Csak egy csepp

Hᴏᴢᴏᴍ ᴀ ꜰᴏʀᴍᴀ́ᴍ

Hogy megkönnyebbültem-e? Igen. Hogy jobban érzem magam most, hogy meghalt? Igen.

-Míg te transzban voltál, addig mi elfogtuk a démont. De most már tedd magad hasznossá-Hiroyuki teljesen felvette Tsubasaba stílusát. Nem mintha már a legelején úrinőként kezelt volna.
-Ha tudni akarod, Fudo tartott fel!-igyekszem sértődött fejet vágni, s lazán odasétálok a hülye démonhoz.-Ja, amúgy Fudo a tettes. Vagyis csak volt.
-Hogy érted ezt?-kérdi összeszűkült szemmel Tsubasaba.
-Ő vágta ki rendszeresen az emberek szívét-felelem nyugodtan.-De most már senkit sem fog bántani.
-Meghalt?
-Igen. Megöltem-mondom mosolyogva.-Na, te démon! Most én vagyok a főnök. Indítsd újra az időt, vagy különben olyat teszek, amit még magam is megbánok!

A lény persze semmit sem mond vagy tesz, ő csak továbbra is bambulva néz ki a fejéből. Rögtön a nyakához kapok..

-Csináld már!-parancsolom.
-Egy átokfajzatra...sosem fogok hallgatni-nyögi, s elereszt egy vigyort.

Elkap a méreg, már nem bírok magammal. Csak később jövök rá, hogy mit csinálok, amikor már késő. Megfojottam. Deja vu. Megint. Mondjuk a szörnyetegek természetesen ezt csinálják. Ölnek, amíg meg nem halnak. Kedvükre teszik, de én mégis szarul érzem most magam. Elkap a sírás, forró könnyek peregnek le az arcomon. Mi a fene van velem?? Olyan...olyan...másnak érzem magam! Egyszerűen borzalmas vagyok!

-Ez igazán kellett, ugye? Nem tudtad megállni, hogy ne öld meg, mi?-emeli égnek a tekintetét Hiroyuki.
-Végülis...már megy az idő-néz rá az órájára Tsubasaba.
-De akkor is. Ez egy pszichopata.
-Igen, de mi sem vagyunk mások. Jaj, ne sírj már!-karolja át a vállam Tsubasaba.-Most mi segítünk neked, oké? Egy kicsit félre sikeredett ez a..khmm. Ügy. De semmi baj. Szóval, miben segítsünk?
-Nem érdekes-rázom le a kezét magamról.-Hagyjuk. Megoldom egyedül.

S azzal faképen hagyom a vámpírokat.

•

2023.01.05.

Nobara és Itadori épségben megúszták, viszont Megumi sehol sincs. Próbáltam valahogy visszacsinálni azt a bűbájt, de persze időutazás nélkül nem megy.
Minden az én hibám. Megérdemelném, hogy soha ne is találjak rá. Kezembe temetem az arcomat, és elterülök Megumi ágyán. Ah, érzem az illatát...

-Miku!
-Huh?

Tessék, már képzelődöm is! Az nem lehet, hogy a kék szemű hangját hallottam az előbb. Ő eltűnt, s mivel így áll a helyzet, nem lehet itt a szobában! Kezdek megőrülni.

-Miku!

És megint hallottam... Mi a fa-

-Miku! Helló! Itt vagyok!

Felülök az ágyon, és körbenézek. Kissé szívbajt is kapok, mikor Megumival találom szembe magam. Vagyis...inkább a.. Tükörképével?

-Mi a..? T-tényleg te vagy? Vagy csak álmodom?
-Persze, hogy én vagyok!
-De hogy kerülsz bele a tükörbe?!
-Hát az a nő valamilyen lyukba taszított bele. Vagy inkább egy gödörbe. Nem tudom, de olyan volt, mintha zuhannák. Aztán sötétség. És most egy tükrös helyen vagyok. Szóval több ezer van belőlem. Viszont látok másokat is, ha erősen gondolok rájuk.

Csak percek múlásával fogom fel a szavait. Persze azt rögtön felfogom, hogy én jártam az eszében, ami melegséggel tölt el. Szóval nem utál.

-Rögtön érted megyek! Bár azt nem tudom, hogy hogy foglak kihozni, de majd csak lesz valami.
-Ha jól értettem a boszorkányt, akkor meg kell semmisíteni a szemgolyót. De nem tudom hol lehet.
-Azt a szemet, amit elvileg nekünk kellett volna megtalálni?!
-Igen.