/A REGÉNYHŐS\ {novella}

[harmadik fejezet - II.]

„Aznap délután Georg megkért, hogy menjek vele sétálni. Egy ideig csendben voltunk, nem mertünk megszólalni, mert nagyon jól tudtuk, hogy ugyanarra gondolunk; a múltkori dologra. Ez túlságosan nyomta mind a kettőnk lelkét.

Aztán szó esett a könyvekről. Sok könyvem volt mindig is, de azok csak lányregények; hasonlóképpen ragaszkodtam Jane Austinhoz, mint Georg Dosztojevszkijhez. Persze, sok könnyedebb olvasmányt is ajánlott, sőt külön megkért rá, hogy ne a „Bűn és bűnhődés"-sel kezdjem meg utamat az irodalom világában. Georg elmesélte, hogy sohasem szeretett olvasni, de mikor a nagyszüleihez ment Drezdába, elbűvölték őt a hatalmas, könyvekkel megtömött polcok. Apropó, Drezda. Rengeteget mesélt arról a városról, a nagyszüleiről, a szüleiről és bár végig ott voltam mellette, néha nem tudtam szavaira figyelni – csak néztem rá és mosolyogtam.

Fél órával később pedig Georg lakásán kötöttünk ki, az ágyában. Meztelenül feküdtem, mellkasára hajtva a fejemet. Combjaimat összeszorítottam, hogy azt a kellemes érzést még tovább érezhessem odalent, mert Georg olyan szépségeket mutatott meg nekem, amiket azelőtt sohasem tapasztaltam. Akárhányszor felnéztem arcára, mindig elmosolyodtam és természetfeletti érzés kerített hatalma alá – ez volt a hatalom. Tudtam, hogy Georg az enyém, én pedig az övé. És ettől gazdagabbnak éreztem magamat az egész világnál.

– Georg? – suttogtam halkan.

– Hm? – simította meg a hátam, erre halkan sóhajtottam egyet.

– Kérhetek egy tollat?

Kérdően vonta fel szemöldökét.

– Most?

– Akár.

– Mit szeretnél írni?

– Az titok – mosolyogtam rá.

– Szóval titkaid vannak előttem? – csiklandozott meg gyengéden. Felkacagtam és magamhoz szorítva a paplant Georg alá kerültem. Fejem mellett támaszkodott, majd kedves csókokat nyomott a homlokomra, arcomra, nyakamra.

Hihetetlennek tűnt, hogy néhány napja beszéltem ezzel a férfivel életemben először.

– Naplót írok – böktem ki végül.

– Ó, tényleg? – csillantak meg a szemei. – Én is benne vagyok?

– Benne leszel, ha kapok egy tollat – vigyorogtam és a paplant egészen az orromig felhúztam.

Ezeket a sorokat most írom, amikor Georg elaludt mellettem. Halkan szuszog, egyik karjával még így is átkarol. Igen, szeretem Georgot. Jobban, mint bárkit és sohasem voltam annyira boldog, mint ezen az estén."

~~~

„Mikor már sötétedni kezdett, Georgot kedvesen felkeltettem és hazavitt.

Bementem a házba, de azon nyomba jött a kérdés:

– Hol voltál?

Herman a lépcsőfordulóban ült és méregetve nézett.

– Egy osztálytársnőmnél. – Éreztem, hogy megremegett a hangom, de próbáltam komoly maradni.

– Úgy.

Fegyelmezetten felkelt helyéről és kimérten lépegetett lefelé.

– És melyik osztálytársnőd tud vezetni? Azt hiszed, ennyire buta vagyok, Lisa?

– Mi? – Herman Lisának szólított.

– Lisa, az istenért – lépett elém és durván megszorította a karomat. – Miért jársz el itthonról? Talán... Lisa, ugye, hűséges vagy?

Remegve próbáltam szabadulni és éreztem, ahogy könnyek gyűlnek a szemembe.

– Lisa, szeretőd van? – Herman nekilökött a falnak, ekkor láttam tisztán az arcát; szeme vörös volt a sok sírástól, karikák igazolták, hogy nem tud rendesen aludni napok óta és falfehér színű arca megrémisztett.

– Herman... – suttogtam félve.

– Válaszolj már! – ordított. – Szeretőd van? Nyögd ki, ne várd meg amíg más eszközökhöz folyamodok...

– Nem vagyok Lisa... – sírtam és vergődtem karjaiban. – Nem vagyok Lisa...

Herman azokban az időkben rengetegszer hitte azt, hogy én vagyok a nővérem, de akkor este megrémültem. Hajnalban összepakoltam és szeptember utolsó napjaiban megszöktem Georghoz, de már késő volt..."