„Aznap délután Georg megkért, hogy menjek vele sétálni. Egy ideig csendben voltunk, nem mertünk megszólalni, mert nagyon jól tudtuk, hogy ugyanarra gondolunk; a múltkori dologra. Ez túlságosan nyomta mind a kettőnk lelkét.
Aztán szó esett a könyvekről. Sok könyvem volt mindig is, de azok csak lányregények; hasonlóképpen ragaszkodtam Jane Austinhoz, mint Georg Dosztojevszkijhez. Persze, sok könnyedebb olvasmányt is ajánlott, sőt külön megkért rá, hogy ne a „Bűn és bűnhődés"-sel kezdjem meg utamat az irodalom világában. Georg elmesélte, hogy sohasem szeretett olvasni, de mikor a nagyszüleihez ment Drezdába, elbűvölték őt a hatalmas, könyvekkel megtömött polcok. Apropó, Drezda. Rengeteget mesélt arról a városról, a nagyszüleiről, a szüleiről és bár végig ott voltam mellette, néha nem tudtam szavaira figyelni – csak néztem rá és mosolyogtam.
Fél órával később pedig Georg lakásán kötöttünk ki, az ágyában. Meztelenül feküdtem, mellkasára hajtva a fejemet. Combjaimat összeszorítottam, hogy azt a kellemes érzést még tovább érezhessem odalent, mert Georg olyan szépségeket mutatott meg nekem, amiket azelőtt sohasem tapasztaltam. Akárhányszor felnéztem arcára, mindig elmosolyodtam és természetfeletti érzés kerített hatalma alá – ez volt a hatalom. Tudtam, hogy Georg az enyém, én pedig az övé. És ettől gazdagabbnak éreztem magamat az egész világnál.
– Georg? – suttogtam halkan.
– Hm? – simította meg a hátam, erre halkan sóhajtottam egyet.
– Kérhetek egy tollat?
Kérdően vonta fel szemöldökét.
– Most?
– Akár.
– Mit szeretnél írni?
– Az titok – mosolyogtam rá.
– Szóval titkaid vannak előttem? – csiklandozott meg gyengéden. Felkacagtam és magamhoz szorítva a paplant Georg alá kerültem. Fejem mellett támaszkodott, majd kedves csókokat nyomott a homlokomra, arcomra, nyakamra.
Hihetetlennek tűnt, hogy néhány napja beszéltem ezzel a férfivel életemben először.
– Naplót írok – böktem ki végül.
– Ó, tényleg? – csillantak meg a szemei. – Én is benne vagyok?
– Benne leszel, ha kapok egy tollat – vigyorogtam és a paplant egészen az orromig felhúztam.
Ezeket a sorokat most írom, amikor Georg elaludt mellettem. Halkan szuszog, egyik karjával még így is átkarol. Igen, szeretem Georgot. Jobban, mint bárkit és sohasem voltam annyira boldog, mint ezen az estén."
~~~
„Mikor már sötétedni kezdett, Georgot kedvesen felkeltettem és hazavitt.
Bementem a házba, de azon nyomba jött a kérdés:
– Hol voltál?
Herman a lépcsőfordulóban ült és méregetve nézett.
– Egy osztálytársnőmnél. – Éreztem, hogy megremegett a hangom, de próbáltam komoly maradni.
– Úgy.
Fegyelmezetten felkelt helyéről és kimérten lépegetett lefelé.
– És melyik osztálytársnőd tud vezetni? Azt hiszed, ennyire buta vagyok, Lisa?
– Mi? – Herman Lisának szólított.
– Lisa, az istenért – lépett elém és durván megszorította a karomat. – Miért jársz el itthonról? Talán... Lisa, ugye, hűséges vagy?
Remegve próbáltam szabadulni és éreztem, ahogy könnyek gyűlnek a szemembe.
– Lisa, szeretőd van? – Herman nekilökött a falnak, ekkor láttam tisztán az arcát; szeme vörös volt a sok sírástól, karikák igazolták, hogy nem tud rendesen aludni napok óta és falfehér színű arca megrémisztett.
– Herman... – suttogtam félve.
– Válaszolj már! – ordított. – Szeretőd van? Nyögd ki, ne várd meg amíg más eszközökhöz folyamodok...
– Nem vagyok Lisa... – sírtam és vergődtem karjaiban. – Nem vagyok Lisa...
Herman azokban az időkben rengetegszer hitte azt, hogy én vagyok a nővérem, de akkor este megrémültem. Hajnalban összepakoltam és szeptember utolsó napjaiban megszöktem Georghoz, de már késő volt..."
YOU ARE READING
/A REGÉNYHŐS\ {novella}
Historical Fiction- 1941 szeptember eleje, Berlin - "- Lituska szépsége a görög Aphroditéé, elméjében lapuló bölcsesség Pallasz Athénéjé, és szüzessége bája Artemiszé. Úgy hiszem, minden görög istennő fuldoklik az irigységben, hacsak ránéz. Talán ez volt az egyetlen...