Noran Sanders - Jövőbe Zárva

X. Lehulló leplek

Eljött ez a pillanat is, lényegében befogadott a család. Lehet, hogy felét még csak nem is ismerem, de biztos nem lesz rossz. Noran is valszeg csak pár gondolat erejéig volt az érme sötét oldala. A rajtam lévő állandó feszültség egy része így már készült eltűnni. Talán túlon túl is gyorsan jött, de a lényeg, hogy valamelyest könnyebb lesz innentől. Ott átölelve mintha a továbblépés felé csak még egy lökést kaptam volna a sorstól. Jobb volt maga a béke tudata, mint közel a megszokott lágy ölelés. Talán hazaérve még barátok is lehetünk és lezáródik végre a talán csak általam gerjesztett tinidráma is. Talán válaszokért és megoldásokért jöttem ide, amik ugyanazt követelték meg fizetségül. Talán mindaz amit tanítok, az ugyanolyan értékkel bír, mint a belső fejlődésem. Végülis bármelyik oldal is legyen nézve, akár egy világ dőlhet össze. Bennem vagy körülöttem, az már csak nézőpont kérdése. Habár az épület falain belül békés és biztonságos volt, a vérem már tényleg hajtott volna kifelé. Az isménti furcsán hosszú ölelést pedig egy megszeppent mosoly tette semmissé. Nem is hibáztatom, én is belefeledkeztem abba a békés nyugalomba amit az egész árasztott.

- Köszi, hogy meghallgattál. Ha neked nem lenne gond, szivesen megismételném.

- Asszem abból nem lehet baj. Nem vagyok én semmi jónak elrontója.

Habár egy bulit hazavágtam nem is olyan rég, azért még a szavai igaznak hatottak. Az ami ott volt, inkább egy tömegdepressziós színjáték volt, ami az élet adta agybajok általi ivós játékká avanzsálódott. Na de az egyetlen nyom követése nem hagyott nyugidni, így kis is csusszantam az ajtón, és ismét a város fölött csúszkálás szándékával liftbe pattantam. Ott most is csak egy elérhető gomb akadt.

- Ez most komoly? Nem voltam ügyes?

- Van egy hugod is.

Hiába az okostelefonok és számítógépek hiánya, még mindig egy gép irányította az életemet. Dicia most Lucy felé lökött. Igaz vállaltam minden kötelességemet, de egy lánytestvér gondolata még mindig kihívásnak tűnt. Oké hogy legutóbb viszonylag rendben volt a kiruccanásunk, de majdnem csak fagyos lett a vége. Nem igazán tudva, hogy végül is mit vár majd bármelyikük el tőlem, azért óckodtam. Az utam ismét egy ismerős szintre vezetett. A vendégszobákkal borított labirintud egy kissé nehézkes ébredésem emlékét hordozta. Szerencsémre a liftből kilépve egy még pizsomában mászó zombi fogadott. A rózsaszín bolyhos külsőt öltött lány eléggé furán nézett, mikor realizálta hogy én állok ott.

- Te mindig ilyen fitt vagy reggelente? Mégis hogy a fenében? Tudtam, hogy valami elbaszódott benned.

Csak nevetve közelített a frissen lefőtt életmentő kávé felé. Rám picit azért furcsán hatott az itteni hosszú napok, és az alvás végleges eldobása általi kombó. Ezek kíséretében nyomtam végig a nyomozásom, így még csak fogalmam sem volt, hogy egyáltalán reggel van. Azért a nyújtott kávét csak elfogadtam, eddig mégiscsak egymaga elindította a felélesztésemet reggelente. Most már koncentrálhattam csak arra a tulajdonságára, hogy finom.

- Köcce.

- Kinézetre mondjuk meg sem érdemelnéd, én megtartanám magamnak. Nem a mosolygós fejjel ébredőknek találták ki, de sajna szeretem a nyomott fejedet.

Lassacskán kimászott és kirángatott a teraszra, ahol is követtem a kis puha heverőkre való ráfolyásban. A kényelem és az a kis megállás ismét csak jó volt, főleg ha már az alvást el kényszerültem felejteni. Az igazat megvallva tényleg kellett ez a kis chill.

- Hallom a bulit meg kivégezted tegnap. Ha kicsit még maradok, mindjárt lett volna ki visszapofázzon. De azt senki sem mondta, hogy végső soron mi is volt a bajod.