Noran Sanders - Jövőbe Zárva

XI. Kettős válság

A pörgősen lezajlott rögtönzött harc az újdonsült testvérem oldalán, az valami új féle, sosem képzelt közös jövő felé lökött minket. Ha eddig nem is, már tényleg testvéri kötelék volt közöttünk, ami valami leírhatatlan érzés volt. Az ölelés pillanata tényleg éreztette velem, hogy valahova végre tartozok. Továbbra sem az én életem volt, továbbra is ezernyi nyitott kérdés várt, de már kezdett befogadni a világ. Csak remélni tudtam, hogy otthon is utolér ez a szerencse. Egy ilyesféle szeretetteljes pillanat és a tudat, hogy valakit büszkévé tehettem, az a fellegekig repített. Többszörösen a halál árnyékában mászkálva vele egy ilyen gyermetegen egyszerű örömteljes pillanat még csak meg sem fordult volna a fejemben. Legalább is annyira fontosnak érezhettem magam, mint amennyire aggódtam érte. Eddigre megszokásból lassan már a halál közelsége sem igazán hatott meg, de ami a jutalmam volt, az már tényleges értelmet adott a küzdelmeknek. Az ölelésbe zárkózva ismét meg is feledkezhettem a külvilágról. A keresett nőszemély a sötétből kémlelt minket, és mintha várt volna valamire. A sorsunk is várt, várt egy újabb véghez közeli állapot ránkzúdításával.

- Noran el kell tűnnötök onnan! Az a valami energetikai kisülést kapott, minden benne lévő energia hamarosan kirobban a világba.

Kiabált a fülem mélyébe kétségbeesetten Dicia, és ezek után egy kezdeti kisülést követve el is némult. Magasan voltunk, ami sokak mázlijának bizonyult, ugyanis az első robbanás a környező épületeknek csak a felső szintjeit sötétítette el. Lucy mögém volt bújva, de az eszközeink szintúgy kisültek. Süketen, illetve bármi segítség nélkül néztünk szembe a közelgő véggel.

- Dobjuk a lépcsőházba! Különben sincs nagyon hova futnunk, de az épület falai talán felfogják.

De megközelíteni sem volt lehetőségünk, hisz ontotta a korábban már tapasztalt, kibírhatatlan hőt magából. Erre fel a szivem már majd kirobbant a helyéről, és az egyetlen opciót választottam, ha már magunkra lettünk hagyva a nő által. Készültem ráborítani a bombánkra a hugom járművét. A túloldani ajtót rázártam, és nekifeszültem. Addig addig szenvedtem, míg az elkezdett emelkedni. Az adrenalin hajtott, de Lucy segítő keze nélkül talán semmire sem mentünk volna. Megragadta ő is, és az pár nyöszörgés közepette meglódulni látszott. Ugyan nem sokat segített ez valszeg rajtunk, de egy próbát megért a legalább tompítása. Ekkor az őrangyalunk megszánt minket, és a másik Noran személyében utat mutatott nekünk.

- Noran hallasz? Mond hogy hallasz! Láttam, hogy mi történt, és futottam a dugi szobába. Remélem kiült a mindenesed a kezedre. Mond, hogy nem égett a külseje.

Ránéztem, és már jött is a további utasítás, hisz viszonylag éppnek tűnt.

- Az még nem ment tropára, pillanatnyilag csak kiürült az energiafelvételi egység töltöttsége. Konkrét az mentett meg titeket, de be lehet pöccinteni. Megismételjük a múltat, ugranod kell, és bíznod bennem! Mond, hogy menni fog!

- Lucy kész valami őrültségre?

- Perpillanat nem hinném, hogy létezhet idióta ötlet.

- Akkor ugrani fogunk.

- Valahogy a porladás kellemesebb halálnak tűnik. Ez van vagy 500 méter.

- Csak bízz bennem, nem hagynám, hogy bármi bajod essen.

Idő szűkében végül belement, és vakon megbízott egy lehetetlen próbálkozásomban. Az éppségben maradt félhullánkat a peremre gurítottuk, majd a lelökésével egybehangoltan mi is a mélybe vetettük magunkat. Ugyan még sem tudtam, hogy mi is várhat ránk a halálon kívül, de a nemsokkal ezután bekövetkezett robbanás megnyugtatott. Odafent eddigre végünk lett volna, de továbbra is csak instrukciókat vártam.