Ritter és az ezüsterdő kutyái

A felnőtté válás mocsara

Másnap a macska ébresztette hőseinket. Kihúzta magát, hogy még nagyobbnak látsszon, mint amekkora és úgy járta körbe a kutyusokat.
-Rendben. Minél előbb a vezérhez kell vinnem a fiatalurat. –mondta Sammy.
-Csak még egy picit... -mormogta Ritter, aki még félig aludt.
-Fiatalúr! Muszáj indulnunk, ha még ma látni akarod édesapádat. –ébresztgette Sammy.
-Micsoda egy lustaság. –jegyezte meg Pearl.
-Jól van nah...jó reggelt! –reagált Ritter ásítozva. Aztán feleszmélt, hogy hol aludt. Köröskörül ismeretlen szagok. Számára új állatok és növények vették körül, amikkel az erdőben nem találkozott. Ahogy beljebb haladtak a mocsárban, úgy lett egyre furább a táj. Ritter távolban lobogó tüzeket vélt felfedezni.
-Még életemben nem láttam ilyen különös helyet! –csodálkozott.
-Ez a Mehitosz láp. –magyarázta a macska.
-Mik ezek a csodaszép hosszúkás rovarok?
-Szitakötők. Átlátszó szárnyú ragadozó rovarok. Igazi vadászok.
-És ez az alak? –kérdezte egy teknős felé mutatva. -Olyan mintegy páncélba öltözött béka.
-Ez egy teknős. Rengeteg ideig él. A hüllők közé soroljuk. Igazán békés teremtmények.
Rittert apró kis madarak ugrálták körbe, majd amilyen hirtelen bukkantak fel, olyan hirtelen tűntek el a sűrű nád levelei között.
-Mik voltak ezek a kis madarak? Úgy szaladnak a vízen, mintha szilárd lenne.
-Ennivaló. –jegyezte kuncogva a macska, majd sóhajtva egyet folytatta a tanítást.
-Vizicsibék. Fürge, kistestű madarak, amik csigákat és növényeket esznek.
A sűrű nádas miatt egyre kevesebbet lehetett látni.
Akarva-akaratlanul Ritter szem elöl tévesztette két útitársát. Pearl hangját hallotta távol, amint épp Sammynek magyaráz a macskák és kutyák közti alapvető intelligencia különbségről.
-Sammy! Peaarl!!! –kezdett kiáltozni a kiskutya. –Merre vagytok?
Sajnos nem jött válasz, csak lobogtak a fények. Furcsa hangok jöttek minden irányból. Nem voltak egyáltalán barátságosak az ifjú németjuhász fülének. Egyre csak forgott körbe-körbe és egyre ijesztőbbé váltak körülötte a dolgok. Hirtelen kettévált az orra előtt a nád és egy félelmetes állat lépett elé. A fenevad hangosan felmordult. Hosszú feje volt, páncélja, hatalmas fogai és ijesztő szemei. Ritter az utolsó pillanatban félreugrott a közeledő állkapcsok elöl.
-Segítség! –kiáltotta Ritter.
-Csak semmi pánik! –jött a válasz nyávogva. Pearl ugrott a kiskutya és a fenevad közé, majd mancsával hatalmasat csapott a lény hosszúkás arcába. –Tűnj innen, rondaság! Takarodj! Ebből a kutyából nem eszel! –hangozott el pofozás közben.
A szörnyeteg meglepődött az apró testű himalájai cicus harciasságától és inkább visszavonult a nádak közé, a vízbe. Sammy pont akkor érkezett meg és megdorgálta kis barátját.

-Ne maradj le és figyelj a társaidra! Most velünk utazol! Ez az állat az alligátor, a legnagyobb ragadozók egyike. Akár meg is ehetett volna, tisztában vagy vele?
-I...igen. Sajnálom, Sammy és Pearl úr... -mondta pityeregve Ritter és olyan bűnbánó arcot vágott hozzá, amit az embereknek szoktak mutatni az ebek.
-Figyeld a környezeted hangjait, figyeld a levegő és a körülötted lévő élőlények mozgását. Próbáld meg, Ritter! Segítek,...csukd be a szemed hozzá! –folytatta a dalmata.
-Elsőre úgy sem fog neki sikerülni, de azért próbáld meg! –mondta a macska a körülöttük lévő nádast fürkészve.
Ritter becsukta a szemeit. Sötétség. Aztán a fülei és a szimata által kezdtek megjönni a színek. Rendszer nem volt benne, csak színes kavalkádot látott.

-Itt vagyok. Érzed a lelkem? –szólt a kesze-kuszás narancssárga színfelhő.
-Én meg itt. Látod már kölyök? –szólt a lángoló lila förgeteg.
Ritter nem tudta teljesen behatárolni merre van a két szín, csak a kavargó energiákat figyelte. Kinyitva a szemeit, megszűnt a koncentrációja és elvesztette az információt.
-Nos? –kérdezte kíváncsian Sammy.
-Valamit láttam, de még elég zavaros...sajnálom. Azt tudom, hogy neked kellemes meleg illatod van, Pearl úrnak pedig háborgó lila színe.
-Hahaha...háborgó lila. Hallja, kandúr?
-Hallom! Én nekem mindig ilyen nyugtalan az aurám. Tán, mert nehéz gyerekkorom volt. –morgott Pearl. –Gyerünk, tovább! Azt hiszem, tudom, hol a vége a mocsárnak. –mondta maga elé és már indult is.
-Menjünk! Majd út közben gyakorolunk! –kacsintott Sammy Ritternek.