Napfény

1.9 Üres tekintet

Fel sem tűnik a hiánya, talán meg is feledkezik az ember néha arról, hogy mennyire képes szeretni. Olyan nehéz érzéseket táplálni valaki iránt, akiről azt sem tudod, hogy viszonozza-e. Olyan nehéz aggódni valaki miatt, akit talán nem is érdekel az, hogy milyen állapotban vagy jelenleg. Olyan nehéz elfogadni valakinek a távozását, aki soha nem is volt a tiéd. De ő visszatért. Így pedig, olyan nehéz szeretni valakit, aki mindig fájdalmat okoz.

Mennyire szórakoztatónak találhatja valamilyen hatalommal megáldott, ott fent, hogy ilyen nevetséges és egyben keserves játszmát űzzön velem. Kit érdekel végül is, hogy én mit akarok? Vagy, lehet pontosan én vagyok a hibás, amiért visszakértem az életemben. Viszont, ha valaki tudta, hogy még fájdalmasabb lesz, ha visszatér, akkor miért nem akadályozták meg? Miért nem szánták meg a buta lánykát, aki könyörög valamiért, ami velejéig romlott? A szívem megállás nélkül harcol az agyammal, csaták százai folynak, én meg kezdem azt érezni, hogy igazából csak a biztonságra vágyom. Dehát ő minden, csak nem biztonság. A megszokott viszont megnyugvást nyújt. Vagy nem is vagyok nyugodt? Egyáltalán érzek bármit is?
- Rita – szólalt meg Ádám és beült mellém. Hátsóülésre pillantottam, ahol Mária feküdt.
- Miért Ritának szólítottál? – kérdeztem vissza meglepetten.
- Nem reagáltál a Magdira – vont vállat, majd aggódóan közelebb hajolt. – Minden rendben? – suttogta. Bólintással feleltem. Lehet, hogy nem szabadott volna ennyire belemélyülnöm az elmélkedésbe. Halálos gondolatok voltak.
- Mária, ébresztő! – szólt hátra Ádám. – Hol laksz?
- Rita tudja – motyogta lehunyt szemekkel. Megráztam a fejemet.
- Fogalmam sincs. Voltam nála, de nem hallottam sehol a címet és nem volt ismerős az utca.
- Hát ez kurva jó – felhorkantott Ádám. – Mária, hol laksz?
- Mondtam már, hogy Rita tudja – felelte ismét alig érthetően.
- Nem, nem tudja. Elmondod az utca nevét legalább?
- Nem – válaszolta vigyorogva, még mindig lehunyt szemekkel.
- Ne idegeskedj – mondtam Ádámnak és halványan elmosolyodtam. – Megpróbálhatom elmagyarázni a kórháztól az utat.
- Megkérlek, mert mindjárt itt hagyom – felelte idegesen, majd elnevette magát.
- Kitehetsz a patkánynál – szólalt meg Mária hátulról.
- Tessék? – kérdezte értetlenkedve Ádám.
- Az exe. Vőlegénye volt. Patkánynak nevezi, pedig amennyit hallottam, lehet a legnormálisabb választása volt – meséltem, majd hátradőltem a széken.
- Legnormálisabb?! – kérdezte felháborodottan Mária. – Ott hagyott, baszd meg! Ott voltam, a hányásomba feküdtem és azt mondta ennyi!
- Ezt átbeszéljük majd, rendben? – szólt nyugtató hangon Ádám, mire Mária bólogatni kezdett és elmondta végre a lakcímét. Kinéztem az ablakon, az utcai lámpák világították végig az út szegélyét. Olyan szomorúnak tűnt minden, pedig még nem érkezett el az ősz. Váratlanul ismét beszökött egy emlék Valterrel, nyilvánvalóan. 

Éjszaka sétáltunk haza egy házibuliból, ahol összekaptunk. Még nem voltunk együtt, nagyon az eleje volt mindennek.
- Tudod mi a helyzet, Valter? – kérdeztem megszakítva a csendet. Nem szóltunk egymáshoz egész úton, azonban megígérte, hogy hazakísér és a veszekedésünk ellenére is betartotta a szavát. Ez pedig jó érzéssel töltött el engem.
- Na mi? – kérdezett vissza érdeklődően.
- Utállak. Utálom, hogy bonyolult vagy, hogy nem tudtalak kiismerni ennyi idő után sem, hogy kiszámíthatatlan vagy, makacs és egy óriási seggfej. Tele vagyok utálattal.
- Hát, ez... – felhorkantott. – Köszi, hogy őszinte vagy. Azért ezt értékelem.
- Nem fejeztem be! – emeltem fel figyelmeztetően a mutatóujjam. – Ezek a dolgok, amelyeket az előbb felsoroltam, mindeközben az okok is, ami miatt kedvellek. Én sem értem, hogy miért. Lehet, hogy nagyon rossz az ízlésem.
- Az előbb azt mondtad utálsz – szólt, miközben megtorpant. Összehúzott szemöldökkel fordult felém.
- Mert utálni akarlak.
- De ez kemény szó – nevetett fel feszülten, majd megvakarta a tarkóját.
- Nagyon – nagyon szeretnélek utálni – feleltem. – De rohadtul nem megy... francba!
- Miért?
- Mert azokat szeretem benned a legjobban – sóhajtottam fel és tovább indultam.
- Szar lehet – felelte egy kis idő után. Dühösen fordultam felé.
- Mondtam, hogy óriási seggfej vagy?! – kérdeztem, miközben legördült egy könnycsepp az arcomon. Kicsit, mintha lefagyott volna. Állt előttem és ő maga sem tudta, hogy mit kezdjen ezzel a szituációval. Egyre jobban sírtam és haragudtam már magamra is, amiért nem tudtam visszatartani az érzéseimet. Közelebb lépett és magához húzott, majd jó szorosan megölelt és adott egy apró puszit a homlokomra. Meglepetten pillantottam fel és letöröltem a könnyeimet.
- Én is kedvellek – szólt halkan.
- Nem tűnt fel – feleltem röviden.
- Fiú vagyok – mondta vállat vonva, mire felemeltem az egyik szemöldököm.
- És? Mi van, ha fiú vagy?
- Én másképp mutatom ki – felelte halvány, de őszinte mosollyal az arcán és játékosan megcsípte az arcomat.