Noran Sanders - Jövőbe Zárva

III. Az ismeretlen ismerős

A külvilág távolodott, míg zsákként húztak a földön, ismét egy másik ismeretlenbe. Furcsa módon a két mögém csapott kezem nem túlzottan akart engedelmeskedni nekem. Kettejük egybe forrva, mereven foglalta rajtam a helyet. Belülről mintha nem is az az épület lett volna, mint kívülről. Ugyan már meg sem lepett, de kísért ide is a már lassan megszokott futurikus belső. Pár, a belsőbb terekre mutató ablakon átlátva kitárult a lezüllöttként bemutatkozó viskó. Végső soron nem kevés szintből tevődött össze a rejtélyes, rejtett épület. Hiába a modernebb környezet, valami nem stimmelt azzal a hellyel, valami nagyon más volt. Néhol egy két fémes felület, néhol pár fénycsóva, de ez a hely valami harmadik világ beütéssel bírt. Bár lehet direkte szándékos volt a méterenként be nem világított, félhomályok sokaságának otthont adó végeláthatatlan folyosó. A vonszolás abbamaradt és félig meddig vakított helyzetben a falra hányva hagytak. A kapu bezárulni látszott, majd egy tükörre lettem figyelmes srégen velem szemben. Ott láttam csak meg egy igazán nagy különbséget magamon. A történések egy számot tevő tényt egészen idáig sikeresen elrejtettek előlem. A látásom éles volt, de már nem kellett hozzá szemüveg, hiába azzal éltem le eddigi életem felét. A kinézetem velem tartott, de a rossz szemeim nem. Ott forgolódva láttam csak, hogy egy, a földhöz szegező piszok nehéz bilincs lett felhelyezve rám. Majd a merengések közelepette mocorgásra, majd szapora járásokra lettem ismét csak figyelmes.

- Csak megvagy, bocs a várakozásért, de egy kávé még kellett, tudod kissé sűrű a napom.

Kezdett el beszélni hozzám, az a hirtelen nagyon barátkozósdit játszó, nálam apróbb és sötétebb bőrű alak.

- Csak egy kis rutin vizsgálat az újonnan érkezőknek, ha minden jól megy, hamar mehetsz is a dolgodra. Amúgy Adam vagyok.

Ha eddig nem is voltam teljesen összezavarodva, most azért elvesztettem a fonalat. Nem is tévedtem annyira sokat azzal a harmadik világ dologgal.

-Én meg Noran.... Hát jó megismerni vagy valami, de mi is ez az egész? Ha jól értem, akkor valami féle fogadó bizottság, azzal meg már picit elkéstetek.

Sajnos válaszra sem méltatta, csak felállított és előre tessékelt. Mondanom sem kell, nem tetszett a rab szerep, kinek tetszene? Egyre zavarosabb volt minden, ahogy is sorra mutatkozott be az intézmény, vagy mi is. Elvétve pár öltönyös, vagy épp fehér ruhás ember mászkált. Az egész olyan rejtélyes volt, főleg hogy az első folyosót elhagyva, a kísérőm még csak meg sem mukkant. Csak a szürke, de legalább kockáknak szemrevaló falak látványa beszélt igazán. Igen, a speciális világítás nem maradhatott el továbbra sem, de még ennek kíséretében is tükrözte a világtól való elzártságot. Ennyire még sosem fárasztott ki nagyjából 150 méter séta. Oké talán ha pihenhettem volna, ez is máshogy lenne. Na de végre valami változatosabb fogadott, egy fekete ajtó kíséretében. Ki gondolta volna, hogy azon át vezetett az utunk.

- Noran Sanders! Végre megtisztelsz minket.

Kiáltott fel a túloldalról éppen érkező, kezeit finoman a vállaimra helyező, ismételten csak teljesen idegen illető. Hála a szakadozott megvilágításnak, senkinek sem látszott az arca.

- Gondolom azt hitted, hogy nincs ára a világok közti ugrálásnak. Azzal mondjuk még meg is úszhattad volna, na de testet lopni... Ejnye Noran.

Elmondom nektek, hogy ezt a kopasz csávót mindmáig nem tudtam megkedvelni. Sötétkék öltöny, világoskék inggel és ezek mellett farmer és végül mindezt mezítláb mászkálással kiséri.  Fura egy fazon, de csak az ő ábrázata mutatkozott meg. Ugyanis beljebb lépve vele kerültem összezárásra, és itt már a látást is támogatta a szoba felépítése.