annyian, mint legutóbb, de ez nem jelenti azt, hogy eltűntek, csak annyit nem tudtak a gazdáik mellől elszabadulni − ismerte el Bertalan, kár lett volna bármit tagadni, mert azzal csak magukat áltatják.

~ Ez miatt jöttél ma este ide, te is? − nézett fel Szerafina őrangyal társára.

~ Igen, ez a rühes korcs, az én fülembe is beültette a bolhát − ismerte el a rottweiler.

~ Örülnék neki, ha nem korcsoznátok − motyogta leginkább magának Fábián. Elsettenkedett volna már régen, ha nem tűnik fel neki, hogy a Szervác nevű holló le sem veszi róla a szemét.

~ Egyem meg azt a kis érzékeny lelkedet − dorombolta oda neki Lukrécia, szófordulata megdöbbentette a tépett fülű kandúrt. Szervác az ágon csőrét csattogtatva nevetett, Pongrác viszont látványosan, és jól halhatón ásított egyet, unta az egészet.

~ Nyugalom, nem esznek lelkeket, még a démonok sem, nemhogy ők − sajnálta meg Bertalan a kóbor kandúrt, aki részben akaratlanul csöppent bele ebbe az egészbe.

~ Te mindig előszeretettel rontod el mások szórakozását? − fordult Lukrécia a vele szemben lévő kutya őrangyal felé.

~ Csak a fajtádét szőrpamacs. Mondd csak, sok pormacskát szedsz össze a bundáddal? − villantott fel egy kutyamosolyt Bertalan kötekedően, és alaposan végigmérte a hosszú bundával megáldott nőstényt.

~ Gúnyolódj csak kedvedre. Nem engem vert meg a sors olyan buta képpel, mint amilyen neked van. Bár bizonyára nem véletlen, hogy ezt a fajtát, amit te képviselsz, elsődlegesen harci feladatokra tartják, és nem valami nemesebb célért − vágott vissza Lukrécia, a sértést nem vette magára.

~ Térjünk vissza a tárgyra! − szólalt meg Szerafina, még mielőtt tovább folytatták volna ezek ketten a civódást. ~ Szóval azért hívtad össze a fajtársaidat, hogy figyelmeztesd őket. De mit akarsz tőlem, tőlünk? Nem hiszem, hogy a jó szándék vezérelt ide téged.

~ Részben ezért hívtam őket össze, részben, hogy megtaláljuk ezt a néhány embert. És nem a jó szándék vezérelt, hanem az érdek. Nektek sem lenne jó, ha lebuknánk a nagyvilág előtt, ahogyan nekünk sem − kezdett a válaszba Bonifác. ~ Több szem, többet lát.