Csak egy csepp

Hᴏɢʏ ʜᴏɢʏᴀɴ ʟᴇᴛᴛᴜ̈ɴᴋ ʙᴀʀᴀ́ᴛᴏᴋ

Éjfélig még van 1 órám, de én mégsem alszom. Csak feszülten bámulom a mennyezetet, és számolom magamban a perceket. Nagyon nem akarok Fudóval találkozni, beismerem, rettegek tőle. Talán senki sem tud majd segíteni, ha megharap, és én meg összeesem. Reggelre lehet, halott leszek.

Váratlanul Yuji ront be a szobámba, és lehuppan mellém az ágyra. Odébb húzódok, hogy becsusszanhasson mellém. A csókkal nem foglalkoztunk sokat, igyekeztünk elengedni az egészet. És sikerült is, hiszen most is, tökre laza vagyok. Nem érzek semmi vonzalmat, nem izgat fel, hogy egy ilyen izmos testű pasi fekszik mellettem.

-Mizu? Most várjuk azt a fószert?
-Aha.

Hát így már sokkal érdekesebb lesz várni Fudóra. Legalább nem fogok félni, rájöttem, hogy Yuji mellett bátornak érzem magam.

-Oké, az jó. De még kb. van egy óránk, addig mit csináljunk?
-Van néhány ötletem-simítok végig az ajkain. Ha már nem kaphatok mástól, megelégszem azzal is, amit kapok.
Itadori erre fölém támaszkodik, és az ajkait az enyéimre tapasztja. Én egyik kezemmel átkarolom a nyakát, a másikkal a pólójában matatok. Ja, így már nem fogok unatkozni...

A szórakozásnak gyorsan vége lesz, hamar elszalad az idő. Bezzeg, ha senki sem lett volna mellettem, akkor a várakozás "napokig" tartott volna. Mindig ezt csinálja az idő...

-1 perc múlva éjfél-mormogja a félmeztelen Itadori.
-Ühüm...-sóhajtok egyet lustán.-Nem akarok kikelni az ágyból!

Csak akkor fejezem be a nyavalygást, amikor éjfélt üt az óra, és hallom az ajtóm nyitódását. Ártatlanul mászom ki az ágyból, és felkapcsolom a villanyt. Fudo tényleg itt áll előttem teljes lényében.

-Látom elég hamar lecseréltél-bök az ágyban ülő fiúra.
-Mi nem járunk. Amúgy meg semmi közöd hozzá...vámpír-sziszegem fogcsikorgatva.
-Most miért utálsz engem? Tudom, hogy megharaptalak, de finom a véred.
-Kösz-Pár pillanat múlva esik le, Fudo is nagyon jól tudja, hogy akkor megállt az idő.-Várj, te egész végig tudtad?!
-Persze, te hülye!
-Inkább azt mond meg, hogy mit akarsz!
-Hát most már mindenki tudja, hogy vámpír vagyok. Vagyis, igazából mindenki tudta, csak egy álca kellett. Az volt a cél, hogy rájöjj, hogy én nem vagyok átok. Szóval Geto azt üzeni, hogy megbuktál a teszten. És már nem is szeretné, hogy visszamenj.

Próbálom feldolgozni a hallottakat, de nem akar sikerülni.
Szóval megbuktam. Minden hazugság volt, nagy tévedésben éltem. Hát ezek után, már tuti nem akarnák visszamenni oda.

-Ennyi? Ez minden?-nézek rá ingerülten.
-Igen-bólint.
-Oké, akkor mehetsz is!-terelem ki a szobából.
-Amúgy jól áll az új kinézeted!-áll meg az ajtóban.-Szexi.

Mérgesen csapom be az ajtóm, amivel valószínűleg nem egy embert sikerült felvernem álmából.

-Most már mindenki utál engem-mosolygok, miközben könnyek peregnek le az arcomon.
-Jaj Miku, gyere ide!-nyútja felém a kezét Yuji. Igaz. Ő az egyetlen egy ember, aki nem utál.-Ne foglalkozz velük, nem érnek annyit!

Talán igaza. Nem kéne foglalkoznom velük... De most már tényleg nem tudom, hogy hová is tartozom. Most már biztos, az átkok közé nem. Mondjuk gondolhattam volna, hogy ez lesz. Egyszer mindennek vége, ahogy Geto szeretetének is. Már ha egyáltalán szeretett engem.

Reggel kialvatlanul ébredek. Még korán van, de nem tudok aludni. Fudo szavai csengenek a fülemben. A képessége... Eléri, hogy a tudatodba férkőzzön, és rávilágít a hibáidra/az igazságra. Vagy valami ilyesmi. A lényeg az, hogy miatta sok önbizalmat veszíthetsz el. Úgyhogy én azt javaslom; soha ne barátkozz össze vámpírokkal! Sőt, senkivel ne legyél jóban, mert nem tudhatod, hogy ki az ellenség. Talán Yuji is utál a szíve mélyén, csak nem akarja beismerni.

Nobarára már csak a halál vár-táncolnak a szavak a fejemben. Gondolom, ha egyenesen a kórházba rohannák, kiderülne, hogy nincsen semmi baj, és ez csak egy csapda lenne. Viszont nagy kísértést érzek...lehet, hogy mégis csak meg kéne őt néznem. Talán tényleg nagy baj van.
Igen. Mennem kell.

A biztonság kedvéért egyedül indulok. Nem akarom Yujit a hülyeségeimmel zaklatni, szóval így a legjobb. Legalább egyedül kell majd szembenéznem a veszéllyel, ha ez egy csapda.

Sok gyaloglás után Nobarára találok. Mivel még korán van, a nővér csak 20 percet adott, hogy beszéljek vele, szóval sietnem kell. Határozottan nyomom le a kilincset, és a lány ágyához lépek. Megkönnyebbülve látom, hogy nincs semmi baj, azonkívül, hogy még mindig nyúzottan néz ki szegény.

-Szia...!
-Te meg mit keresel itt?-fordítja el a fejét. Sejtettem, rám se bír nézni.
-Sajnálom, ezt az egészet... Bárcsak jóvá tehetném valahogy, de tudom, hogy ez lehetetlen.
-Jól tudod.
-Hogy vagy?
-Hát, jó szarul. Tényleg köszi.
-Bocsánat! Én csak...túlságosan is féltékeny voltam akkor. Elvakított a düh, és ennyi, megtörtént. Ezért gyűlölöm magam. Még mindig nem tudom kordában tartani a képességem. Lehet, hogy ezért utálsz.

A lány csodálkozva rám emeli tekintetét. Mivel egy ideig nem szól semmit, kezdem kínosan érezni magam.

-Én nem utállak, csak szimplán idegesítőnek tartalak. És felvágósnak. Na meg népszerűnek... Amióta a koliban laksz, mindenki rád figyel, mindenki odavan érted. Egyszer Megumi is arról áradozott, hogy megmentetted az életét kétszer is. És ott van Itadori is... Túlságosan is jóban vagytok, nála is gyorsan bevágódtál...! Szóval számomra túlságosan is tökéletes vagy, és ettől nálam teljesen kivered a biztosítékot. Nem is értem, miért gyűlölöd magad annyira.

Meg vagyok döbbenve. Miközben én féltékeny voltam Nobarára-de talán már a legelejétől fogva-, ő ugyanúgy féltékeny volt rám. Gyönyörű.

-Egyáltalán nem vagyok tökéletes. Csak rám kell nézni! Egy rohadt félvért lát mindenki, maga az élet csapását! Én csak egy elbaszott lény vagyok, aki nem érdemel megbocsátást, se barátokat! Meg mindenki utál, senkit sem érdekelne, ha meghalnák!
-Ne beszélj így magadról!
-Meg amúgy Yuji téged szeret, úgyhogy nem kell félni, hogy elveszem tőled-folytatom.-És én csak mindenkivel jóban akartam lenni, békét akartam. De látom ez lehetetlen, mindenképp valaki oldalán kell állnom.

Nobara sírva fakad, mire én még rosszabbul érzem magam. Aztán nekem is egy kövér könnycsepp csordul le az arcomon.

-Talán egy másik életben barátok is lehettünk volna-erőltetek magamra egy mosolyt.
-Ha nem jössz össze Megumival, akkor most minden más lenne...-de ezt már igyekeztem halkan mondani, mintha attól félnék, Kugisakin kívül simán meghallaná valaki.
-Most is lehetünk azok. Csak...nekem kell egy kis idő... És nem is jöttem össze vele, nem tudom, hogy honnan-
-Nem baj, ha nem akarsz-vágok közbe.-Megértem, ha mélyen legbelül undorodsz tőlem
-Lejárt az idő, mennem kell-jelentem ki gyorsan, és már indulok is az ajtó felé. Azonban egy kézt érzek a karomon.
A lány a fejét neki dönti a hátamnak, és megmarkolja a pólóját, ami most a testcsere miatt rajtam van.-Hülye...!