/A REGÉNYHŐS\ {novella}

[második fejezet - IV.]

És ekkor találtam meg a doboz aljában lapuló, legszebb feljegyzést.

„Georggal kicsit feszengve beszélgettem; annyira egyszerűen és lágyan csevegett akkor este, a lakásán, hogy esetlennek éreztem magamat mellette. Hermanról nem sokat beszéltünk, éppen csak annyit, hogy meggyőződjek Georg támogatásáról. Nem tudom elmondani, mennyire jó érzés abban a tudatban lenni, hogy van mellettem egy olyan férfi, aki megvéd engem és akinek nem csak a szája nagy, de valóban komolyan gondol mindent, amit kimond.

Aztán egy darabig csendben voltunk, szürcsölgettem a forró italt, negyed órával később pedig Georg hozott egy tál levest. A kezembe nyomta azt, s fordult is vissza a konyhához, de végig sem gondolva, mit teszek, a karja után kaptam. Nem akartam elengedni, csak fogtam, nem eresztettem el.

- Szeretnél valamit? - búgta, sötét szemei kedvesen mosolyogtak rám. Nem mozdultam, ujjaimmal gyűrtem az ingjét. Elvesztettem időérzékemet; nem tudom, milyen hosszan bámultam rá, s azt sem tudtam, mondtam-e valamit. Úgy tűnt igen; az előttem megjelenő következő képen Georg a kanapén ült, széttett lábakkal, én háttal neki a földön, s a levesemet kanalaztam, miközben ő egy törölközővel gyengéden itatta fel a vízcseppeket a hajamból. Sokszor mosolyogtam, furcsának tűnt az egész helyzet és egészen úgy éreztem, mintha Georg az édesapám lenne.

- Köszönöm szépen a levest - súgtam hátra és nyújtottam is volna neki az üres tányért, de... feltűnt, hogy már nem törölgeti a hajam és... a száját éreztem egyszer csak a fejem búbján. Riadtan rázkódtam össze, de a félelem egyik pillanatról a másikra átváltozott valami vággyá. Vonzott. Egész testemet átjárta egy idegen érzés; akartam Georgot - s ezt is csak most értettem meg. Megfagyott a légkör, egy pillanat is óráknak tűnt, a tányért hangos koppanással tettem le magam mellé. Elhúzódott tőlem, csupán egy kis időre; halkan szuszogott és a fülem mögé apró, de hosszan tartó csókot nyomott. Remegtek a térdeim, fejemet kissé hátravetettem. Éreztem, ahogy elkezd távolodni tőlem, de nem akartam. A feje mögé nyúltam, nem engedtem el, nem szerettem volna, hogy egyedül hagyjon. Georg ujjaival óvatosan megcirógatta az arcom, másik karjával átkarolt. Lassan felé fordultam és térdemen ülve eszembe jutott, hogy nincs rajtam ruha. A pokróchoz kaptam, de Georg hatalmas tenyere a karomra simult, megállítva a mozdulatom közepén. Csupán néhány pillantásra bizonytalanodtam el, de szemei meggyőztek; óvatosan vette el a testemet takargató kezemet.

- Állj fel, Lituska... ­

Lassan emelkedtem fel, kicsit megszeppenve engedtem Georgnak, hogy így, vágyakozva, gyönyörködve nézzen a testemre, de miután megcsókolt - s az egy leírhatatlan első csók volt -, az ágyra fektetve megkérdezte:

- Ért már hozzád bárki így?

Fejemet ráztam, hogy nem.

- És megengeded, hogy én legyek az első, aki...?

Elgondolkoztam, majd bizonytalanul bólintottam.

Így utólag visszagondolva azt kellett volna mondanom:

- Nem tudom, hogy örökre hálás leszek neked ezért az éjszakáért, vagy soha sem fogom megbocsátani.

A mai napig nem tudom a választ, egyetlen dolog azonban megcáfolhatatlan; aznap este szenvedélyesen a magáévá tett a kanapén és ez életem egyetlen szép emlékeként marad meg nekem. Ez az egyetlen, amit nem fogok elfelejteni, mert ezt az egyet nem tudják elvenni tőlem.

Soha."