Napfény

1.0 Vészjelző pillangók

A gyomromban érzett pillangók, valójában nem jók. Ezek vészjelzések. Gyomorideg, és nem hiába.

Ahogy sietek a parkba, úgy érzem, hogy az idő csak úgy elszáll felettem. A testem, mintha nem is az enyém lenne. A tenyerem izzad, vagy talán zsibbad? Mindenképpen remeg. Zavar az autók hangja, de a csend sem tetszik. Zavar a tömeg, de egyedül sem szeretnék lenni. Egy kisgyerek ment el mellettem biciklivel, majd hirtelen eldőlt a fűbe. Ijedten fordultam felé, ezt követően próbáltam felszedni a földről.
- Jól vagy? – kérdeztem és a bicikli után nyúltam.
- Igen, semmi bajom – válaszolta halkan, félénken.
- Biztos? – kérdeztem vissza, majd az arcára néztem. Elkerekedett szemekkel pislogott. Félelem lett volna a tekintetében vagy csak paranoiás vagyok? Egyáltalán paranoiához tartozik, ha úgy érzem fél tőlem egy idegen gyerek? Zűrzavar van a fejemben. Mondjuk a káosz valahogy mindig hozzám tartozott.
- Te jól vagy? – kérdezte. Megdöbbenten néztem rá.
- Rosszul nézek ki? 
- Nem, nem, én csak...
- Jól vagyok – szakítottam félbe. A beszélgetésünket le is zárta ezzel, felült a biciklire és tovább hajtott. Kissé meglepetten sétáltam tovább, amiért valóban megijesztettem a kisfiút. Nem direkt, egyszerűen a kinézetem. A borzos hajam? A fekete karikák a szemem alatt? Lehetséges, hogy érezte a dühöt és csalódottságot, amely elárasztotta az egész testemet? A gyerekek megéreznek sok mindent, nem?   
- Mi történt veled? – szólt Dávid a hintán üldögélve. – Elég...szétszórtnak tűnsz.
- Tényleg ennyire szarul nézek ki most? – kérdeztem hitetlenkedve és elővettem a telefonomat, hogy megnézhessem magam a kikapcsolt képernyőben. 
- Igaz, láttalak már rosszabb állapotban – biccentett, majd a zsebébe nyúlt. – Lassan leállok amúgy ezzel.
- Tessék? – kérdeztem meglepetten.
- Szeretnék a sulira fókuszálni, mert behívtak, hogy bajok vannak a jegyeimmel.
- És ez veszi el minden idődet? – nevettem fel kissé lekezelő hangnemben, majd leültem mellé, a másik hintára.
- Nem, de ha már jó fiú akarok lenni, legyek teljes mértékben az, nem? – mosolyodott el és a kezembe nyomta az rágógumis dobozt.
- Te... jó fiú? - lassan végigmértem őt, majd megcsóváltam a fejem. A tekintetemet a dobozra helyeztem, majd forgatni kezdtem a kezemben. 
- Na, hova lett a gyűrűs? – kérdeztem, miközben kinyitottam és ismét meglepetés ért. Az egész nap tele volt velük, úgy tűnik.
- Mi az? – kérdezte közelebb hajolva.
- Mik ezek? – kérdeztem vissza.
- Ugyan már Rita, mintha eddig nem próbáltad volna őket – forgatta a szemeit, majd suttogni kezdett. – Kokain. Hoztam még több dobozt.
- Tessék?
- Nesze – nyomta a kezembe sorjában. – Kékbe lsd, zöldbe eki van, a piros meg kicsi fű.
- Dávid, nem – ráztam meg a fejemet. – Vedd el!
- Dehogy veszem, most mondtam, hogy én abbahagyom ezt az egészet – emelte fel a kezeit. – Használd őket, nyugodtan. Csak fizess először azért amit kértél. A többi ajándék, majd kifizeted később.
- Nekem... nekem nem kell ilyen ajándék – álltam fel remegve. – Vedd el, kérlek!
- Nem veszem el, Rita - felállt a hintáról és zsebre tette a kezeit. - Már nem az én problémám, csak a pénzt kérem majd.
- Biztos lehetsz benne, hogy nem adok semmit. Sőt, ezeket is kidobom – feleltem.
- Azt megnézem – nevetett fel és kisétált a parkból. – Majd beszélünk suliba, a pénzt pedig várom egy héten belül! – kiáltott hátra. Megdermedve álldogáltam a dobozokkal a kezembe. Mély levegő be. Mély levegő ki. Nincs helye pániknak. 
- Mégis kinek akarod ezt beadni? El fogsz kezdeni tanulni? Most?! Te? Viccelsz velem?! – üvöltöttem utána, de választ már nem kaptam. Zavartan sétáltam a hinta körül, majd a kezembe vettem a telefonomat és Ádámot tárcsáztam. Nem vette fel. Tudtam, hogy én kevertem magam ebbe a szituációba, de azzal is tisztában voltam, hogy itt az ideje tenni egy lépést a javulásom fele, ha lehetséges. A telefonom képernyőjét bámultam néhány percig, várva, hogy hátha visszahív, de nem tette, így hát, hívtam megint.
- Tessék? – szólt bele feszülten.
- Zavarlak?
- Baj van?
- Igen – suttogtam. – Segíts, kérlek.
- Ahj – felsóhajtott. – Hol vagy?
- Abban a parkban, ahol a múltkor találkoztunk, tudod. Itt szoktam... - egy kis ideig elhallgattam, keresve a megfelelő szót, majd folytattam - vásárolni.
- Ma voltál beszélgetésen és...  - feszülten felnevetett. -  Nem vagy semmi.
- Jó, akkor ne gyere, baszki!  Nincs rád szükségem! - kiáltottam bele a telefonba.
- Nem nem nem, már indulok – felelte halkan. – Csak ne mozdulj, rendben? Gondold át mit beszéltél ma reggel Nándival. Nem vagy te buta lány, Rita.