𝐓𝐇𝐎𝐒𝐄 𝐁𝐄𝐀𝐔𝐓𝐈𝐅𝐔𝐋 𝐄𝐘𝐄𝐒 /𝐥𝐚𝐫𝐫𝐲 𝐬𝐭𝐲𝐥𝐢𝐧𝐬𝐨𝐧/

𝟔| 𝐇𝐨𝐥 𝐯𝐨𝐥𝐭𝐚́𝐥?!

Megreggeliztünk, én csak egy kis csokit ettem, meg kólát ittam, ő pedig minden mást elpusztított. Utána mennie kellett, szóval könnyes búcsút vettem tőle. Már nem azért, mert pár napra el kell tőle búcsúznom, hanem azért, mert tudtam, amint kilép az ajtón, újból csak Louis-ra fogok tudni gondolni, ami előbb-utóbb el fogja venni a maradék eszemet is.

•••

Louis

Kihasználtam a szabadnapjaimat. A programom volt a sírás, az éjszakai álmatlanság, és a magam elé meredés. Meg persze vécére is eljártam, de csak amikor már nagyon kellett, hogy aztán visszadőljek az ágyamba, és vagy bőgjek, vagy magam elé meredjek, vagy aludni próbáljak, sikertelenül.

Ma már köteles voltam bemenni, így az ébresztőmet lecsapva felkászálódtam az ágyamból. Háromkor valahogy álomba sírtam magamat, így két órát tudtam aludni, ami az elmúlt pár napban rekordnak számított. Elkészülődtem, majd bementem a kórházba.

Zayn egyből egy nagy öleléssel fogadott, majd bementünk az irodámba. Erre a pár napra kikapcsoltam a telefonomat, így senki sem érhetett el. Így, hogy hatra beértem, nyolcra be is fejeztük a beszélgetést. Persze hétre is simán befejeztük volna, de egy egész órát kitett az, hogy néha elbőgtem magam, és Zayn karjaiba bújtam, mert tudtam, hogy ő megvéd minden engem üldöző démontól. Ő és Liam az egyetlen igaz barátaim, de persze Zayn az, akivel legelsőnek megosztanám akár azt, hogy megnyertem az ötös lottót, és a nyeremény felét hezitálás nélkül neki adnám.

Nyolckor aztán azonban mindkettőnknek mennünk kellett, neki a recepcióra, nekem pedig néhány beteghez. Harry-t a végére akartam hagyni, ugyanis őt úgymond csak úgy itt hagytam, hiszen a történtek előtti este még megígértem neki, hogy másnap jövök. Nem jöttem. Nos, szóval, Harry-t a végére akartam hagyni, de a sors ezt nem így akarta, mert a folyosón sétálva belebotlottam egy körülbelül velem egy magas, szőke srácba, akinek amint meglátott, mérhetetlen düh halmozódott fel a tekintetében. Épp kikerültem volna egy bocsánatkérés kíséretében, amikor hozzám szólt.

- Te féreg! - köpte felém a szavakat, mire elkerekedett szemekkel odafordultam felé.

- Elnézést? - kérdeztem kissé felháborodva, mert egyáltalán nem láttam okát annak, hogy így rám förmedjen. Ha meg az a baja, hogy véletlen nekimentem, akkor is bocsánatot kértem.

- Ó, igen, persze. Egy kurva nagy tapló vagy, és még csak nem is tudod, hogy miért! - lökött a falnak, mire még jobban elkerekedtek a szemeim, és bennem is kezdett megfogalmazódni a düh. Épp szólaltam volna meg, amikor folytatta. - Csak úgy szépen, boldogan lelépsz, ha? - biccentett felém, szemei szikrákat szórtak. - Gondolom meg is feledkeztél a legjobb barátomról. Tudod! Amelyik magas, göndör, és rohadtul végigszenvedte ezt a pár napot... Miattad! És te még csak nem is tudtad, miért vagyok itt! Tudod te egyáltalán, hogy min ment keresztül Harry?! Ha?! Tudod? Nem tudod! Honnan is tudnád? Nem voltál itt, és mielőtt elmentél volna, arra se méltattad, hogy szólj neki és elbúcsúzz! Te utolsó senki! Ha megtudom, hogy megint miattad átsírja az éjszakákat, komolyan mondom, kiheréllek, és kikötözlek valahova! A közelébe se menj! - ordibálta, majd erősen a falnak lökve otthagyott.

A fejem erősen koppant a falon, de nem nagyon érdekelt. Ez kurvára nem volt igazságos, azonban legmélyen a bensőmben érzem, hogy megérdemeltem. Legalább egy üzenetet küldhettem volna Harry-nek, vagy megkérhettem volna Zayn-t , hogy helyettem írjon neki, mert nekem az utóbbi napokban egyfolytában mérhetetlenül remegett a kezem. Utamat egyből Harry kórterme felé vettem.

Az ajtó előtt megálltam, és a szerkezetnek döntöttem a homlokomat, hogy mielőtt belépnék, tudjak kicsit gondolkodni. Mindenre fel kell készülnöm. Fel kell készülnöm arra, ha esetleg felém hajít valamit, mert bár nem lát, biztos vagyok benne, hogy az érzékei kiválóak, hiszen ő is kiváló. Fel kell készülnöm arra, ha esetleg hozzám se szól, csak elbújik a takarója alatt. Fel kell készülnöm arra, ha ő egy könnyen bocsátó lélek, és csak megölel. Fel kell készülnöm minden lehetséges hangulatingadozására, vagy azokra, amiket esetleg a fejemhez vág majd. Összeszorítom az ökleimet, majd életem egyik legnagyobb levegővétele után benyitok a szobába.

Az ágyán ül, felhúzta a lábait, és a térdeit karolja át. A takarója a földön hever, körülötte mindenhol zsepi és szemét. A haja össze vissza áll, de a kurva életbe is, így is olyan szép! Gyönyörű ívelt ajkai lefelé görbülnek, ijesztően vörösek. Orra hasonlóan vörös, és a szemén a kötés tiszta folt. Baszki! Ezt minél előbb le kell majd cserélni, de először beszélnem kell vele.

- Niall, mondtam, hogy nem kell több csoki, felhizlalsz, elhízok, és senkinek se fogok tetszeni! - mondta el-elcsukló hangon, amitől majd' megszakadt a szívem.

- Nekem így is nagyon tetszel, Hazza - szólaltam meg halkan. - Nekem mindenhogy nagyon tetszel. És akár hiszed, akár nem, te vagy a legszebb fiú, akit valaha láttam - folytattam.

- Louis?

- Harry.

- A kurva anyádat! - pattant fel hirtelen az ágyáról, és ez a hirtelen kirohanása meglepett, de teljesen megértem. Vágjon akármit is a fejemhez, meg fogom érteni. Egyet fogok vele érteni. Kicsit fájt, hogy pont édesanyámat kellett említenie, de most nem gyengülhettem el. Most itt volt az idő, hogy ő gyengüljön el, és kiadjon mindent magából. Hogy mindennek elhordjon, mert istenem, én is úgy elhordanám most magamat mindennek!

- Hülye! - kapott az asztalhoz, és egy telefon került a kezei közé, amit felém hajított, és az el is találta a mellkasomat. Fájt, de tudom, hogy benne nagyobb fájdalom van most.

A következő egy üres kosár volt. Aztán egy zsepis doboz. Ezután pedig egy tábla csokoládé. Utoljára pedig egy vázát hajított felém, ami elől hála égnek kitértem. Ekkor elindult felém, és a mellkasomat kezdte püfölni. Tudta hol állok. Tényleg kiválóak az érzékei, de nem kiválóbb, mint ő. Ütötte, verte a mellkasomat, míg a falig el nem lökött. A hátam nekicsapódott a falnak, ő pedig a mellkasomba fúrta a fejét, és kitört belőle a zokogás. Esetlenül átöleltem, amennyire csak tudtam, és magamhoz szorítottam.

- Ne haragudj! - kezdtem. - Ne haragudj. Ó, ne haragudj. Ne haragudj, ne haragudj, ne haragudj... - ismételgettem ezeket a szavakat, miközben ő a falnak préselt, a mellkasomba zokogott, néha oldalba vágott a kezével. De megérdemeltem. Igen. Mind megérdemeltem. - Ó, Hazzy...

Huu most nagyon gyorsan hozom a részeket! Ez van, sok az ihlet.🤷🏼‍♀️ De a jó hír, hogy ezek után már nem kell könnyezve, sírva, zokogva megírnom a részeket.

All the love, E .xx