Napfény

0.8 Jeges eső

Lassan estek a hideg vízcseppek a bőrömre, a cipőmet pedig egyre jobban itatta át a víz. Eszembe jutott egy fesztivál, amire az egyik nyáron mentem Larával, Bendével és Valterrel. Ott is ilyen förtelmes idő volt. Édesanyámmal sokat veszekedtünk abban az időszakban, mert anyagilag egyáltalán nem volt egy olyan stabil helyzetünk, hogy én fesztiválokra menjek amikor épp kedvem tartja. Akkor volt talán a legdurvább vitánk, mert csak üvöltöttem vele megállás nélkül, nem adtam egy fikarcnyi tiszteletet sem. Én csak élni akartam, aztán mindenki más oldja meg a problémát, amit ezzel okozok. Azonban ez lehetett a legfelelőtlenebb dolog, tekintve, hogy az ő pénzét költöttem, mivel én nem dolgoztam. És nem is csak költöttem, mert kivettem a pénztárcájából kérdések nélkül. Mintha nekem ez járna. Nem tudom miféle mentalitás lehetett ez, de mindig feldühít, ha eszembe jut.

A fesztivál csodálatos volt, akkor is, ha borzalmas idő volt. Az egész egy ilyen varázslatos hangulatot adott. Úgy érezhettük, hogy igen, ezt miattunk hozták létre, hogy picit elengedjük magunkat, fellélegezzünk, és minden elvárás nélkül élvezhessük azt a pár napot. Senkit sem érdekelt milyen ruha van rajtad, vagy milyen márkájú a cipőd. Buliztatok, együtt. Nem számított a bőrszín, nemzetiség vagy, hogy mi a szexuális orientációd. Elmondhatatlanul jó érzés volt szabadnak lenni.

- Abt Rita Magdolna – szólítottak meg hirtelen, megszakítva a gondolataimat. Kérdőn néztem körbe, mert mostanáig teljesen máshol jártam fejben.
- Tessék?
- Üdvözlünk köreinkben! Ez az első napod itt. Tudnál mesélni esetleg nekünk egy kicsit magadról és a történedről? – mosolygott rám a csoportvezető. Bólogattam, miközben az apró feliratot figyeltem a csíkos, galléros rövidujjú pólóján, amely teljesen kiolvashatatlan betűtípussal volt írva. Vajon ő tudta mit ír rajta? Biztos igen. Ki vesz meg egy olyan felsőt, amin nem is tudja kiolvasni mit ír? Hm.
- Abt Rita Magdolna vagyok – mutatkoztam be, majd mosolyogva vettem tudomásul, hogy mindenki úgy üdvözölt, mint a filmekben. Egy „Szia Rita!" mondattal. Hát ez hihetetlen...hova kerültem?
- Hány éves vagy? – kérdezte Nándi.
- 19, lassan 20 – feleltem.
- Még iskolába jársz vagy...
- Igen – szakítottam félbe. – Idén ballagok, ha minden igaz. Nagyon szerették volna, hogy évet ismételjek, amire én persze nemet mondtam, de...ettől még nincs kizárva, hogy az lesz a vége.
- Miért nem akartál évet ismételni? 
- Nem tudom. Sok mindenből kimaradtam, de nem hiszem, hogy nem tudnám bepótolni.
- Próbálkozol?
- Mivel? – kérdeztem vissza.
- Próbálsz visszarázódni?
- Nem – feleltem egy kis habozás után.
- És akkor, hogy szeretnéd bepótolni? – kérdezte mosolyogva az egyik lány.
- Nem tudom. Tényleg nem értem, hogy akarom bepótolni, ha nem próbálkozom. Igazatok van – bólogattam egyetértően.
- Rendben, Rita. Akkor ezt engedjük el most egyelőre. Mesélj nekünk arról, hogy mikor alakult ki a kapcsolatod a szerekkel.
- Ez így nagyon rosszul hangzik – nevettem fel zavartan és néhány percig néma csendben üldögéltem a felsőm ujját húzogatva, majd halkan feleltem. – Hát. Volt egy barátom.
- Hogy hívták?
- Valter - mondtam ki és hirtelen a hideg is kirázott. Nem szerettem volna, hogy rossz véleményt alkossanak róla.
- Valter. Ő vezetett be ebbe a világba?
- Nem – feleltem és hevesen megráztam a fejemet. – Vagyis...De, végül is, vele próbáltam ki először. A későbbiekben viszont ő már egyáltalán nem foglalkozott ilyenekkel, én pedig egyre jobban vágytam azokra a bizonyos érzésekre vagy éppen...hogy semmit ne érezzek. Aztán szakítottunk Valterrel.
- És mi történt? – kérdezte, mire mindenki kíváncsi tekintettel fürkészett engem. Nem számítottam arra, hogy a szakítást is elkell majd mesélnem a gyűlésen, így meglepetten néztem az érdeklődő arcokat.
- És egy hónap telt el körülbelül a szakítás után. Egy teljes hónap. Hiányzott. Hiányzott az illata, az ölelése, a nevetése, a hülye viccei. Minden, ami ő volt. Senkinek sem mondtam el rögtön, hogy szakítottunk, de mindenki észlelte a változást. Én pedig vágytam a figyelmére. Szerettem volna, ha visszajön. Ha visszakapom.
- Visszakapod?
- Igen. Ez olyan szituáció, amikor valami úgy hiányzik, hogy valójában soha nem volt a tiéd. Valter sem volt az enyém, nyilvánvalóan. Nem birtokoltam őt - feleltem és minden erőmmel azon voltam, hogy mentsem a menthetőt. Reménykedtem, hogy nincs több kérdés, jöhet a következő ember története, azonban ekkor megszólalt egy másik lány a körből.
- Szólhatok egy szót? – kérdezte Nándi felé fordulva.
- Persze, ha Rita sem bánja – pillantott rám, mire intettem, hogy semmi gond, nyugodtan. Nem tudom, hogyan kéne egy ilyen kérdésre nemet adjak válaszként. Főleg, amikor mindenki szeme rám szegeződik.
- Nekem úgy jön le ebből, hogy de igen, benned volt a birtoklási vágy. És Vendel pedig vagy áldozat...vagy ő is ugyanolyan mérgező tag lehetett ebben a kapcsolatban, mint te.
- Valter – javítottam ki és próbáltam nyugodt maradni. Nyilvánvalóan nem estek jól a szavai.
- Rendben, köszönjük Mónika – bólintott Nándi, majd visszanézett rám. – Folytatnád, kérlek?
- Lehet igazad van, Mónika, de én nem így gondolom ezt az egészet – pillantottam rá, majd sóhajtottam. – Szóval megölt a tudat, hogy szerencsétlen vagyok. Az egyetlen boldogságom, ami volt, eltűnt. Ellöktem magamtól és ő is engem. Egy hónapja volt már, hogy nem hívott, nem írt. Egyik nap elmentem hozzájuk, de nem voltak otthon. Nyilván nyaraltak. Biztos elfelejtett engem és boldogan sétált a meleg homokban, a tengerparton – nevettem fel idegesen. - Folyton az járt a fejemben, hogy megcsalt, és csak úgy elnéztem neki. Verekedtünk. Nem viccből, hanem úgy komolyan. De mégis, ennek ellenére, elfogadott úgy, ahogy vagyok. Viszont...talán csak egy púp voltam a hátán. Így mentek a gondolatok körbe-körbe a fejemben, amíg egyszer csak bementem a fürdőszobába és kivettem a gyógyszereket. Volt ott mindenféle, engem pedig hidegen hagyott, hogy mi az. Édesanyámnak írtam egy levelet.