Noran Sanders - Jövőbe Zárva

XIII. Közbenső támadás

Oda értem végre, bár amúgy az jó kérdés, hogy hova és mért is. De annyi biztos, hogy képes volt hajtani egészen odáig. Tudtam, hogy mindannyi kérdésre benne rejlik a válasz. A tudat, hogy oda csalt magához, az csak erősíteni látszott a tényt, hogy a keresése nem volt hiábavaló. Vajon mért nem rejtőzködik tovább? Vajon mi is ő? Mért segített? Mégis mért lett ugyanazon háború részese? Lehet, hogy ez mind végül csalódásba torkollik, és egy szóval le lesz rendezve. Sors... Valaki viccesnek látta odafent azt, hogyha minket szivat ezzel. Kész voltam eddigre már az ördöggel is alkut kötni azért, hogy a szenvedésekkel telt küzdelmekre a válasz ne csak egy "ügyi voltál" legyen. Ez a pillanat ezerszer elémkerült már, de átélve a szavak elvesztek a tekervényeim végtelen bugyrában. Csak egy ember, de oka kellett lennie annak, hogy ugyanazt az ösvényt kezdtük el taposni.

- Örülök, hogy végül nem esett bajod, illetve szivesen a csukját.

- Amúgy van mit köszönnöm. Nélküled már többször is feldobtam volna a tapam. Szóval köszönöm.

- Hagyjuk már! Csúcs voltál. Én meg csak biztosra mentem.

- De mért is? Ki vagyok én neked ahhoz? Leendő pajzs? Talán afajta bosszúhoz való eszköz? Nem értem.

- Átérzem. Miután felkeltem, én sem értettem... úgy kb semmit, bár talán még ma sem teljesen. De okkal kellett hogy legyen. Okkal kellett, hogy elinduljak az utamon. Vagy talán inkább csak indítottak. Minden jött magától, és tudtam hogy mikor mit is kell tennem. Mintha csak a számlát fizettem volna vissza minden alkalommal, amikor valaki kártékony eltűnt az útból. Te aznap csak egy véletlen voltál... Bocs ha elszomorítalak, de nem a megmentésedre siettem. Mostanra mondjuk már úgy látom, hogy talán mégis. Amúgy meg onnantól egészen idáig lényegében csak hallottam rólad. És valahogy idővel a logika vezérelt abban, hogy a híres neves feltaláló és az éjszakai igazságosztó egy és ugyanaz.

- Mégis vártál idáig azzal, hogy az életembe lépj. Éveket.

- Rejtőzködni. Minden egyes nap, mialatt napról napra egyre csak több ellenségem lett. Ez mindent kissé nehézkessé tett. De eljött az a pont, ahol azt láttam, hogy innentől már szükségünk van egymásra.

- Lehet, hogy így van, legalábbis én is pont erre jutottam. De te több vagy, mint ember. Talán nem is evilági. Én a tudományt használom, te meg... gyors vagy, elkábítasz bárkit a puszta érintéseddel, és ellenállsz a tömény energiának is. Ezek csak azok, amiket láttam és amik jelenleg elérhetetlenek. Én is alig éltem túl azt a mennyiséget, te pedig csak elsétáltál.

- Sejtettem, hogy nem leszek valami nagy feladvány. Bár reménykedtem abban, hogy te válaszokat is adhatsz. Eddig úgy tűnik, hogy csak kérdéseid vannak.

- Pedig nem vagy az a nyitott könyv szerűség. Igazándiból továbbra is rejtőzködhettél volna, hisz mindened megvan hozzá. Te mostanában csak direkt kisértetted a sorsot. Persze hogy csak kérdéseim lesznek, hisz nem értek semmit. Mintha az lett volna a célod, hogy lekötelezz. De így, hogy nem kapod meg a keresett válaszokat, megéri neked egyáltalán?

- Lényegében mondtam már, egyedül már nem bírtam volna tovább, szóval igen. Próbálkozok mióta csak felkeltem. De mintha egyre csak szétcsúszna minden, miközben érezteti a világ, hogy többre vagyok hivatott.

- Ezt az érzést nem kell nekem bemutatni, konkrétan nekem is ez az életem. Talán ez a hasonlóság is hozzátett ahhoz, hogy ma itt kössünk ki.

- Hát igen, itt kötöttünk ki, de lassan jönnek mások is. Nagy kockázatot vállaltam azzal, hogy felfedtem magam.

- Üzenni is lehet a világon, vagy házhoz menni.

- Hogy a rám vadászók rád és a családodra szálljanak? Ha most lelépünk, akkor talán késleltethetjük.