/A REGÉNYHŐS\ {novella}

[második fejezet - III.]

A kandallóm kicsi volt, és nem segített túl sokat az előtte elterülő, meleg szőnyegen ülő Lituskán; remegett, kezeivel mellkasa előtt görcsösen szorongatta a plédet. Tincsein a víz gyöngyöződött, arca egészen kipirult.

Kezébe adtam a teát. Óvatosan vette el, ügyelve, hogy véletlenül se érjünk egymáshoz.

– Köszönöm – suttogta erőtlenül.

Kedves mosollyal válaszoltam és kandalló párkányának támaszkodva, próbáltam megszólalni – de a tudat, hogy Lituska ott ül a lábamnál, teljesen meztelenül...

– Mit kerestél kint? – kapartam meg torkomat, és próbáltam minden erőmet összeszedve ránézni. – Már, ha akarsz róla beszélni...

Ártatlan kék tekintetét felém fordította, alsó ajkát harapdálta.

– Nagyon kérem – tagolta lassan a szavakat -, nagyon szépen kérem, ígérje meg, hogy... ez a dolog...

Elhallgatott egy pillanatra.

– Nem szeretném... vagyis, nem tudom... nem tudom mi tévő legyek...

– Lituska – guggoltam le mellé –, bármi van, kérlek mond el. Hátha tudok segíteni.

– De... ez nem olyan...

Összevontam szemöldökömet.

– Mi történt? – Hangom komolynak, erőteljesnek tetszett, nem is meglepő, hogy a kislány egy pillanatra megdermedt, majd szólásra nyitotta száját.

– Lisa elvesztése óta sem én, sem Herman nem vagyunk önmagunk... napok óta nem beszéltünk egymással és én egészen úgy éreztem, hogy dühös rám. Mintha... mintha csak én lennék a hibás Lisa haláláért... Herman egészen ma estig fojtogatta magában tartogatta a gyűlöletet és... – itt hangja teljesen elhalkult, kezei megremegtek, arcán végig csordogált egy lassú könnycsepp. – Velem ilyen durván nem beszélt még senki... Emlékszem, amikor Hermannal először találkoztam; olyan kedves volt, lágy, még bókolt is nekem – talán még Lisát is sikerült féltékennyé tennie, most pedig... vörös volt a szeme, a hangja elcsukló de éles és... szaga volt... lehetséges... az lehet, hogy nem volt józan?

Megdobbant a szívem; édes, kicsi lány.

– Lehet.

Nagyot nyelt.

– Kiabálni kezdett velem és egy üres üveget felém dobott. Ha nem lépek arrébb... féltem Hermantól, és rohantam a bejárati ajtóhoz, hogy elmenekülhessek és kifutottam az utcára. Csak később kezdett el esni az eső... – ekkor belemarkolt takarójába. – Kérem, én nem akarok visszamenni hozzá. Félek tőle, félek, hogy hozzámér. Félek...

Észre sem vettem, de fújtatni kezdtem, orrlyukaim kitágultak, fejem megfájdult és imádkoztam Hermanért, hogy elém ne kerüljön, különben puszta kézzel fojtom meg.

Egy ilyen kicsi, egy ennyire ártatlan lányt bántani – bűn.

– Ne félj; ma este szeretném, ha itt maradnál – holnap pedig elrendezem a dolgot Hermannal.