Lituska tökéletlensége a mai napig kísér; akárhányszor meglátok az utcán egy csinos, fekete hajú és égkék szemű nőt, csak arra tudok gondolni, hogy bármennyire is hasonlít Lituskára, az ő aránytalan és egyáltalán nem nőies testénél, hisz sem dereka, sem csípője, sem melle, sem semmilyen más helyen teltsége nem volt, még ő sem lehet szebb. Lituskánál senki sem tökéletesebb.
Első éjszakánkat követően viszont megbélyegeztük sorsunkat és amit ígértem, hogy Hermannal beszélek a dologról, nem tudtam teljesíteni. Másnap arra is csak nagyon nehezen vettem rá magamat, hogy bekísérjem a kislányt, mert hiába nem tudott a barátom rólam és Lituskáról, elszégyelltem magamat. Nem akartam ilyen kegyetlenül szót sem ejteni a dologról, de nem tudtam mit tegyek – akárhányszor a kislányra néztem, egyre inkább elfojtottam magamban mindent, ami kikívánkozott belőlem.
Hazavittem. Kellemetlen helyzetbe kerültünk mind a hárman, amikor Herman lerogyott Lituska elé a bejáratban és átölelte. Annyira szorosan és durván tette ezt, hogy a kislány riadtan kérlelt tekintetével és én akkor értettem meg, hogy Lituska egész élete Herman kezében van.
A naplóbejegyzések itt kezdtek hiányosak lenni. A dobozból szedtem ki a hiányzó lapokat és raktam be régi helyükre, ahonnan egyszer ki lettek azok tépve.
Kezembe akadt néhány ismerős sor: „Most itt fekszem Georg mellett... Soha sem voltam annyira boldog, mint ezen az estén..." – és néhány véletlenszerűen húzott vonal.
Tudom, mikor keletkezett ez az írás. Néhány nappal az első éjszakánk után sétálni indultam a városba. Kellemes idő volt, sütött a nap, az ég kékjét pedig egyáltalán nem takarták felhők. Mosolyogva csavarogtam a városban, céltalanul – és mégis Herman házához érkeztem.
Megálltam.
„Lituska ott van benn, akárcsak Herman" – szomorodtam el és már indultam is volna tovább, de valaki megszólított.
– Szervusz.
Boldogan a hang irányába fordultam. Lituska ott állt tőlem néhány lépésnyire.
– Szervusz. – Szívem oly hevesen dobogott, hogy féltem, mindenki hallja az egész utcában. – Szerettem volna veled beszélni...
Lituska beharapta alsó ajkát és kicsit rémülten körbe nézett; tudtam, hogy Hermant keresi.
– Nem mehetnénk...? Kérlek, menjünk inkább be a házba...
– És Herman? Ő itthon van?
– Igen...
– Mindegy – legyintettem. – Egyébként sem szeretnék zavarni... Csak szerettem volna... szégyellem magamat a tegnapi... bocsáss meg...
Lituska gyönyörű szemei és pillantásának gyermetegsége meghatott. A szerelem, melyről eddig semmit sem tudtam most vált számomra érthetővé; Lituska maga a szerelem. Ő az, akit képes lennék örökké csókolni, örökké ölelni. Nem bántam egy cseppet sem a tegnap esti dolgot, de úgy éreztem, ennyit mondanom kell neki – ahogy viszont rám nézett; Lituska a csoda, a szerelem, a vágy. Ezt akkor értettem meg.
– Georg, ne kérjen bocsánatot...
Felderült az arcom.
– Eddig sohasem szólítottál még a nevemen.
És mind a ketten elmosolyodtunk.
YOU ARE READING
/A REGÉNYHŐS\ {novella}
Historical Fiction- 1941 szeptember eleje, Berlin - "- Lituska szépsége a görög Aphroditéé, elméjében lapuló bölcsesség Pallasz Athénéjé, és szüzessége bája Artemiszé. Úgy hiszem, minden görög istennő fuldoklik az irigységben, hacsak ránéz. Talán ez volt az egyetlen...