Napfény

0.9 Halvány szivárvány

Tökéletes kapcsolatunk volt, az én szemszögemből. Legalább is, régebb nem tűntek fel a hibák. A lelki vagy fizikai bántalmazások. Azt nem hittem, hogy örökké fog tartani, mert nem hittem magában az „örökké"-ben, viszont az a kis idő is sokat számított. Mindent megtudtam vele beszélni. Mindent. Órákig tudtuk jártatni az ajkainkat a semmiről vagy csak bámulni magunk elé. Együtt mentünk vásárolni. Feküdtünk a tömbház tetőn egy cigarettát szívva, reménykedve, hogy mindkettőnk élete jobbra fordul. Együtt néztünk filmeket, egyedül egyszer sem. Főleg rajzfilmeket és sorozatokat. Konkrétan, majdnem mindent együtt csináltunk. Órákon át tudtunk nevetni apróságokon, minden egyes délutánt együtt töltöttünk. Volt olyan alkalom, amikor anya hazajött, és mi meg a kanapén egymáson elaludtunk. Pontosabban én Valter mellkasán feküdtem, ő meg valahogy átölelt a karjával. Filmekbe sokszor belealudtunk.

Egyszer csak úgy random megkérdezte film nézés közben egyébként, hogy szeretem-e. Ez a kérdés számomra annyira abszurd volt. A szeretet, mint kifejezés, nem is elég szerintem arra a sok érzésre, ami bennem volt. Én bolondultam érte. A megszállottja voltam. Ő volt a mindenem.
- Őszinte legyek? – kérdeztem elmosolyodva.
- Igen.
- Amikor rám nézel - sóhajtottam. - Az haláleset. Halálos, érted?
- Halálos a tekintetem? - kérdezte, mire kirobbant belőlem a nevetés.
- Nem.
- Akkor? - vigyorgott.
- Ilyen hatással vagy rám. A tekinteteddel, a mosolyoddal, a pulcsikkal, amelyeket nekem adtál, a nevetéseddel, a testeddel, az érintéseddel, a csókokkal, az ölelésekkel, a hangoddal és a létezéseddel. Mindennel.
Nyál. Nyál. Nyál. De komolyan gondoltam. Valamiért ilyen undi lesz az ember, amikor szerelmes.

Ádám bevitt a kórházba és az ajkai elé téve ujját, intette, hogy maradjak csendben. Úgy éreztem magam, mint az akciófilmekben. Valójában nem is realizáltam, hogy épp egy egészségügyi intézményben vagyunk. Vártam a piros lézerfényeket, amelyeken át kell mennem majd, mint "A Hihetetlen család" animációs filmből Nyúlányka. Nagyon adtam volna!
- Menj, van körülbelül negyed órád – suttogta, miközben az órájára pillantott. – Annyi elég?
- Remélem – bólogattam és elindultam a kórházi folyóson. Nagyon halvány fénye volt a lámpáknak, néhány meg épp kifogyni készült, így teljesen átéltem a szobáig érve a horror filmes hangulatot. Az egyik automatánál leakadtam, mire Ádám feszülten lépett hozzám.
- Most mi van? Miért nem mész?
- Itt van almás nyalóka – mutattam az automatára. – Nem ettem kiskorom óta almásat.
- Rita, ne már, most nem ezért jöttünk.
- Tudod milyen finom? – néztem rá, ilyen „teljesen komolyan gondolom, hogy most megsiratom a gyerekkoromat, miközben a nyalókát nézem az automatából" fejjel.
- Indulj – felelte, türelmet színlelve. Legörbült ajkakkal indultam tovább a szobákhoz.

Háromszor is lassan elolvastam a szobaszámot, hogy nehogy véletlen egy másik emberhez lépjek be az éjjel közepén. Lassan lenyomtam a kilincset, majd lábujjhegyen mentem be a szobába és lélegzetvisszafojtva drukkoltam saját magamnak, hogy csendben csukjam vissza az ajtót. Nem tudom miért koncentráltam ennyire...igazából fogalmam sem volt, hogy mi történne, ha valaki meglátna, azon kívül, hogy megkér távozzak.
A hátam mögött mindeközben megszólalt egy számomra oly kedves hang.
- Rita?
- Felébresztettelek? – fordultam meg bocsánatkérő nézéssel.
- Nem, nem tudtam aludni. Valami sérti a hátamat és nincs erőm kitapogatni.
- Segítsek? – kérdeztem halkan, mire bólogatni kezdett. A kezeimet a teste alá vezettem, majd lassan megemeltem. Az üres lepedőn kívül nem igazán volt semmi más, így a ruháját megigazítva picit visszaengedtem.
- Köszönöm, most jó – szólt csendben. – Mi volt az?
- Szerintem a felsőd gyűrődhetett össze.
- Ó – halványan elmosolyodott. – Azért köszi.
Végig nézett rajtam, majd egy nagy sóhajjal hátradőlt.
- Bocsi, hogy seggfej voltam és egyszer sem mentem be hozzád a kórházba.
- Tessék? – kérdeztem meglepetten.
- Amikor te kerültél be, mert... problémáid voltak. Sajnálom, hogy nem látogattalak meg.
- Jaj – biccentettem. – Szakítottunk. Nem is várhattam el.
- Jó, attól még fontos vagy és érdekelt, hogy milyen állapotban vagy. Basszus Rita, emlékszem, hogy utoljára azt hittem tényleg vége – mondta, a hangjában kis aggodalmat véltem felfedezni. Az ablak felé fordult és megköszörülte a torkát.
- Pedig megígérted – tette hozzá. Teljesen ledöbbenve hallgattam, soha nem gondoltam volna, hogy ő is emlékszik még a beszélgetésünkre.
- Sajnálom – suttogtam.
- Ne, nehogy tőlem kérj bocsánatot ezért – nevetett fel zavartan. – Magadtól. Sokkal többet érdemelsz.
- Köszönöm – mosolyodtam el halványan és leültem az ágya melletti székre.
- Be vagy állva? – kérdezte, miközben a tekinteteink egymásba fonódtak.
- Hát szerintem már kezdek jól lenni. Illetve, eddig is jól voltam, de...
- Értem – szakított félbe mosolyogva. – Miért éjjel jöttél látogatni?
- Mert napközben elküldtek, hogy nem vagyok családtag és azok a régi tipikus szövegek, hogy nem vagyunk egymáshoz valóak, tönkre teszlek, takarodjak, tudod.
- Hihetetlen, hogy még mindig tolják ezeket a szövegeket – nevetett fel kissé idegesen. – Nevetséges, nem?
- Nem tudom, már lassan megszokja a fülem.
- És...hogy jöttél be? – kérdezte kíváncsian.
- Hát miután vitáztam a kedves Judithtal, azután összefutottam valakivel és elhozott ide – feleltem vállat vonva. – A lényeg, hogy sikerült!
- Fantasztikus vagy – nevetett. – Megölelnélek, csak nem igazán bírok mozogni még.
- Megöleljelek én? – kérdeztem, válasznak pedig egy bólintást kaptam, százfaktoros mosoly kíséretében. Boldogan felálltam és felmásztam egy annyira az ágyra, hogy rendesen megtudjam ölelni. Szerettük egymást és ezt akkor is teljes mértékben érezni lehetett.
Amikor elhúzódtam volna, hogy visszaüljek a székre, az öleléséből nem engedve, visszahúzott.
- Csak egy kicsit még – suttogta. Visszahajtottam a fejemet, mire ő a hajammal kezdett játszadozni.
- Nem gondoltam volna, hogy lesz még ilyen alkalomra példa.
- Hogy a kórházban fekszem és te éjjel beszöksz hozzám?
- Nem – nevettem fel. – Arra gondoltam, hogy a hajamat bizgerálod.
- Bizgerálom – ismételte meg artikulálva. – Nem találtál jobb szót erre?
- Valter, na – ismét kacagtam és annyira szerettem volna, hogy az a pillanat megmaradjon örökre. Megálljon az idő és ennyi. Ragadjak itt, ebben a percben. Persze, jobban örültem volna, ha nem épp Valter kórházi ágyában lettünk volna és nem lettek volna fájdalmai, de ez a jelenet akkor is mindent megért.