Napfény

1.5 Porcelán szív

Új nap, új én! Csak vicceltem. Ha ennyire pozitív lennék reggelente, már tényleg magam vinném orvoshoz, hogy minden rendben van-e. Végig futottam az Instagramot félholtan, mivel alig
aludtam pár órát. Első órát ki is hagytam, mert úgy éreztem egy ennyit megengedhetek magamnak.

Pahr Valter: Szia. Ma jössz?

Grimaszolva letettem a telefonomat, majd a konyhába mentem. Összedobtam valami random szendvicset, majd kajával a kezemben mentem vissza a szobámba.

Pahr Valter (3) nem fogadott hívás.

Pahr Valter: Légyszi ne csináld ezt

Pahr Valter: Rita, nem marad senkim... kérlek szépen

Pahr Valter: Rita, szükségem van rád

Pahr Valter: Én is elveszítettem a legjobb barátomat

Felsóhajtottam. Ignorálva az üzeneteit elindultam az iskolába, utolsó hét, minden király. Valószínűleg évet kell ismételnem, amely ma különlegesen nem tölt el szégyenérzettel. Egy év ide-oda, senki észre sem veszi. A gyerekek gonoszak, de vannak normális emberek közöttük, akik le se szarják.

A folyósón járkálgattam, teremből-terembe, majd ebédszünetben Lara mellett, csendben, a tányéromon levő borsó szemeket kezdtem sorrendbe helyezni.
- Mit csinálsz? – kérdezte furán.
- Nem tudom – feleltem tömören. Elmosolyodott.
- Kérsz valami kiflit? Vagy ilyen... réteseket? – lassan emelte ki a táskájából a péksüteményeket, én pedig elkerekedett szemekkel néztem rá, mintha valami nagy szabályszegést követett volna el.
- Te hoztál kaját?
- Igen.
- És nem „rendes" kaját?
- Jó na – nevetett fel halkan. – Bende mindig ezeket a réteseket ette. Utáltam az egészet. A meggyes az nem rossz, de a többi... nem jön be.
- Kérem akkor azt, amelyik nem meggyes.
- Épp ez az Rita. Az egész meggyes.
Felnevettem, majd hirtelen az ölömbe került az egész szorgosan kiválogatott borsó. Értetlenül néztem fel, mire Jázminnal találtam szembe magam.
- Miért utálsz ennyire?
- Kérdi a lány, aki rám borította az ételt – feleltem, miközben a táskámban kerestem a zsebkendőmet.
- Miért kell elvenned mindent tőlem?
- Miről beszélsz? – szólt közbe Lara.
- Valterről – válaszolt Jázmin elkeseredetten és leült velünk szembe. A kezembe nyomott egy csomag papírzsebkendőt és gondterhelten felkönyökölt az asztalra.
- Mi van Valterrel? – kérdezte Lara.
- Nem tudom. Én nem értem mit rontottam el. Amióta volt az a szar házibuli, ahova váratlanul mégis eljött és Dávidnak ugrott, azóta nem tudok beszélni se vele. Flegmán válaszol mindenre, undok... mindegy.
- Te most... – abbahagyva a nadrágom törölgetését közelebb hajoltam. – Te most tanácsot kérsz tőlem?
- Nem, dehogy – megforgatta a szemeit, majd feszülten megvakarta a tarkóját. – Nem is tudom miért jöttem ide. Bocsi a borsóért.
- Nem baj – feleltem, még magamat is meglepve.
- Te olyan rég együtt vagy Valterrel? – kérdezte Lara, mire Jázmin könnyezni kezdett.
- Igen. És nagyon szeretem, pedig egy idióta.
- Tényleg az – feleltem egyszerre Larával, majd felsóhajtottam.
- Tegnap teljesen kiütötte magát.
- Mármint? – kérdeztem.
- Mármint használt megint valami... – óvatosan körbefordult, majd megbizonyosodva arról, hogy senki sem hallja, folytatta. – Szert.
- Szert?
- Igen. És nagyon hamar elaludt, én meg nem tudom.  Pánikba estem, hogy meghalt vagy valami. Hívni akartam az anyukáját, mert érted... Nem tudtam mit kezdhetnék vele! – mesélte kétségbeesetten.
- És? – kérdeztem kíváncsian.
- És kikapta a telefont a kezemből, a falnak csapta. Ordibálni kezdett valamiket és mindegy.
- És?
- Mondom mindegy – ismételte meg határozottabb hangon.
- Nem mindegy, Jázmin – feleltem feszülten. – Bántott? Megütött?
- Dehogy – nézett rám felháborodva. – Hogy juthat ilyen az eszedbe? Te is ismered.
Igen, gondoltam. Pontosan azért jutott eszembe.
- Szóval gyászol – felelte Lara. – És megint anyaghoz nyúlt. Nincs itt... - felsóhajtott, majd folytatta - Nincs itt Bende. Valahol várható volt, hogy ismét lesz probléma.
- Beszélek vele – szóltam, mire Jázmin és Lara is rám szegezte a tekintetét.
- Tényleg? – kérdezte kissé reménytelien Jázmin.
- Szó sem lehet róla! – emelte meg a hangját Lara. – Nekem nincs erőm, hogy ismét lenyomjuk a régi meccseket.
- Nem nyomunk le semmi meccset. Beszélek vele, segítek és pá - feleltem lazán, bár én is tudtam, hogy általában mi a vége ezeknek a történeteknek.
- Aha. Mintha hallottam volna ezt már párszor – morogta Lara és felállt az asztaltól. – Esküszöm, Bende nélkül minden szétesik.
- Nem, Lara – a keze után nyúltam, mire elhúzódott.
- Most hazamegyek, úgyis hülye, töltelék órák jönnek. Majd hívlak – felelte halkan és kiment a teremből. Szomorúan néztem utána, majd vissza Jázminra.
- Sajnálom, hogy nem érte meg rámászni Valterre, amikor velem volt. Szép történet lett volna, ha unokáknak mesélitek.
- Kapd be, Rita!
- De tényleg, soha nem kértél bocsánatot miatta. Soha nem gondoltál bele, hogy nem tudom... fájt?
Meglepetten nézett rám, majd az asztalra szegezte tekintetét.
- Sajnálom. Őszintén, valóban nem gondoltam bele soha, hogy mekkora fájdalmat okozhattam a tetteimmel.
- Ja – bólogattam, és valahol jó érzéssel töltött el, hogy végre hallom a megbánást. Belekortyoltam a vizembe.
- Ne haragudj rám – mondta, miközben felemelte a tekintetét.
- Nem akarlak utálni egy fiú miatt. Felnőttünk – feleltem halvány mosollyal az arcomon, majd a palackkal a kezemben, felálltam az asztaltól.
- Igen. Nem biztos lesz még olyan kapcsolatunk, mint Valter előtt, de... én nem zárom ki ezt a lehetőséget.
- Figyelj – felsóhajtottam. - Olyan, mint előtte, biztos, hogy nem lesz. Viszont egyelőre kicsit beszéltünk róla. Apránként, esetleg, felépíthetünk valamit, de a régi romokra nem érdemes. Azt felejtsd el.
- Vettem – bólogatott, őszinte mosollyal. Teljesen ledöbbentett ez a párbeszéd.
- Nagyon látszik a borsó? – kérdeztem, a nadrágomat nézegetve.
- Igen – felnevetett, majd az ajkai elé tette kezeit és mellém állt. – Ne haragudj, tényleg.
- Nem haragszom, de szerintem én is hazamegyek – biccentettem. – Legyen egy szép napod, Jázmin!
- Hűha! Neked is, azt hiszem – integetett mosolyogva.