Napfény

1.2 Méreggel teli csók

Remegve próbáltam felvinni bordó rúzsomat az ajkaimra, hogy a tablóképen elviselhető formában tűnjek fel. Éreztem Valter illatát, hallottam a hangját és ismét láttam a tekintetében azt, amit nem akartam. Lezártam és vége - mondogattam magamnak, de valójában ismét részese voltam az ő szórakozását szolgáló kis játéknak.

Már hajnali két óra volt, mi pedig még mindig ittunk és ittunk, ünnepelve Laráék szintlépését a kapcsolatukban. Jól éreztem magam, sokat nevettem és ismét olyan volt minden, mint rég. Megfeledkeztem a problémákról, konfliktusokról, sérelmekről. Valter a szoba másik felében, az ablakpárkánynak dőlve nézett engem. A tekintetünk összefonódott. Oldalra biccentette a fejét, majd lassan végig nézett rajtam. Mély lélegzetet vettem és elfordultam. Igyekeztem a többiekre összpontosítani, de félszemmel láttam, ahogyan közeledik felém.
- Rita, cigizünk egyet? - szólt hozzám Valter mosolyogva. Szó nélkül felkeltem a kanapéról és felmentem vele a lépcsőn. Bende szobájából nyílt az erkély, amelyről az egész környéket látni lehetett.

Meggyújtottam a cigarettámat és beleszívtam, amikor Valter közelebb lépett és egy puszit nyomott a fejem búbjára.
- Örülök, hogy itt vagy - mondta mosolyogva.
- Tényleg?
- Tényleg - mondta, és megfogta a kezemet. - Emlékszel, amikor sétáltunk haza egyik este és azt mondtad nászútra Párizsba akarsz menni?
- Igen - bólogattam, majd felnevettem. - Még szerencse, hogy nem mi házasodunk.
- Attól még én szeretném.
- Micsodát?
- Gyere velem Párizsba - mondta mosolyogva és közelebb hajolt.
- Ne hülyéskedj már - böktem vállba játékosan, de ezúttal nem voltam képes elfordulni. Hihetetlen, hogy milyen hatással van rám, bármennyire is erőlködöm, hogy bebizonyítsam az ellenkezőjét. A tekintete az ajkaimra síklott, majd egy picit mozdított még a fején, épp, hogy a szánk összeérjen.
- Komolyan mondom - suttogta. Éreztem, ahogyan a szívem egyre hevesebben ver. Hirtelen meg is telt vele a fejem, minden gondolatom csak körülötte forgott. Láttam a tekintetében a vágyat és azt a csillogást, mint régen. Hátra léptem egyet és kioltottam a félig elszívott cigit. Valter is így tett, majd hirtelen felkapott az ölébe.
- Nem engedlek el, amíg nem mondod, hogy velem jössz - szólt vigyorogva.
- Tegyél le! - szóltam rá nevetve és a vállát kezdtem csapkodni. Bevitt Bende szobájába és az ágyra dobott.
- Vigyázz, mert emlékszem, hogy mik a gyenge pontjaid - szólt, miközben játékosan verekedni kezdtünk. Egyre közelebb kerültünk ismét egymás szájához. Láttam, hogy lépni szeretne, mégis úgy tűnt, hogy azt várja én kezdeményezzek. Váratlanul elkapta a telefont a kezemből Valter. Harcoltam a visszaszerzéséért, így fölé kerültem, mire megmarkolta a fenekemet.
- Seggfej vagy - szóltam halkan.
- Én? Miért?
- Mert mindig akkor akarsz, amikor nem vagyok a tiéd - suttogtam, miközben ajkaink ismét összeértek. Felcsúsztattam kezeimet a mellkasán és a nyaka köré fontam.

Az agyam kikapcsolt, miközben megragadta a csípőmet és még közelebb húzott magához. Megéreztem a bőre illatát és elgyengültem. A fejemben egyetlen gondolat körözött: szükségem van rá. Éreznem kell még egyszer. Csak egyszer. Lassan megcsókoltam, mire ösztönösen viszonozta. Hosszú csókjai éreztették a vágyat, a hiányt. Ujjai utat találtak a blúzom alá és összevissza kavargott bennem minden érzelem, miközben az érintése perzselte a bőrömet. Ismét csak mi voltunk. Ő meg én. A mi kis világunk. Egy pillanatra elbizonytalanodtam, hogy valóban szeretném-e ismét beengedni őt. Szeretném-e ismét átélni ezt az egészet. Szeretném-e ismét, hogy megérintse a lelkemet is. Éreztem, hogy valószínűleg fájdalmat fog okozni, bántani fog, de ott volt a jó kis barátom, a remény, amely azt suttogta szüntelenül, hogy „mi van, ha nem?". A testünk teljesen összesimult. Két tenyere közé fogta arcomat, miközben a nyelve az enyémet érintette. Lassan apró és szenvedélyes csókokkal haladt lefele a testemen. Mozgatni kezdtem a csípőmet. Minden emlék kezdett apránként visszatérni. Úgy éreztem, hogy sírnom kell, csak azt nem tudtam eldönteni, hogy mi miatt. A csalódottságtól, hogy soha nem leszünk már azok, mint régen vagy a boldogságtól, hogy ismét azt érzem az enyém? Mintha valaha is az lett volna...
Továbbra is úgy csókolt, mintha szomjazna, majd amikor elhúzódott, a fogaival még belekapott az alsó ajkamba. Szorosan magához ölelt, viszont nem úgy, mint eddig. Valami más volt. Nem éreztem azt a szeretetet, mint azelőtt. Ugyanolyan erősen próbáltam viszonozni az ölelést, majd a szemeibe néztem. Máskor egy ragyogó szempár fogadott, azonban most... nem volt más, csak egy üres tekintet. Rájöttem, hogy valószínűleg nem fogom már többet látni azt, amit régen. Lejárt az az időszak és ezzel ismét szembesülhettem. Hiába volt lassú, szenvedélyes csókokkal... azt éreztem, hogy nem jelentek már semmit a számára. A mellkasára tettem a fejem és lassan lehunytam szemeimet. Nem akartam gondolkodni.