Csak egy csepp

Hᴀsᴏɴʟᴏ́sᴀ́ɢᴏᴋ

Elborzadva nézek körül. Nem tudom hogy kerültem a Jujutsu Szakközépbe, de ez nagyon nem normális. Úgy hiszem, hogy egy démon kavarhat itt a háttérben valahogy. Nem ismerem a démoni mágiát, de azt tudom, hogy nagyon sötét-és veszélyes mágiát használnánk azok a pokolfajzatok.

Démonnal még sosem volt dolgom, ezért nagyon nem tetszik ez nekem, hogy szórakozik egy velem. Nem hinném, hogy képes vagyok legyőzni egyet, valszeg nekem nincs meg hozzá a hatalmam, hogy ez sikerüljön...

Gyenge vagyok.

Talán ugyanaz a démon művelte azt is, amikor Fudóval voltam a városban. Hasonlóképpen akkor is megállt az idő pár percre, csak annyi különbséggel, hogy ott nem teleportáltam el máshová.

Léptek zajára leszek figyelmes. Nincs alkalmam elmenekülni, pillanatokon belül meg is pillantok 2 alakot. Nem kell sok idő hozzá, ők is észrevesznek engem. Hát így már semmi értelme elbújni...

Mikor közelebb érnek (szinte már futnak felém), látom, hogy támadásra is készülnek. Az egyiket felismerem, az a kék szemű, a shikigamis. A másik sámán egy kicsivel alacsonyabb, fekete és pink színű haja van.

-Nem kéne szólnunk Gojo-senseinek?-csóválja a fejét a pink hajú.
-Most ne! Még nem fejeztem be vele! Igenis el fogom űzni őt!
-Ez biztos?
-Egész biztos!

Tüstént egy nagy burokba zárom magam, most nem akarok, és nem is fogok harcolni.

-Várjatok! Fogalmam sincs, hogy hogyan kerültem ide, nem önszántamból vagyok itt! Vagyis talán sejtem, hogy hogy kerültem ide, de ez még nem biztos...!-kezdek magyarázkodni.
-Azt hiszed, hogy ezért nem foglak elűzni? Most
nem hagylak elmenni!

Hát ez remek! Mégis csak menekülni kellett volna. A láthatatlanná tévő vizemen, még csiszolnom kell, előbb-utóbb muszáj lesz, mivel ilyen esetekre elég jól jönne.

-Nem lesz olyan egyszerű azt elűzni, mint ahogy hinnéd-jelenik meg egy száj a pink hajú srác arcán. Á, szóval ő Sukuna gazdateste. A hírhedt Yuji Itadori. Geto és Mahito sokat mesélt róla, hogy milyen kemény gyerek.
-Hallgattasd már el!-rivall a kék szemű fiú Itadorira.-Most nem vagyok a mondandójára kíváncsi!

Míg ők civakodnak, egy pillanat alatt a burok szétfoszlik, és menekülni kezdek. Mivel ebből a kertből, vagy micsodából, sehogysem lehet kijutni, csak úgy, hogyha egyenesen belerohansz az épületbe, hát legyen, egyenesen az épület felé veszem az irányt. Szinte berúgom az ajtót magam előtt, ami olyan hangosra sikeredik, hogy már többen is felfigyelnek a zajra. Ez nagyjából öngyilkosság, de csak túlélem, hisz annyi minden sikerült már, gondolom nem okoz gondot kijutni innen.

Hallom, ahogy több shikigami is fut utánnam. Az egyiknek suhogó szárnya is van, talán pillanatokon belül utolér. Muszáj használnom ismét az erőmet, ha nem akarok meghalni egy ilyen olcsó trükk által.

Hát tévedtem, nagyon nem könnyű kijutni innen. Ez a hely, nagyon de nagyon ördögi. Mintha tudná, hogy van itt egy betolakodó, s ezért szándékosan is elzárná a kifelé vezető utat. Vagy csak én vagyok hülye... Ja, valószínűleg a B opció lesz az, nem mehetek folyamatosan csak körbe-körbe, vagyis a hely,
nem változtathatja meg a formáját...ugye? Ilyet csak a démonok csinálnak, a jujutsu sámánok nem...

-Mi ez a rohangálás a folyosón?!-üvölt fel valaki olyan hangosan, hogy majd' beszakad a dobhártyám.-Már mondtam, hogy ez itt nem óvoda, ahol kedvetekre lehetne-
-Egy átkot kergetünk!-vág a szavába, a hang alapján, a kék szemű.

Hallom, hogy azonnal kinyitódik egy ajtó, aztán még egy, és még egy, és még egy... Szinte már kezdek beletörődni a sorsomba; ma mindenképp meg fognak ölni.

Megtorpanok, és igyekszem egy hatalmas hullámot létrehozni, ami lehetőleg elárásztja az egész folyosót, hogy támadóimat ezzel el tudjam taszítani magamtól. Még nem adhatom fel...milyen átok az, aki hamar feladja a harcot?
Mahito nem a semmiért képezett ki, most a tudásomat illő lenne felhasználni. Azt akarom, hogy büszke legyen rám. Egyszerűen csak hallani akarom tőle ezt a három szót, ha már az igazi apámtól nem hallhatom.

Apámról nem tudok valami sokat. Nem tudom, hogy él-e még, és azt sem, hogy ha igen, akkor hol tartózkodik éppen. Sosem találkoztam vele, ő nem is tud a létezésemről, ezért mostanában egyre jobban foglalkoztat a dolog; ki az apám?

Mahitónak nem sokszor tettem fel a kérdést, hogy ő tud-e valamit az apámról. Pedig tudom, hogy valamit eltitkol előlem. Eddig mindig az volt, hogy amikor szóba hoztam apát, akkor zavarba jött, és terelte a szót. Szóval hagytam annyiban az egészet, gondoltam Mahito sosem fog róla beszámolni, hogy ki is volt az édesapám. Még egy nem-et sem fog mondani soha, pedig nem halnák bele. Nem hiszem, hogy valaha is fogok apával találkozni, úgyhogy Mahito tényleg mondhatna valamit.

Amikor eredeti formámban terpeszkedem, és nem az átok testemet öltöm, akkor nagyon nem hasonlítok anyámra, viszont annál inkább apámra. Így legalább van elképzelésem róla (ami valszeg igaz is lehet), hogy vajon hogy nézhet ki. Lehetséges, hogy fehér hajjal van megáldva, kék szemei vannak, ahogy nekem is...

Mintha csak ez kellett volna, megjelenik egy hófehér hajú, világos bőrű, fekete szemkötős sámán.

-Mindenki távozzon az épületből!-kiált fel hirtelen.-Most!

Látom könnyedén átlátott rajtam, tudja, hogy mire készülök.
Mint egy végszóra, a támadóim az ellenkező irányba kezdenek el rohanni. A szemkötős az egyetlen, aki marad az épületben.

Miután már csak tényleg ketten maradunk, leveszi a szemkötőt, és kegyetlen gyorsasággal fut felém.

Alig egy perc után, fáradtan a padlón heverek, és farkasszemet nézek vele. Nagyon para ez az ember...! Talán még Mahitónak sem lenne könnyű dolga vele. Nagyon gyors, rendkívül jó reflexei vannak, és engem elintéz 30 másodperc alatt.

Megkönnyebülök, ahogy a testem kezd lassan átalakulni emberivé. A szakadt foltok is eltűnnek a ruhámon, teljesen megújulok. Ezt nemrég tanultam, elég király. Bár még ezen is van mit csiszolni.
A szemem színe újra kék lesz, a hajam pedig fehér színű.

Még látom, ahogy a sámán elkerekedett szemmel néz engem, mint akit váratlanul ért valami, aztán leragadnak a szemeim, és eszméletlenül fekszem tovább.