Noran Sanders - Jövőbe Zárva

XIII. Közbenső támadás

Oda értem végre, bár az jó kérdés, hogy hova és mért is. De annyi biztos, hogy képes volt hajtani egészen odáig. Tudtam, hogy mindannyi kérdésre benne rejlik a válasz. A tudat, hogy oda csalt magához, az csak erősíteni látszott a tényt, hogy a keresése nem volt hiábavaló. Vajon mért nem rejtőzködik tovább? Vajon mi is ő? Mért segített? Mégis mért lett ugyanazon háború részese? Lehet, hogy ez mind végül csalódásba torkollik, és egy szóval le lesz rendezve. Sors... Valaki viccesnek látta odafent azt, hogyha minket szivat ezzel. Kész voltam eddigre már az ördöggel is alkut kötni azért, hogy a szenvedésekkel telt küzdelmekre a válasz ne csak egy "ügyi voltál" legyen. Ez a pillanat ezerszer elémkerült már, de átélve a szavak elvesztek a tekervényeim végtelen bugyrában. Csak egy ember, de oka kellett lennie annak, hogy ugyanazt az ösvényt kezdtük el taposni.

- Örülök, hogy végül nem esett bajod, illetve szivesen a csukját.

- Itt csak nekem van mit köszönnöm. Nélküled már többször is feldobtam volna a tapam. Szóval köszönöm.

- Hagyjuk mér, csúcs voltál, én meg csak biztosra mentem.

- De mért is? Ki vagyok én neked ahhoz? Eszköz? Talán afajta bosszúhoz egy eszköz? Nem értem.

- Miután felkeltem, én sem értettem... bár talán még ma sem teljesen. De okkal indultam el az utamon. Inkább csak indítottak. Amúgy meg egészen idáig lényegében csak hallottam rólad. És valahogy a logika vezérelt abban, hogy a híres neves feltaláló és az éjszakai igazságosztó egy és ugyanaz.

- Mégis vártál idáig azzal, hogy az életembe lépj. Éveket.

- Rejtőzködni, mialatt napról napra egyre csak több ellenségem lett, az mindent nehézkessé tett. De eljött az a pont, ahol azt láttam, hogy innentől már szükségünk van egymásra.

- Lehet, hogy így van. De te több vagy, mint ember. Talán nem is evilági. Én a tudományt használom, te gyors vagy, elkábítasz bárkit a puszta érintéseddel, és ellenállsz a tömény energiának is. Én is alig éltem túl azt, te pedig csak elsétáltál.

- Sejtettem, hogy nem leszek valami nagy feladvány.

- Pedig az vagy, rejtőzködhettél volna, hisz mindened megvan hozzá. Te direkt kisértetted a sorsot. Mért kellett az, hogy ennyire a gondolataimba égj?

- Mondtam már, egyedül nem bírtam volna tovább. Próbálkozok mióta csak felkeltem. De mintha egyre csak szétcsúszna minden, miközben érezteti a világ, hogy többre vagyok hivatott.

- Ezt az érzést nem kell nekem részletezni, ez az életem. Talán ez az a hasonlóság, ami végül összerántott minket.

- Viszont lassan jönnek mások is. Nagy kockázatot vállaltam azzal, hogy felfedtem magam.

- Hát a kocsi kint vár.

- Egy pillanat.

Felállt és nagyképűen a pulthoz sétált. Addig fel sem tűnt igazán, hogy tényleg pincérnő volt.

- Felmondok!

Egy mozdulattal lerántotta magáról a spec ruházatot, a pultra csapta, majd vihogva futott felém. Felszabadultnak látszott, úgy minden értelemben is. A belső nyomasztás egy része kámforrá vált, és a helyébe egy furcsa megnyugvás jött el végre.

- Utálok csak kérdezni, de mért pont pincérnő?

- Szerinted mért vállal bárki ilyen munkát ebben a világban? Valszeg mindegyikük bújkál valami elől. Bocsi a fogalmazásért, de lényegében csak egy másképpen elbaszott világot alkottál. Az élet alapja az alkotás, a világhoz való hozzáadás lett. Jobb mint a pénz hajkurászása, bár az is jelen van valamilyen formában. Oké van újra cserekereskedelem, más vállt értékessé stb, de mindenkinek kell egy szerep. Nagyobb a választék a kevesebb korlátnak hála, de ugyanúgy kötelesek vagyunk társadalomként működni. Egy pincérnő, mint ahogy azt meg is mondták, csak annyira kell, hogy visszajöjjön a vendég. Néztem ki elég jól ahhoz, hogy az isten háta mögé, a semmi szomszédságába is visszarángassak embereket. Cserébe hogy önmagam kirakatba tételéből álltak a munkaórák, így kellően el tudtam bújni.