/A REGÉNYHŐS\ {novella}

[első fejezet - II.]

A naplója teljesen véletlenül került hozzám, egyébként soha sem engedte, hogy beleolvassak, de mikor visszatértem a lakásomra, ott találtam a bőröndjét az előszobámban. Azt hittem, eljött hozzám a mai napon – igazam is volt, meglátogatott, csakhogy nem épp most; az a bőrönd kilenc éve ott porosodik, benne az apró, pirosfedelű naplócskával, melynek első lapjára íves betűkkel kanyarította nevét: Lituska. Vezetéknevét soha sem mondta el nekem, nem is használta. Mindenkinek csak úgy mutatkozott be, hogy Lituska. Semmi több, csak Lituska.

Igen, mikor először találkoztunk, valóban nem beszélt többet. Az egész akkor kezdődött, mikor megérkeztem Herman felesége, Lisa temetésére. Sem Herman, sem pedig neje nem töltötte még be a huszonegyedik évét. Mind a ketten osztálytársaim voltak a gimnáziumba, és bár Lisa nem állt annyira közel hozzám, mint Herman, rettenetesen éreztem magam és talán még sírtam is volna részvétnyilvánítás közben a barátomnak, ha nem tudom, hogy sokkal erősebbnek kell lennem. Tartanom kell magam, hogy ő is tartani tudja magát.

Aznap hallottam először a házasságuk történetét; Lisa még tizenegy évesen szerelmet vallott Hermannak, s mind a ketten annyira komolynak gondolták az egymás iránt érzett szerelmüket, hogy a gimnázium elvégzése után egybekeltek. S most, kevesebb, mint három évre rá, Lisa meghalt.

Sokan voltak rajtam kívül, leginkább osztálytársak, Lisa és Herman rokonai. Erős szélvihar tombolt, a hideg miatt féltek befejezni rendes ütemben a temetést, és amint az eső elkezdett esni, nem volt kérdés – meggyorsították a szertartást, utána Herman átvezényelt mindenkit magához.

– Annyira jó, hogy itt vagy mellettem – húzta el mosolygós száját, és átkarolt, hogy ne lássam arcán legördülő könnycseppjét.

– Lisa nagyszerű nő volt – vígasztaltam. – Biztos, most is fentről néz téged.

Herman elmosolyodott.

– Igen, és talán jobb is ott neki. Ha kitör a háború...

Elharapta a mondatvégét, majd elhúzódva tőlem, körbetekintett a teremben.

– Hol lehet Lituska?

– Ki az a Lituska? – vontam össze szemöldökömet.

– Abban az évben, mikor elvettem Lisát, meghaltak a szülei és egyedül maradt a kishúgával, Lituskával. Magunkhoz vettük őt is és most... hogy Lisa már... ő már nincs velünk... a húga az én felügyeletem alatt áll.

– Szóval még kiskorú?

– Tizenegy éves.

– Tizenegy? – kérdeztem vissza meghökkenve. – Szegénykém...

– Nem is tudom, hogy bírta ki az elmúlt éveket – kortyolt bele kezében tartott italába Herman. – Meghalt az anyja, az apja, a nővére... De közben mégis... – Elgondolkozott, és úgy folytatta, mint aki valami rossz dologra jött volna rá. – És Lituskát mégis mindenki irigyli.

– Ezt meg hogy érted? – kérdeztem halkan.

Felocsúdva gondolataim és emlékem sötét világából előszedtem a kis bőröndömben lapuló naplót. Ujjaim megremegtek, szám kiszáradt és óvatosan, mintha a szentírást forgattam volna kezeimben, úgy nyitottam ki a füzetet az első oldalon.