/A REGÉNYHŐS\ {novella}

[második fejezet - II.]

Lituskát felvittem a lakásomra. Elázott kismadárként gubbasztott mellettem egész út alatt, halkan tüsszögött és néha hallottam szipogását. Szívesen mondtam volna neki néhány kedves és bátorító szót, de féltem. Csendben ültünk, mozdulatlanul, ám amint bekanyarodtunk a lakás elé, kicsit mintha visszariadt volna tőlem. Feszengett, szaporábban vette a levegőt.

– Gyere, adok valami pokrócot és főzök meleg teát. – Hangom megremegett, mikor a leállított kocsi anyósülésén remegő Lituskára néztem; nem tudtam, mit tehetnék, mit mondhatnék. – Ha szeretnéd – vettem nagy levegőt –, én még mindig hazavihetlek.

– Nem akarok hazamenni. – Kezdett a határozottból makacsba átváltani hangvétele, de ez nála sokkal bájosabban hatott, mint másoknál.

Ő mindig bájos volt, mindig bájosabb, mint mások.

A kocsival a lehető legközelebb parkoltam le a bejárathoz. Kettőnk közt a légkör egyre fájdalmasabban szúrt, mindketten hallgattunk, úgy lépcsőztünk. Óvatosan nyúltam hozzá, először nem is mertem még csak a karját sem megfogni, de úgy reszketett a hidegtől és annyira ügyetlenül emelte egyik lábát a másik után a magas lépcsőfokokon, hogy végül ő nyúlt értem. Átkaroltam, ő pedig kabátom ujjába kapaszkodva tartotta velem a lépést. Az előszobában a falnak dőlt, segítettem neki levenni a kabátot és a cipőjét, erőtlen tagjaival még ezt sem tudta megcsinálni. Aprócska lába láttán halványan elmosolyogtam. Aztán beléptem a fürdőbe, megengedtem a kádba a vizet neki.

– Fürödj le, jól fog esni, ha egy kicsit átmelegszel. – Össze-vissza beszéltem, a saját szavaimban kerestem az összefüggéseket. – A ruháidat majd megszárítjuk valahogy, addig keresek valami meleg pokrócot és felrakom a teavizet főni. Jó?

Hátra fordultam hozzá. Esetlenül állt a fürdő ajtajában, haját piszkálta. Zavarban volt, akárcsak én.

– Rendben. – Helyet cseréltünk; én a konyhába siettem, míg ő a kádhoz és kulcsra zárta a mosdót.

Amíg fürdött, belülről tépett szét valami furcsa érzés. Minden olyan gyorsan történt, és valósággal megrémültem magamtól; nem tudom, hogyan képzeltem azt, hogy egy tizenegy éves kislányt felhoztam a saját lakásomra, ráadásul Lituska most a mosdóban fürdik és amíg a ruhái teljesen meg nem száradnak, valószínűleg egyetlen egy pokróc lesz rajta. Bizsergett a bőröm félelmemben. Vajon mit gondol rólam Lituska, hogy egyszer csak leszólítom az utcán és felviszem a lakásomra? Bár az nem merült fel bennem, csak így utólag, hogy miért nem ellenkezett, amikor megkértem, szálljon be a kocsiba? Miért jött fel egy olyan férfivel egy idegen házba, akivel egyszer találkozott egész életében, akkor is csak néhány szót váltottak és aki felnőtt, nem úgy, mint ő maga? Valamint rettenetes bűntudat fogott el – mit mondok majd Hermannak? Nem állíthatok be hozzá Lituskával – azzal a kicsi lánnyal, aki éppen a kádamban fürdik.

Kezemben szorongattam a számára kikészített meleg teát, és a délután folyamán megfőzött levesemet is megmelegítettem, hátha szeretne majd enni belőle – így őrlődtem magamban.

Negyedóra telt el, mikor hallottam, hogy kattan a kulcs a zárban. Résnyire kinyílt a fürdőszoba ajtaja, és megpillantottam Lituska ártatlan szemeit. Belülről elöntött a kellemes forróság.

– Bocsánat... – szólt ki hozzám bátortalanul. Én egyből elé siettem, mire visszariadva beljebb lökte az ajtót. – Kérem, kaphatnék ruhát?

– Egy pokróc megteszi? – tettem fel a kérdést kisvártatva. Eszembe jutott az is, hogy esetleg ráadhatnám az egyik ingemet is, de... túl veszélyesnek, és ezzel együtt csábítónak tűnt az, ha csak egy takaró van rajta...

Lituska gondolkozott. Úgy hiszem, mindez benne is felmerült, de miután nem tudta, mit szóljon, egyszerűen bólintott.

– Igen, egy pokróc tökéletesen megfelel.