/A REGÉNYHŐS\ {novella}

[első fejezet - I.]

Vendéglátóm letett elém egy csésze teát, megkérdezte, hány kockacukrot kérek bele. Válaszoltam, kettőt kértem. Nem voltam biztos abban, hogy Herman beenged engem a szobájába, nem hogy a házba, szóval ledöbbenve ültem a kockás terítőjű kerekasztalnál, nem is olyan meglepő, hogy szólni sem mertem.

Herman botjára támaszkodva nehezedett le a székre, nagyot sóhajtva. Percekig csendben ültünk, a csészének ütődő teáskanalak koccanása, egy légy zümmögése és az ereimben csordogáló vér sercegése volt az egyetlen monoton hang...

– Mióta vagy Berlinben? – hasított bele gondolatmenetemben élesen a hangja, teljes testemben megborzongtam, hirtelen elhidegültek tagjaim, majd felforrósodva lüktetett a mellkasomban egy ismeretlen érzés.

– Ma érkeztem – józanodtam ki.

Herman bólintott.

– Szóval én vagyok az első akit meglátogatsz?

– Nem. – Nyakkendőmet lazábbra vettem. – Voltam Lituskánál is. – Hangon megbicsaklott a lány nevét kiejtve.

Herman arca kifejezéstelen maradt, semmitmondóan bólintott.

– Értem.

Hümmögése és zörgése hangosan zengett a konyha barna csempés falai közt. Nem szóltunk egy darabig, el voltunk foglalva a magunk gondolataival. Csendünket azonban sem Herman, sem én nem bírtam hosszan elviselni.

– Mi történt veled? – érdeklődtem.

– Tessék? – kérdezett vissza fáradtan.

– Mit csináltál az elmúlt... hány éve is volt? Öt-hat?

– Kilenc év...

– Kilenc év – ismételtem egyetértve, próbáltam nyugodtan hátradőlni a széken. – Igen, kilenc év...

– Pontosan miért is vagy itt? – dörmögte barátságtalanabbul, ujjaival idegesen dobolva az asztal lapján. – És miért is érdekellek én téged? Már kilenc éve nem találkoztunk, akkor sem volt köztünk minden rendben és a semmiből előbukkanva megérkezel hozzám, hogy megkérdezd, mi történt velem? Ne kertelj, bökd csak ki, mit akarsz!

Nagyot kortyoltam a langyos italból.

– Tudtommal nálad vannak a naplójából hiányzó lapok. – Bátran szóltam, magamat is megrémítve egyszerű és magabiztos közlésemmel.

Felnyársalt szemeivel, de tekintete akármennyire is kívánta volna látni, amint a haláltusáját vívom és szenvedek – mert nem egyszer gondolhatott erre megismerkedésünk óta –, most lassú pislogásával, egyszerű, nyugodt hangján válaszolt.

– Igen.

Elhallgatott, fiatal homlokán öreg ráncok kúsztak végig – érdekes; ha az ember elveszti a lelkében dúló csatákat és a végén elesik a szív háborújában, gyorsan öregszik.

– Szeretném elolvasni őket – bukott ki belőlem, a mondat végére teljesen elhalkulva a lényeg.

Féltem a válaszától, eszem ágában sem volt ezt így, ennyire nyersen közölni.

Herman vonásai hirtelen simultak ki, a harag szikráját felváltotta a semleges érzelmek és az eltemetett múlt visszanéző tekintete. Száját mosolyra húzta, de nem boldogra, s nem szomorúra – gúnya mart bele a lelkembe, mire kimondta, hogy persze, kövessem, majd megmutatja, hol tartja már több éve a hiányzó lapokat.

Fekete ruhám ironikusan festett a lányos kisszoba világosrózsaszín lepedőjén. Foszlott anyagú, krém színű függönyei tökéletesen visszaadták valódi lelki világát, körbe lengett egész idő alatt a kellemes illata, fekete tincseinek illata, parfümének gyerekesen nőies emléke. Ölemben tartottam a dobozt, tele papírral. Herman jelenlétében nem akartom olvasni őket, megvártam, amíg egyedül maradok. Ledöcögött a lépcsőn, botjának koppanása elhalt és síri csend kerekedett a hálószobában.

Remegő kézzel válogattam ki az érdekes feljegyzéseket, gondosan végigolvastam a sorokat, nagyokat mosolyogva naiv szavain, s mégis találtam a történetekben elveszve olyan gondolatokat, melyek kiemelkedően okosnak és megfontoltnak bizonyultak.

Megvonogattam szám amikor rólam írt. Ha egyszerűen Hermant emlegette, szürkén és unalmasan fogalmazott, de mikor a saját nevem betűit kanyarintotta lapra; egyszerre értelme lett mindennek.

Megtaláltam az első feljegyzését. Figyelmesen olvastam, kizártam mindent, fülemben csengő hangja azonban vissza-visszatért.