Riadtan ültem fel az ágyon. Élesen emlékeztem az álmom minden apró részletére. Emlékeztem az érzésekre. Megdörzsöltem a szemeimet, majd Ádám fele pillantottam. Üres volt a szék, elment. Egyedül voltam, ismét. Az órára tekintettem. Kora hajnal volt.
Eszembe jutott az azelőtti este. Valter tekintete, amely teljesen idegen volt most számomra, pedig azt hittem már teljesen kiismertem. A hangja, ahogyan kinevet és prűdnek nevez, amikor kijelentem, hogy én nem akarom. Az érintése, amit kifejezetten hangsúlyoztam, hogy nem szeretnék érezni. Végig simítottam a bőrömet ott, ahol ő is. Undort éreztem, bűntudatot. Hánynom kellett.
Gyorsan megnyitottam az éjjeli szekrény fiókját és kiengedtem mindent, amely hirtelen kikívánkozott. Zavartan megtöröltem az ajkaimat, majd feszülten visszalöktem a fiókot. Idegesen a hajamba túrtam. Nem bírtam egyedül lenni. Nem akartam ott lenni. Kimásztam az ágyból eltávolítva mindent, amely akadályozott volna ebben, majd az ajtóhoz siettem. Nem tudtam eldönteni paranoiás vagyok vagy már lassan hallucinálni kezdek? Folyamatosan néztem magam mögé, többször is megvizsgálva, hogy csak én vagyok tényleg a szobában. Lassan megnyitottam az ajtót és kinéztem. Senki nem volt a folyosón. Kirohantam. Ott álltam a kórház bejárata előtt, pizsamában. Lehetett volna rosszabb is, nem?
A buszmegállóba siettem és leültem a padra. Nem tudtam, hogy mit is szeretnék, azon kívül, hogy elmenni a kórházból.
Gyűlöletet éreztem és mérhetetlen nagyságú dühöt. A fejemet kezdtem ütni. Nem tudtam mihez kezdhetnék. Az ütések egyre erősebbek lettek. Hirtelen felpattantam és gondolkodás nélkül elindultam egy irányba. Lépteim egyre idegesebbé váltak, hangosabbá. Valter elvette az életem. Ismét elvette egy részem, anélkül, hogy észrevettem volna. Üvölteni volt kedvem, helyette a körmeimet a bőrömbe mélyesztettem. Hazamentem volna, de már nem éreztem az otthonomnak.
Cseppek. Apró kis esőcseppek. Hideg volt mindegyik, pont, mint Valter érintései. Nem volt bennük érzelem, sem pedig tisztelet. „Nem úgy tűnsz, mint aki nem akarja."
- Hé, kislány – szólt egy hang mellőlem, mire ösztönösen összerezzentem. – Minden rendben?
A mellém félrehúzott piros autóra bámultam, majd a nőre, aki megszólított. Semmi kedvem nem volt csevegni vele.
- Ja – feleltem röviden, majd tovább indultam. A kocsi lassan jött mellettem. Hát ez kurva jó!
- Rita, te vagy az? – szólt ki ismét. Rápillantottam, majd hitetlenkedve néztem rá.
- Te mindenhol ott vagy? – kérdeztem döbbenten.
- Nem tudom. Ott vagyok? – kérdezte vigyorogva, majd kinyitotta bentről a kocsi ajtót.
- Gyere, elviszlek. Nem úgy nézel ki, mint aki toppon van.
Néhány percig töprengtem, majd beszálltam mellé és az ölömbe ejtettem a kezeimet.
- Te papucsban vagy? Jézusom, felfázol!
- Jaj, olyan vagy, mint anyukám – forgattam meg a szemeimet és az ablak felé fordultam.
- A kórházból jöttél?
- Mária, lehetne egy kicsit... kevesebb kérdés? – sóhajtottam. Felnevetett, majd bólintott.
- Soha nem találkoztam még senkivel gyűlésen kívül. Mármint azokkal az arcokkal, akik járnak.
- Hát, akkor ma rád mosolygott a szerencse - feleltem unottan.
- De tényleg! Pénzt is kaptam a földön. Csodás ez a nap!
- Az.
Elkomolyodott, majd megköszörülte a torkát.
VOCÊ ESTÁ LENDO
Napfény
Romance„- Szakítanunk kellene - mondta ki valahára. Megdöbbenten fürkésztem az arcát. Tudtam, hogy szerelmes belém. Tudtam, hogy életemben először én is ugyanazt érzem. Tisztában voltam azzal is, hogy nem könnyű engem szeretni. Sokszor mondok butaságot és...
