Napfény

1.6 Villámcsapás

Nem akartam, mégis megtörtént. Mondtam, hogy nem szeretném, mégsem hallotta meg. Lehet az én hibám, mégis sokkal jobban fájt ez, mint bármi, amit megtapasztaltam Valter mellett. Egy bántalmazás sem ért fel ezzel. Semminek éreztem magam. Jelentéktelen, kis... még élőlénynek sem nevezném magam. Olyan volt, mintha akkor megszűntem volna létezni. Rita meghalt.

A mellettem fekvő Valterre néztem. Undorodtam magamtól, amit vele töltött éjszakák után még soha nem éreztem. Iskola után jött át hozzám és most íme, egy új nap van. Egyáltalán nem voltam jól. Hányingerem volt. Emlékképek kezdték ellepni a gondolataimat és mérhetetlen nagy dühöt éreztem. Felálltam és a farmer kabátjához sétáltam. Kutatni kezdtem a zsebeiben. Szégyelltem magam, ugyanakkor ellenállhatatlan sóvárgást éreztem és nem voltam képes szabályozni magamat vagy bármilyen hatást gyakorolni rá. Amikor megtapintottam a tasakot, elképesztő megkönnyebbülés kerített hatalmába. Gyorsan kivettem a tartalmát, összetörtem, majd felszippantottam. Halk elégedett nyögés hagyta el az ajkaimat, mintha csak a sivatagban találtam volna egy pár csepp vizet. A földön ültem továbbra is és hátra engedtem a fejemet az ágyra.

Az, hogy nem éreztem semmit egy kis pillanatra, felért mindennel. Képes lettem volna a fél karomat odaadni ezért az érzésért. Nem akartam beszélni, még élni sem.
- Jó reggelt – szólt álmosan Valter. Hirtelen megdermedt.
- Te elfogyasztottad az egészet? Normális vagy?!
Hallottam a szavait, de nem voltam képes válaszolni. Csendben üldögéltem tovább, majd lehunytam a szemeimet.

Nem tudom, hogyan aludtam ennyit. Felsóhajtottam, majd hunyorogni kezdtem. A fehér mennyezet vakítóan hatott jelenleg. Fehér mennyezet. Hirtelen felültem és körbenéztem. Kórház. Jól ismertem, voltam már itt néhányszor. Nem voltam képes eldönteni, hogy csak álmodtam-e a Valterrel történt dolgokat.
- Rita – szólalt meg édesanyám mellőlem, én pedig a hang irányába fordultam.
- Anya? – kérdeztem kissé bizonytalanul.
- Hogy érzed magad? – kérdezte aggódó tekintettel és a kezei közé fogta az arcomat. Összerezzenve húzódtam el, amitől én magam is meglepődtem. Nem esett jól az érintése.
- Megvagyok – feleltem halkan. – Mi történt?
- Túladagoltad magad ismét. Jó, hogy Valter rád talált. Mondta, hogy átvitted délután, majd hazament és nálunk hagyott valamit. Amikor visszament, már készültél... – felsóhajtott. – Azt mondta tervezted, hogy ismét... megölöd magad. De én nem értem, Rita. Olyan hosszú utat tettél meg a gyógyulás irányába. Nem értem...
- Hogy micsoda? – kérdeztem vissza ledöbbenve. Lehet, hogy nem vagyok teljes mértékben magamnál, de abban biztos vagyok, hogy amit Valter mesélt, az egy óriási hazugság.
- Sajnálom, hogy nem otthon töltöttem azt az éjszakát – mondta könnyes szemekkel, mire megráztam a fejemet.
- Ne, ne! Ne sajnáld, ez nem a te hibád. De Valter amiket mondott... ugyan már!
- Rita, semmi gond. Szereztem neked segítséget.
- De nekem nem kell segítség. Neki kell!
- Nyugodj meg, minden rendben lesz – mondta halkan és adott egy puszit a homlokomra. Totál idiótának éreztem magam. Ennyire semmibe vegyenek minden szót, amely elhagyja az ajkaimat, egyhuzamban többször is, más-más szituációban... elképesztő.
- Nekem mostanáig eszembe sem jutott megölni magam!

Kopogtatott, majd belépett az ajtón Ádám. Meglepetten néztem rá, édesanyám pedig átadta a helyét neki és kiment a teremből, halvány mosollyal az arcán. Vettem egy mély lélegzetet és a mennyezetre szegeztem a tekintetem. Már az sem érdekelt, ha megvakít.
- Szia, Magdolna – köszönt Ádám, miközben leült a székre. Távolságtartónak éreztem és... dühösnek?
- Hellóka – feleltem halkan.
- Beszélhetünk úgy, mint... két barát? – kérdezte halkan. Felé fordultam, ő pedig összekulcsolta maga előtt a kezeit. A tetoválásra síklott a tekintetem. Olyan szép volt az óra!
- Beszélhetünk.
- Elmeséled mi történt? – kérdezte oldalra döntve a fejét.
- Nem mesélte el neked is Valter? – kérdeztem idegesen felnevetve.
- De igen. Mindenkinek elmesélte – biccentett, majd hátradőlt. – Csak én nem bírom a képét és nem hiszek el egy szót sem, ami az ő szájából jön ki. Anyukádat azonban, elég könnyen meggyőzte.
- Igen, szegény ebben a témában mindenkinek hisz rajtam kívül. Sajnos tapasztalt már ezt-azt – szomorúan félrenéztem, majd megláttam az éjjeliszekrényen azokat a savanyú cukorkákat, amelyekből utolsó kórházi látogatásom során ettem. A barackosért nyúltam és kibontottam.
- Te szereted? – kérdezte meglepetten Ádám.
- Igen, de csak a barack ízűt.
- Mindenki utálja – nevetett fel halkan.
- Hát nem csodálom, tényleg szar amúgy – halványan elmosolyodtam.
- De ha azt mind megeszed, akkor ezt én kinek hoztam? – kérdezte csalódást színlelve, és felemelte az almás nyalókát. Őszintén boldog lettem miatta. Elvettem tőle és azt kezdtem el, a savanyú cukorkát meg visszacsomagoltam.
- Mi történt amióta nem találkoztunk?
- Meghalt a legjobb barátom.
Szomorúan nézett rám, majd megköszörülte a torkát.
- Sajnálom, részvétem.
- Imádtam őt.
- Hogy halt meg? – kérdezte meg lassan, próbált tapintatos lenni.
- Motor baleset.
- Áúcs – fájdalmasan felhúzta az ajkát, majd megcsóválta a fejét. – Emiatt nem jöttél az ülésekre?
- Igen – bólintottam. – Nehéz hetek voltak, de tiszta maradtam. Megnéztem a Szívek szállodáját anyukámmal és olvastam egy rakás könyvet. Mindeközben vadásztam Larát, aki került engem. Neki volt a vőlegénye amúgy.
- Vőlegénye? – kérdezte meglepetten.
- Igen, azelőtt egy kis idővel kérte meg. Mindenki nagyon szerette, biztos te is bírtad volna.
- És mi a helyzet Valterrel? – kérdezte feszülten.
- Hát semmi. Gyászolt, elkezdett megint használni dolgokat. Azt hittem én leszek a megmentő – vállat vontam és a nyalókámra néztem. – Olyan szép színe van, ugye?
- Aha – bólintott. – És mi lett az arcoddal?
- Az arcommal? – kérdeztem vissza meglepetten, mire a telefonja lezárt képernyőjét felém tartotta, hogy megnézhessem. Ó, bárcsak ne láttam volna! Könnyezni kezdtem és a számhoz kaptam a kezemet. Próbáltam elfojtani a sírást, de nem ment. Túl sok emlék tört fel.
- Valter tette? – kérdezte suttogva, miközben elrakta a telefont. Némán bólogattam, mire felállt és lassan közelebb lépett. Tudtam, hogy megszeretne ölelni, de nem akartam, hogy szánjon, sajnáljon és... nem akartam érezni ismét az áldozat szerepét. Egyszerűen röhejesnek tartottam már. A tekintetemből leolvashatta mire gondolok, mert vissza is ült a székbe és idegesen dobolni kezdett ujjaival a szék karfáján.
- Miért... – elhallgatott, majd újra kezdte a mondatát. – Miből indult ez?
- Nem most bántott először – mondtam halkan, mire tátott szájjal nézett végig rajtam.
- Ne hülyéskedj, Rita. Mikor volt az első?
- Amikor egyszer szakítottam vele, még régebben – feleltem, arcomra pedig fájdalmas mosoly került.