Ritter és az ezüsterdő kutyái

1. fejezet

A titkos küldetés

Lassacskán felkelt a Nap. A madarak csicseregni kezdtek az Ezüsterdő fáinak ágain. Az őzek ittak a csörgedező kispatak vízéből, majd elfogyasztották a nap első fűszálait. Minden nyugodt és világos volt. Senki sem számított viharra, ami eltakarta volna az eget és halált, pusztítást hagyott volna maga után. Gyönyörűséges hely volt. Vadvirágok nőttek a hatalmas tölgyfák alatt. A pataknak pedig hét forrása volt. Az egyik forrásánál kisebb tavacska terült el. Benne a halak úszkáltak teljes nyugalomban, ám hirtelen valami lecsapott rájuk. A kistermetű németjuhász kölyökkutya belehasított mancsával a selymesen simogató vízbe és már repült is a hal a partra. A vízparton már ott feküdt kettő másik hal, amit ezelőtt nem sokkal fogott ki.
„- Na, ezzel megvolnék. Sietnem kell!" -gondolta magában a kiskutya, majd a szájába vette a halakat és megindult az erdő belsejébe. Gyorsan és magabiztosan szelte át az erdőt. Számára nem volt félelmetes. Ismerte a környéket. Hamarosan meg is látta az elhagyott erdészkunyhót, ahol édesanyja életet adott neki. Anyjához igyekezett, aki közel egy hete különös betegségben szenvedett.
- Ritter! Te vagy az? -jött a kérdés, amint a kis németjuhász eb mellső mancsai toppantak a kunyhó deszkateraszán.
- Igen, Anyu. Én vagyok az és sikerrel jártam. -mondta Ritter vidáman.
- Látom. Ügyes vagy kisfiam. -mondta az anyakutya, ahogy meglátta Rittert és a tavacskából kifogott halakat. -Köszönöm.
Nehezen, de elfogyasztotta a halakat. Lihegett és kapkodva vette a levegőt.
- Anyu? -mondta bizonytalanul a kiskutya.
- Mi a baj? -kérdezett vissza lihegve az anyakutya.
- Biztosan, hogy ne forduljunk az emberekhez segítségért? -kérdezte Ritter aggodalommal a hangjában.
- Nekem nem kell tőlük semmi sem...emlékszel mit meséltem róluk? Te megbízhatsz bennük, ha akarsz, én nem fogok. -jött a válasz, majd felállt.
- Itt az idő, kisfiam. -folytatta. -Itt az idő, hogy csatlakozz a testvéreinkhez.
- Testvéreinkhez?
- Igen. Remélem kibírom még amíg megjönnek érted. Jó lenne látni a régi barátaimat...jajj...olyan jó lenne...
Mondta és amilyen hirtelen felkelt, olyan hirtelen esett össze.
Ájultan feküdt a földön. Ritter kiborult.
- Anyuuuu!!!! -üvöltötte és döncölte az orrával anyja arcát. -Kérlek, ne halj meg! -nyüszített és potyogtak a könnyei.
- Sternchen!!!! -hallatszott a távolból.
Ritter ijedten megfordult. Nem hallott még az anyukáján kívül más kutyabeszédet. Sok láb hangját lehetett hallani, ahogy kis erdészkunyhó felé tartottak. A lépések zaja egyre erősebb lett és ifjú hősünk négy különféle illatot érzett meg. Négy kutya lépett be az ajtón. Közülük a legnagyobb rögtön odaugrott Ritterhez és az anyakutyához. Hófehér, hullámos szőre volt és hatalmas állkapcsa. Fajtáját tekintve kuvasz volt.
- Sternchen! Mi történt veled? -mondta a kuvasz olyan mély hangon, amit Ritter még sosem hallott.
Ritter szemrevételezte a többi látogatót. Egy nőstény perzsa agár, egy gyönyörűséges bundájú skótjuhász közeledett felé. A harmadik vendég egy fehér alapon, fekete pettyezett, a többi kutyától fiatalabbnak látszó dalmata volt. Mindegyikük aggodalmasan nézte, ahogy a kuvasz próbálja feléleszteni az anyakutyát.
- Anyukám beteg. Egy hete. Le van gyengülve. -kezdte el nyüszögve Ritter, miközben a könnyeivel küszködött.
- Oh...Bátor. Mit tegyünk? -kérdezte a perzsa agár szuka.
- Teljesítenünk kell, amiért jöttünk, Rose. -mondta a kuvasz.
- Barátaim... -szólalt meg hirtelen Sternchen és kinyitotta a szemeit. Minden tekintet ráirányult. -Látom mindenki itt van. Bátor, Rose, GD és Sammy.
- Tudunk segíteni valamit, Sternchen? -kérdezte GD, a skótjuhász.
- Fájdalmaid vannak? -kérdezte Sammy, a dalmata.
- Ostobák! Nem látjátok...nem látjátok, hogy a királynőtök haldoklik? -üvöltötte magából kikelve Rose, a perzsa agár.
- Mit mondjak a vezérnek? -fordult oda Bátor a lihegő anyakutyához.
- Semmi baj, Bátor. A közeledő vihart nem élem túl. Ez várható volt...kérlek vidd el a fiamat, Rittert, hogy harcoljon az apja oldalán....ez a végső akaratom hozzád.
- Anyu...miért...miért nem mondtad, hogy ennyire nagy a baj? -kérdezte nyüszítve Ritter.
- Ne sírj...légy erős és a védd meg a kutyák népének becsületét...mondd meg apádnak, hogy szeretem és téged is nagyon....szeretlek.... -mondta miközben lassan lecsukódtak a szemei. Teste elernyedt. Mancsa, amivel cirógatta kisfia arcát, lecsúszott a földre. Sternchen, az esthajnalcsillag, a Fekete villám falka „alfanősténye" meghalt. Ritter és a négy vendég estig siratta az elhunytat, majd eltemették a ház előtt álló öreg tölgyfa tövébe.
A négy vendég közül hárman elmentek aludni, az öreg kuvasz mindenkit pihenni küldött, de Ritter nem tudott aludni, édesanyja hirtelen elvesztése megviselte. Inkább többet akart tudni a szüleiről, ezért kiment a kunyhó elé, ahol Bátor üldögélt és a Holdat nézte mozdulatlanul.
- Bátor...mesélnél a szüleimről, mert nem sokat tudok róluk?
- Attól függ, mennyit tudsz róluk... - jött a válasz.
- Édesanyám nem mesélt az előttem lévő dolgokról...például miért „királynőnek" szólította az agár hölgy...
- Akkor itt az ideje, hogy megtudj mindent a szüleidről. -azzal elkezdett mesélni. -Édesapád neve Jäger, egy különleges németjuhász, édesanyád Sternchen volt a felesége. Apád nagy hős a kutyák nemzetségében, mert megmentett minket, számkivetett ebeket a biztos haláltól. Minden kóbor kutya tudja, ha segítségre van szüksége, Jäger és falkája társaságában biztos menedékre lel. -Ritter csodálkozva hallgatta az öreg kuvaszt. -Bizonyos kutyák azonban féltékenyek és hataloméhes diktátornak tartják az apádat. Éppen emiatt fog kitörni a háború, ahol testvér a testvér ellen fog harcolni. Ráadásul a macskákkal is megromlott a viszony. Ők is ki fogják használni a véres háborút a falkák között. Édesapád és édesanyád a vezetőink. Apád érted küldött, hogy hozzalak, mert szüksége van rá, hogy harcolj az oldalán.
- Értem.
Nem számítottunk rá, hogy a bújkálás ennyire megviseli anyádat, hogy meghal. Bocsáss meg, fiatalúr. Én is amellett voksoltam hogy rejtsünk el téged és édesanyádat, amíg nagy nem leszel.
- Semmi baj. Most már mindenképpen el akarok menni apámhoz.
- Akkor most menj, és próbálj aludni. Holnap hosszú út vár rád. Úgy érzem nem lesz sima a hazautazás, de már mindent előkészítettem.
- Bátor?
- Tessék?
- Köszönöm és jó éjszakát!
- Jó éjszakát, fiatalúr!
- A nevem Ritter. -mosolygott a kölyökkutya és a farkát is csóválta.
- Jó éjszakát, Ritter!
Ritter lefeküdt a másik három vendég mellé. A többiek jelenléte megnyugtatta, így sikerült elaludnia. Egy kellemesen simogatós nyalogatásra ébredt pár órával később, amint reggel lett. Rose állt előtte, a vékonyka perzsa agárlány.
- Jó reggelt, Ritter! -köszöntötte mosolyogva.
- Jó reggelt, Rose! -válaszolt a kölyök.
Sammy futott be az ajtón.
- Gyertek, az Öreg eligazást tart! -mondta sietve.
Bátor az öreg tölgyfa előtt várt rájuk.
- Ritter. Megszületett a döntés, hogy elviszünk Apádhoz a Karomhegyre. Viszont... -sóhajtott. -Egy kerülőúton viszünk, hogy ne essen bajod.
- Miért esne bajom? -kérdezte Ritter furcsálkodva.
- Azok, akik nem tisztelik és szeretik apádat, az életed akarják majd elvenni. Tudnak róla, hogy megszülettél bármennyire is rejtegettünk.
- Honnan? -kérdezte Ritter.
- Sajnos árulók vannak közöttünk. Nem tudjuk ki lehet az...de azt tudom. -és ekkor mindegyik társának egyesével a szemébe nézett. -Én csak ti négyötökben bízom.
- Számíthatsz ránk, Bátor mester. -kiáltott fel Sammy.
- Sosem hagyunk cserben. -tette hozzá GD.
- Rám is számíthatsz...még ha nem is érek annyit, mintegy igazi királynő. -Rose Ritterhez fordult. -Én viszlek el egy darabon, szóval ajánlom magam, fiatalúr.
- Rose! Köszönöm. Örömmel veszem, ha te viszel. -válaszolt vidáman Ritter.
- Szimat vár minket a Hollóhátnál, amikor a nap az ég tetején áll.
- Ti remekül megértitek egymást, igaz? -kérdezte Sammy.
- Igen, ő a vőlegényem. -válaszolta az agárlány, mire Sammy meglepődött.
- Induljatok. Jó utat és vigyázz a fiúra! -zárta le a beszélgetést Bátor.
A kunyhó előtt elköszöntek egymástól. Bátor, GD és Sammy jobbra futottak el fedezve Rose-t és Rittert. Rose agár révén az egyik leggyorsabb kutyának számított. Párszor meg kellett állniuk pihenni Ritter miatt. Ritter bocsánatot kért, de Rose-t egyáltalán nem zavarta, hogy lassabban haladnak. „Csak délre érjünk a kijelölt helyre!", ezt hajtogatta folyton.
A Hollóhát zord hely volt még egy találkozóhoz is. Kiszáradt fák mindenfelé meg óriási sziklák. A szél vadul fújt. A Nap forrón és kíméletlenül sütött le arra a helyre.
- Mindjárt ott vagyunk! -mondta Rose a nyelvét lógatva.
- Rendben. -mondta lihegve a kölyök. -Jaj, de meleg van. -tette hozzá.
Felértek a Hollóhátra. Sehol egy lélek, pedig a Nap az ég tetején volt már. Egy nagy szikla árnyékában húzták meg magukat. Mindkettejüknek lógott a nyelve. Éppen augusztusból szeptemberbe váltott át az idő. Vénasszonyok nyarának nevezték ezt a késői hőséget. Eltelt 10 perc, majd lassacskán fél óra, és Szimat nem volt sehol. Rose már éppen a továbbállás mellett döntött, amikor ismerős hang szólította meg őket a szikla tetejéről.
- Rosie! Bocsánat hogy késtem, de volt egy kis elintéznivalóm.
Rose szeme felcsillant és ugrált örömében. Ritter még sosem látott kutyát ennyire boldognak. Szimat magyar vizsla volt. Szépek voltak a szemei. A vizslafiú leugrott hozzájuk.
- Szia Szimat! -mondta örömtelien Rose és hozzábújt Szimat pofijához és meg is nyalta azt.
- Szia drágám! -válaszolt Szimat és viszonozta Rose mozdulatait.
- Már vártalak titeket, de nem hittem volna, hogy csak Te így egyedül nekivágsz a vidéknek.
- Az életem árán is megvédem a királynő fiát. -mondta az agárlány büszkén.
- Meghiszem azt. Szóval ez a király fia, mi? -mérte végig Rittert a vizslafiú. -Elég kis csenevész.
- Szimat. Ilyeneket ne mondj! Önbizalom kell neki és éppen most vesztette el az édesanyját.
- Sternchen meghalt?
- Igen. -válaszolt az agárlány logó orral és egy pillanatra nem figyelt oda. A vőlegénye mellé lépett.
- Nos...így minden sokkal egyszerűbb lesz. -mondta vigyorogva Szimat.
- Mi...mit mondtál? -csodálkozott el Rose, de hirtelen erős fájdalom hasított belé. Szimat elkapta a nyakát. Fuldoklott és kapálózott, de nem tudott szabadulni a vizslafiú szorításából. Reccs. Egy mozdulattal kitörte Rose nyakát. Ritter nem is tudta hirtelen mi történik. Rose élettelen teste esett le elé.
- Rose....ROSE!!!!! -ugrálta körbe Rose testét, de már hiába, halott volt. Felnézett a diadalittas vizslafiúra, aki már vicsorgott rá. -Miért csináltad ezt?
- Hát az öreg kuvasz nem figyelmeztetett az árulókra? -kérdezett vissza kaján vigyorral az arcán.
- Nem lehet...igaz...Rose... -döncölgette az orrával az agárlányt, de ő már nem mozdult többé.
- Most pedig meghalsz, kölyök. -Mire ezt kimondta elrepült a helyéből, mert a kiskutya az oldalába rontott fejjel.
- Anyukám azt tanította hogy a legnagyobb bűn, ha azoknak fordítunk hátat, akik törődnek velünk és az igaz barátaink...hogy tehetted ezt...Rose-zal?
- Nem tartozom magyarázattal egy vakarcsnak és most elharapom a torkod. -mondta dühösen Szimat. Hirtelen a semmiből egy árny ugrott kettejük közé.
- Gyilkos...nem hagyom, hogy megöld a király fiát...!!
A fiatal dalmata kutyafiú állt Ritter előtt.
- Sammy? -csodálkozott Szimat és hátrált pár lépést.
- Ritter, nem esett bajod? -fordult hátra Sammy.
-Nem, de ez a gonosz kutya...megöl...megölte Rose-t. -hebegte Ritter és potyogtak a könnyei.
Sammy aurája fellobbant. Tele volt dühvel és keserűséggel.
-Áruló! Nem tartom vissza az erőmet egy ilyen alantas döggel szemben, mint Te!
-Heheh! Még túl fiatal vagy ahhoz, hogy hozzám méltó ellenfél légy...ugyan olyan harmadrangú vagy, mint ez a szuka.
-Mit mondtál? -kiáltott fel Sammy mérgesen és nekiiramodott.
-Én is harcolok! -kiáltotta Ritter és ő is beszállt a harcba, de mindketten a földre kerültek. Szimatnak volt harci tapasztalata.
-Ez minden? Ezt meg se éreztem. -mondta arrogáns hangnemben a vizsla.
Ritter alig állt a lábán, tele volt sebekkel Szimat csapásaitól. Sammy úgyszintén.
-Itt az idő, hogy csatlakozzatok Rosiehoz az örök vadászmezőkön, ahogy az emberek mondani szokták.
-Nem...le foglak győzni...
Sammynek és Szimatnak is elkerekedett a szeme, mert a kimerült és elgyengült Ritter felpattant és kihúzta magát, amitől nagyobbnak látszott, mint amilyen és fellángolt fehér aurája. Bár ezt ő maga nem érezte, de Szimat megszeppent egy pillanatra.
-Nem akarok több barátot és szülőt elveszíteni...nem fogsz bántani többé senkit! -vonyította el magát Ritter, lendületet kapott és elkezdett gurulva pörögni. Ahogy nekicsapódott Szimatnak, elvágta a mancsával Szimat torkát. Ritter kipördült és nekiütközött egy sziklának, ami rögtön ráomlott. Szimat a saját vérző nyakáról csöpögő vért nézte a földön.
-Nem lehet....igaz...legyőzött ez a szaros kölyökkutya....argh... -hördült fel és holtan esett össze.
Sammy még mindig Ritter támadásának hatása alatt volt. Aztán hirtelen föleszmélt és odarohant a leomlott sziklához.
-Ritter!!! Élsz még? Merre vagy? -kiáltozott és körbeugrálta a kőrakást. Egy pillanat múlva megmozdult a sziklarakás és egy teljesen kimerült, sebesült kis németjuhász kölyök mászott elő alóla.
-Jaj...mit tettem...nem kellett volna...
-Igazi harcos lettél ebben a szent pillanatban. Hol tanultad ezt a harci technikát?
-Nem tudom és nem emlékszem mi történt az előbb...elkapott a méreg...azt hiszem, Sammy. -válaszolt a kölyök.
-Ahhhohohoh...az biztos...egészen rendkívülit láthattunk az imént. -szólalt meg egy magabiztos nyávogó hang az egyik szikla árnyékából.
-Ki vagy? Csak nem még egy ellenség??? -morgott Sammy és testével eltakarta Rittert, aki alig állt a lábán a csapásoktól. Kék szempár villant fel a velük szemben lévő szikla árnyékából.
-Nem mondhatom hogy barát lennék, de azt sem hogy ellenség...aaahohohoh! -válaszolta a hang.
-Mutasd magad, bárki is légy!
A nevető hang gazdája előlépett. Egy csodálatosan szép himalájai, kékszemű cicus állt eléjük.
-Egy macska? -csodálkozott a dalmatafiú.
-De szép! Még sosem láttam igazi macskát. -mondta Ritter, majd lefeküdt a földre pihenni.
-Az én nevem Pearl. Pearl, a macska. Küldetést teljesítek és a macskák nemzetségét képviselem.
-A macskák nemzetségét?
-Igen. A fülünkbe jutott, hogy a király magához hívatta a fiát. Kíváncsian figyeljük a kutyák rivalizálását az állatok világában. Fontos lenne, hogy találkozzak Jäger vezérrel és átadjam neki a macskák királyának üzenetét.
-Hát semmi sem alakul terv szerint? Minden összeomlik? -nyüszögött Sammy.
-Csak semmi pánik. Úgy terveztem, hogy elkísérlek benneteket, amíg nem találkoztok a társaitokkal és a vezérrel. Velem nyerő helyzetben vagytok. Kétlem, hogy bárki is megmerne támadni minket amíg velem vagytok, ahohohoho. -nevetett a macska.
-Rendben. Velünk jöhetsz macska, de ha elárulsz, akkor véged...érted? -morgott Sammy.
-Értem. Nos, induljunk! A fiút vedd a hátadra, amíg kipiheni magát.
Sammy erre végre rábólíntott. Rose-t eltemették, majd elindultak a macskával együtt.
-Most következik a Mehitosz láp. Ha azon átjutunk, szerencsésen megérkezünk. -jegyezte meg a macska útközben. Ritter próbálta összeszedni az erejét, de sokat kivett belőle a harc.
Estére elérték a mocsár határát. Ott megpihentek.
-Hogy vagy, Ritter? -kérdezte Sammy kíváncsian.
-Jól vagyok és köszönöm, hogy megmentettél.
-Nincs mit. Barátok vagyunk, igaz? Nemcsak fajtársak.
-Igen.
-Barátság és hűség. Ez a két hülyeség, amiben ti kutyák hisztek? -szólt közbe Pearl, a macska.
-A követ úr csak fogja be a száját. Végignézte, ahogy harcolunk és nem segített volna... -förmedt rá a dalmatafiú.
-Csak szemmel követtem, ki marad életben, hogy aztán aszerint válasszak üzlettársat a főnökömnek, ahohohohoh.
-Nah szép! -mondta Sammy. -Aludjunk, elég volt a mai nap.
-Jó éjszakát, nyaaau. -mondta a macska, aki már eleve a földön feküdt.
Sammy letelepedett Ritter mellé, aki rögtön hozzábújt.
-Sammy?
-Tessék, fiatalúr?
-Holnap megtanítasz harcolni...tudod igaziból?
A dalmata gondolkodott egy kicsit, majd határozott választ adott.
-Enyém a megtiszteltetés, hogy a nagy hős fiát taníthatom. Persze, de most aludj jól.
-Te is, Sammy.
Ritter becsukta a szemét és hallgatta, ahogy idősebb társa szuszog mellette. Arra gondolt, hogy édesanyja és Rose talán egy jobb helyen vannak már,...egy helyen, ahol nem kell harcolni és nincsenek betegségek, sem háborúk. A kis kutya ezekkel a gondolatokkal lépett be az álmok birodalmába.