/A REGÉNYHŐS\ {novella}

[epilógus]

Nem emlékszem, hogy kerültem le a konyhába; mozdulatlanul álltam Herman mellett és éreztem, ahogy az éveim elmúlnak felettem pillanatok alatt.

– Mi történt Lituskával?

Herman lassan és gyilkos tekintettel fordult felém:

– Elvitték.

– Te jelentetted fel?

Hosszú csend, Herman bólintott.

– Lisa meghalt és hiába sírtam akkor, most boldog vagyok; nem kellett megélnie azt, amit Lituskának. Úgyis elvitték volna mind a kettejüket...

– De miért kellett Lituskának is meghalnia? – ordítottam fel és újabb könnyek törtek fel belőlem.

– Ha a nővére sem él, neki sem szabad.

– Őrült vagy – köptem felé.

Herman lendületesen megindult felém, halántékán kiduzzadtak erei, nyaka megfeszült, arca lassan skarlát színűvé változott.

– Ha Lituska szeretett volna úgy, ahogy én őt Lisa halála után, elvettem volna feleségül és bármennyire is tiszteltem és voltam hű katonája Hitlernek, megmentem volna. Mindenkit elpusztíthatott volna, de Lituskát nem adtam volna ki. De azt hiszed, pont te, hogy megérdemelte volna, hogy megmentsem? A nagy francokat! Neki te kellettél, mert szeretett. Úgy szeretett, ahogy senkit sem. És engem? Sohasem mondta, hogy kedvelne egy kicsit is. És szerinted voltam olyan idióta, hogy nem veszem észre, mennyivel másabban viselkedett azután, hogy nálad aludt? Azt hiszed, nem tudom, mit tettél vele? Amint rájöttem, széttéptem a naplóját, és a legtöbb lapot elégettem, de amiket tudott, megmentett és félre tett. Azokat a halála után, miután szökési kísérlet miatt főbelőtték a pályaudvaron, azután találtam meg. És te hiába sírsz, hiába ordibálsz velem, minden a te hibád. Megmenthetted volna, magaddal vihetted volna – de inkább hagytad meghalni!

Görcsösen sírtam, az ajtófélfának támasztottam fejemet és egyre csak az ismétlődött a fejemben, hogy megmenthettem volna, tényleg magammal vihettem volna Amerikába, de nem tettem – és hagytam meghalni...

Egy percig csendben néztük egymást, mire röhögve megkérdezte:

– Most boldog vagy? Mindent elmondtam, most elmész végre?

Szemeimet megtöröltem és bólogattam.

– Elmegyek. Örökre elmegyek.

Az ajtóban már csak annyit hallottam magam mögül:

– Heil Hitler!

- vége -