/A REGÉNYHŐS\ {novella}

[második fejezet - I.]

Lituska feljegyzései közt egy sem szólt arról, mikor beszélgettünk először, milyen körülmények között. Amikor visszatértem Berlinbe, és megpillantottam a várost, gyorsan megállapítottam, hogy semmi sem változott. Ugyanolyan szürke, unalmas és nagy volt, mint mikor eljöttem. Sem madarak nem szelték át az eget, sem gyerekek nem játszottak ugróiskolát, s Lituska sem sétált a főút mellett.

Kilenc évvel ezelőtt Lituska ezen az úton sétált, én pedig itt jöttem kocsival. Késő este volt, esett az eső, kegyetlenül szakadt, villámlott és még a szél is durván fújt. Én haza felé tartottam, nem tudom már, honnan, amikor észrevettem. Először nem ismertem fel, de annyira fájt azt látni, hogy amíg én a kocsi melegét élvezem, addig szerencsétlen kislány kint ázik. Lelassítottam mellette, arra gondoltam, felajánlom neki, hogy elviszem. Bár gondoltam, nem vetíthetek magamról túl jó képet, hogy felnőtt létemre egy gyereknek felajánlom, hogy beülhet mellém, de azért megpróbálkoztam.

Lehúztam az ablakom és kiszóltam neki.

– Bocsánat! – Észre sem vett. – Elnézést!

Megremegett, rémülten fordult felém. Ekkor ismertük fel egymást. Furcsa; leírt az egyik feljegyzésében olyasvalamit, hogy a levegő felforrósodott köztünk. S valóban, akkor is hasonlóképpen történt. Egymást néztük, mozdulatlanul. Megfeledkeztünk az esőről, a hidegről, a minket tépázó szelekről.

– Te meg mit keresel kint ilyenkor?

Szétázott kabátját magatehetetlenül szorította magához, mit sem ért már az, fekete tincsei az arcához lapultak, az esőcseppek hűvös érintésére rózsaszín ajkai egészen elsötétedtek. Úgy tűnt, mintha sírt is volna. Szája óvatosan kinyílt, de nem bírt megszólalni.

– Én...

Néztem egy darabig. Mozdulatlanul állt, remegett a hidegben – és mégis bájos volt. Kiszálltam az autóból, lekapva magamról a hosszú, szövetkabátomat és a vállára terítettem, nem törődve azzal, hogy fáj, amint a jéghideg szél átjárja most már az én testemet is.

– Bocsánat, biztos megijesztettelek.

– Nem... igazán nem ijesztett meg...

Begomboltam elöl néhány gombot a kabátomon, majd halkan megkérdeztem.

– Hazavihetlek?

Óvatosan pillantott fel rám, összeszorította száját és hátra lépett egyet.

– Nem szeretnék hazamenni.

Összeráncoltam szemöldökömet.

– Éjnek évadján kint talállak az esőben, bőrig ázva, jó, ha holnapra nem hűlsz meg és nem szeretnél innen hazamenni?

Lituska tengerkék szemeibe most valóban könny szökött.

– Nem akarok haza menni.

Egy pillanatra lefagytam. Amint ott állt előttem, a kabátomba kapaszkodva, félelemmel és könnyekkel a szemében, annyira vonzónak tűnt. Visszagondolva, elég beteges, hogy ilyen helyzetben találtam gyönyörűnek, és talán még fel is törtek volna bennem vágyakozó érzések, ha el nem kezd hevesen és megállíthatatlanul sírni.

– Lituska... – simogattam meg a karját, valóban sajnálva őt. – Lituska, ne sírjál...

Ő azonban nem nézett fel rám; szája elé kapva kezecskéjét lépett egyet felém és bújt hozzám. Eddig igazán fel sem tűnt, mennyire kisgyerek még. Mert éppen csak felérte mellkasomat, épp hogy át tudta ölelni a derekamat, s mégis, bájosan döntötte fejét nekem és kapaszkodott a karomba erőtlenül. Lassan karoltam át és vontam magamhoz közelebb. Életem egyik leggyönyörűbb pillanata lehetett ez, de bármennyire is szerettem volna még ennél is szorosabban ölelni, egyre jobban dörgött az ég, nem hagyhattam, hogy teljesen megfagyjon és megbetegedjen.

– Jól van, jól van – simogattam meg a hátát és eltoltam magamtól, figyelve, hogy gyengéd legyek. – Ne sírj. Gyere, szálljunk be a kocsiba...

– De – kapta fel a fejét rémülten, és egyre görcsösebben markolta az ingemet –, ugye, nem viszel engem vissza?

– Mármint Hermanhoz? – kérdeztem bizonytalanul.

Lituska óvatosan bólintott, hatalmas szemei könyörögtek nekem.

– Nem viszlek oda, ne aggódj.