/A REGÉNYHŐS\ {novella}

[első fejezet - III.]

„Nem merném az életemet feltenni arra, hogy valóban ezek a szavak hangoztak-e el azon a délutánon, hisz nagyon sok mindent hol Herman, hol Georg mesélt el nekem. Rengeteg mindenről lemaradtam, emiatt pedig teljesen feleslegesnek éreztem magam a történetben, pedig mégis csak minden rólam szólt. Érdekes, a könyvekben mindig adott egy szerelmes lány, gyermeteg vonásokkal megáldott jelleme a mű középpontja a női olvasók számára, kik példát próbálnak venni erről a tökéletes nőről, és egészen a férfi, a fess, elegáns, talán kissé durva modorú, s egyben rendkívül szerelmes, költői lélekkel rendelkező férfi megjelenéséig – ilyenkor már az irigység marja belül a drága olvasókat, s rimánkodnak, sikítoznak, hisztérikus rohamot kapva, hogy nekik soha sem fog megadatni egy ilyen ember. Bevallom, undorító és bizarr képet alkottam a lelkemben nem egyszer ilyesfajta irodalmi művek elolvasása után. Most pont azért írok, hogy bebizonyíthassam ennek az ellenkezőjét; nincs hibátlan szerelem, főleg nincsen szabályokkal korlátolt.

Garantálom, hogy ez nem egy hasonló undormány lesz, és nem arról fog szólni, milyen tökéletes az élet, főleg nem az enyém, Hermané vagy Georgé. Hárman vagyunk összesen, három számkivetett, akik fel sem érnek egymáshoz. Mind másképp vagyunk önzőek, kiszámíthatatlanok és felnőttek a magunk világában. Ha csak Georgot veszem példának, aki magasabb volt akkoriban nálam egy fejjel, sudárabb, mint bármelyik fiú osztálytársam, karcsú termetű, szép, puha arcú, nem férfiasan tökéletes s mégsem tette semmi sem nőiessé a szememben; szélesvállú, lassú és lágy mozgású ember volt. Tekintete egyszerre volt álmos és erős, hangja nyugodt és erélyes, szeme vad és játékos. Egyszerre volt összeöntve egy kisgyerekből és egy férfiből. Hozzá senkit sem lehetett viszonyítani, az megbocsáthatatlanul botrányos bűn lenne. Még Hermant sem. Herman kis termetű, de keskenyderekú, fess és fiatalos férfi volt, s habár meghaladta a húszat, sokkal idősebbnek nézett ki a koránál. Stílusa egyszerre volt lekezelő és közvetlen. Keveset mosolygott, de egy személy gondolatára fenekestől felfordult lelkivilága és a róla alkotott képem homályba veszett az új Herman mellett; szeme szűkké, orra felfelé görbülővé változott, ajkaira jámbor mosoly kúszott, arcának visszajött a színe és hangja is valósággal életre kelt. Az a személy a nővérem volt, Lisácska. S Herman talán azért is szerette annyira őt, mert elfogadta, és nem egy nyomorékot, egy vénembert látott fiatal testében, hanem a szerelmét. Hermant ugyanis ágyhoz kötötték még tizenegy éves korában egy röpke, gyors lefolyású betegségre hivatkozva – sajnos egyszer sem osztotta meg velem panaszait, így a betegsége pontos nevével nem szolgálhatok. Egy biztos; azóta sem kelt fel onnan, mert a gyerekkorába lebénult bal lába és bal karja kellemetlenné teszi mindennapjait és a magány hívogató gondolatának nem mindig tud ellenállni. S jobb is volt otthon neki, Lisával; olyankor el is felejtette minden baját, olyankor képes volt szerelmeinek mámorára figyelni, kizárva mindent, megfeledkezve a múltról, nyűgjeiről és szívfájdalmairól.

Minden alkalommal, mikor Lisa elment hazulról, Herman leült a fotelébe, megparancsolta, hogy vonjak mellé egy széket és hallgassam végig a meséit. Nem ellenkeztem, Hermannak megeredt a nyelve és több órán át beszélt.

Akkor mondta előttem először Georg nevét. Azt mesélte, hogy gimnazista korában az egyik legjobb barátja volt. Emlékszem, mikor hallottam róla, beharaptam az ajkamat. Szerettem ezt a nevet, első osztályban volt egy szerelmem, őt hívták Georgnak. De annál az osztálytársamnál édesnek hangzott ez a név, de mikor Herman egyre több mindent említett meg erről a bizonyos személyről, egyre komorabbnak és keményebbnek tűnt. Féltem a nevétől, biztosra vettem, hogy durva, rémisztő emberről van szó, aki kicsit csúf, hajlott hátú, alacsony – egyszóval kellemetlen. Ilyen kellemesen azelőtt még soha sem csalódtam...

Hosszasan áradozott róla, elmondta, mennyi áldozatot hozott érte, és az ember egy élet alatt nem tud elég hálás lenni mindenért neki. Most már csak lázasan nevetek ezeken a szavakon, de nem bírtam ki; magam elé képzeltem, mikor kezet fognak, férfiasan, ahogy azt kell, pont ők. Herman és Georg..."