¿Me puedo sentar? // Leülhetek? // ~ Carlos Sainz

Dos

- Carlos! - fordultam hátra azonnal, amikor meghallottam az ismerős hangot.
Carlos Sainz esetlenül állt az asztal mögött, és félve nézett a bátyámra, mintha bármi rosszat is tett volna.
Felpattantam a székről, hogy megölelhessem. Az ölelésből kibontakozva nézelődtem mögé: - Hát a másik Carlost hol hagytad? - kérdeztem tőle mosolyogva.
- Más programja akadt - vonta meg a vállát, miközben odalépett Sergiohoz, hogy kezet fogva üdvözölje, majd átment a másik oldalamra Carolához.
- Régóta nem találkoztunk - foglalt helyet Carlos köztem és Carola között.
- Igen-igen, azt hiszem legutóbb az unokanővéred esküvőjén - emlegettem fel a pár évvel ezelőtti eseményt.
- Igen, az tényleg régen volt - bólogatott Carlos. - Azóta ott már érkezik a második baba - folytatta lelkesen a mesélést, mígnem Sergio úgy döntött témát vált rajtam keresztül, és Carlossal elkezdtek beszélni az előttük álló hétvége kihívásairól.

Pár órával később Carolával elköszöntünk a többiektől, és elindultunk a szobáink felé.
- Bízom benne, hogy már alszanak a gyerekek - mondta nevetve a szoba ajtó előtt Carola.
- Én már nem vállalok bébiszittelést mára - vigyorogtam rá - Legközelebb holnap reggelre vagyok bevethető a feladatra.
Elköszöntem tőle, majd bementem én is a szobámba.
Fáradtan dőltem le az ágyra, és próbáltam erőt venni magamon, hogy elinduljak a zuhanyig.
Zuhany után alaposan befészkeltem magam a paplanom alá, és előhalásztam a telefont az éjjeliszekrényre.
Carlos neve virított legfelül, alig 5 perce küldte az üzenetet:

Carlos
Jó volt látni Téged! Kár, hogy ilyen régóta nem voltál már futamon.

Adriana
Pontosan tudod ki miatt nem jöttem eddig

Carlos
Tudom. De nekem hiányoztál.

A telefont visszaraktam az éjjeliszekrényre, az üzenetre nem válaszoltam. A fejemre húztam a paplant és nagyokat sóhajtottam alatta, hogy megnyugodjak.
Csak bíztam abban, hogy a hétvége során elkerülhetem őt vagy Carlost. Az utóbbi volt a kevésbé fontos tényező. Évek óta nem láttam egyikőjüket sem, és eddig békésen elfogadtam ezt az állapotot.
Caco után a munka lett az új szerelem, és abban eddig nem csalódtam.

***

A szobámban erősen betűzött a reggeli fény, így óvatosan lestem ki a paplan mögül, hogy ne nagyon érje a szememet.
Kintről kopogás és gyerekzsivaj hallatszott.
- Ria - hallottam meg Carlota hangját - most már reggel van. Anya azt mondta, hogy szeretnél ránk vigyázni.
Hatalmasat nevettem a paplanba, majd kimásztam az ágyból, hogy beengedjem őket.
A két gyerek mögött ott állt Carola is elég nyúzottan.
- Nem aludtak még - utalt a tegnap esti elválásunkra.
- Hagyd itt őket nyugodtan, és menj vissza aludni - terelgettem be a kicsiket. Carola hálás tekintettel nézett rám és ölelt meg.

Carlota és Sese már az ágyamban ültek és kapcsolgatták a csatornákat, hátha találnak valami mesét.
- Ria, miért nincs itt semmilyen mese spanyolul? - tette fel a kérdést Carlota.
Odabújtam mellé, hogy elmagyarázzam neki.

***

Délre már mi is kint voltunk a paddockban. Sese nagyon élvezte, hogy testközelben voltak az autók és a pilóták. Carlota kicsit nehezebben viselte a tömeget, így végig anyukája vagy az én kezembe kapaszkodott.
Messziről láttuk Carlost, így integettünk neki, amit ő egy széles mosollyal nyugtázott.
Viszont szerencsére őt nem láttam, mondjuk gyorsan is haladtunk el a Ferrari garázs előtt, nehogy véletlen összefussak vele. Eddig mellém állt a szerencse.
- Szerinted apa nyerni fog? - érdeklődött ugrándozva Sese.
- Biztosan - simogatta meg a hajacskáját Carola - Apa nekem azt mondta, hogy most nagyon jó az autó.

A Red Bull autója valóban nagyon jó most, mindkét pilótájuk elől végzett az első szabadedzésen. A két csöppség már úgy szurkolt nekik, mintha már most futam lett volna, a szerelők közül néhányan kedvesen mosolyogtak rájuk, ahogy örültek apukájuknak.
A második szabadedzést már a hotelből figyeltük, a gyerekek kifáradtak a hatalmas izgalomban, így visszavonultunk, hogy mindannyian tartsunk egy kis délutáni pihenőt.

Nagyon csábított a gondolat, hogy elővegyem a laptopomat, és ránézzek a munkámra, de megígértem Carolának, hogy ezen a hétvégén pihenek, és nem foglalkozhatok a munkával.
Végül úgy döntöttem, hogy csak úgy tudok ellenállni a dolognak, ha nem vagyok a laptop közelébe.
Útnak indultam, hogy felfedezzem változott-e valamit a város, mióta nem jártam itt.

Ami legalább négy éve volt, Carlos akkor esett ki a futamon, én pedig akkor szereztem meg a mesterdiplomámat. Nagyon be kellett rúgni, részben ünneplés, részben szomorkodás miatt.
Elvittem őt és Cacot a kedvenc törzshelyemre, ahova az egyetemista barátaimmal jártunk akkoriban.
Hangulatos kis hely volt, egy viszonylag aprócska kocsma a város szélén, így kevesen voltak ott mindig, így attól nem kellett félni, hogy másnap megjelennek arról képek az újságokban, hogy mit is művelt Carlos Sainz és az unokatestvére egy bárban.
Pedig hogy örülhettek volna azok az újságírók, ha látták volna azt, amit én.
Carlost akkoriban ritkán lehetett vidámnak látni, és féltem, hogy a kiesése miatt kevésbé felhőtlen este elé nézünk, de mintha nem is vette volna figyelembe az eseményeket, és inkább arra koncentrált, hogy én megszereztem azt a papírt, amiért éveket szenvedtem a hideg - nagyon hideg Angliában.
Biztos voltam benne, hogy Caco szólhatott neki, hogy ne keseregjen, hanem ünnepeljünk inkább.
Ami annyira jól sikerült, hogy szerenádot kaptam mindkét fiútól végül.

Vigyorogva vágtam át a hotel halljában, ahogy felidéztem azt az estét. Észre se vettem, hogy már bőven szállingóznak vissza a pályáról az emberek, csak haladtam előre.
- Hé, kislány - kapta el a karom valaki. - Hát semmi köszönés nem jár már?
Caco mosolyogva állt előttem, és a kezemet még mindig fogta. Amint ezt észrevette, már engedte is el, viszont a mosoly nem hervadt le az arcáról.
- Nahát, téged is látni - öleltem meg őt gyorsan - Nem csak a kisebbik Sainz található meg itt ezek szerint.
- Erre fújt a szél engem is - vonta meg a vállát - Levágattad a hajad - fogott meg egy tincset, és megcsikizte vele az arcomat.
- Igen, már évek óta ilyen - húzódtam egy csöppnyit arrébb - nem sokkal a szakításunk után vágattam le.
- Oh, szóval ez a nagy drasztikus szakítás utáni fodrászkodás volt? - kérdezte viccelődve.
- Valami olyasmi - mosolyogtam vissza rá - Most viszont, ha nem haragszol, mennék tovább - kezdtem el búcsúzkodni. Megöleltük egymást újra, aztán még utánam szólt, ahogy elindultam: - Biztos összefutunk még a hétvégén.

Hát Carlos Oñoro Sainz, csak reménykedj abban, hogy összefutunk. Biztos lehetsz benne, hogy úgy foglak kerülni, ahogy csak lehet - gondoltam magamban, miközben a hátam mögött hagytam.
3 év után bőven elég volt belőle ennyi. Még sok is volt. Carlost nagyon jó volt újra látni, mintha visszakaptam volna egy elveszett jóbarátot. Cacoról ez már nem mondható el. Viszonylag békésen váltunk el, egyoldalú volt a döntés azért, de nem dobáltam sem tányérokat, tudomásul vettem, hogy ő nem így akarja folytatni az életét. Azzal hogy szakítottunk, semmit nem akartam úgy folytatni az életemben, ahogy addig zajlott, megpróbáltam olyan gyökerestűl változtatni rajta, hogy véletlen se találkozhassak vele, vagy bárkivel, aki rá emlékeztetne. Így jutottam odáig, hogy nemhogy a futamokra nem jártam ki - Sergio hiába hívott mindig - de még csak nem is néztem őket. Ahogy nem is utaztam már semerre, csak otthon maradtam békésen Mexikóvárosban, és dolgoztam.

Lépteim automatikusan vezettek az ismert útvonalakon. Semmit nem változott a város.
Megkerestem a régi törzshelyemet, és örömmel vettem tudomásul, hogy még nyitva van.
Bent a pultnál kikértem magamnak egy pohár sört, amikor ismerős hangok ütötték meg a fülemet.
- Kápráznak a szemeim - hallottam a hátam mögül - Visszatért közénk Adriana Perez!
Majd hirtelen négy ember szorító karjai közé kerültem, akik boldogan ölelgettek. Vigyorogva fogadtam én is a hatalmas,
szorító mackóöleléseket. Hisz mégiscsak 3 éve nem láttuk egymást személyesen.