CALL OUT MY NAME || GEORGE WEASLEY ||

17. KARJAIDBAN OTTHONRA TALÁLNI

Cassie egyik legszebb vágya elég sokáig várattatott magára, ám de ma este végre valahára megvalósult.
A válláról egy nagy súly esett le most, köszönhetően barátjának, akiben volt annyi bátorság, hogy átugorja a közéjük épített falat. George úgy ölelte és csókolta, mintha nem lenne holnap, mintha nem tudna nélküle létezni.

A lány jó formán az eszét vesztette abban a röpke pár percben. Azt a maradékot is sikerült Georgenak elvennie - tette hozzá magában.

Egyszerűen csak próbált élni a pillanatnak, hiszen már jól tudta, hogy akármikor, akárhogy, de valaki mindig képes volt megzavarni a kettejük dolgát.
Ennek ellenére azért kizárta a kétes gondolatokat, amik próbáltak utat törni elméjébe. Cserébe elgyengülve hallgatni kezdte a tompa hangmorzsákat.

Biztos volt benne, hogy egy jó darabig még elevenen fognak a fülében csengeni George sóhajai, apró nyögései. Remélte, hogy a derekán reggelre megfognak látszani az ujjainak a nyoma. Ez nem volt képtelenség, főleg amilyen erősen szorította is magához.

Ajkaiba harapva figyelte az előtte siető barátját. Legjobb barátját... Akivel az előbb csókolózott.

Nem bírta elfojtani a vigyorát. Jelen pillanatban madarat lehetne vele fogatni, olyannyira boldog volt.

S még az éjszakának koránt sincs vége. Ki tudja mire fognak kilyukadni... Mindenesetre történjen bármi, nem érdekli, mert maximálisan megbízik Georgeban. Nem túloz akkor, mikor arra gondol, hogy akár az életét is rá bízná. És pont ezért tudja, hogy olyasmi úgy sem fog történni ma este, amit esetleg nem akarna. George mindig is tiszteletben tartotta a döntését.

- Szerintem már bőven lehagytuk - lihegte Cassie a gyors tempó miatt. Ebben a pillanatban értek fel a negyedik emeletre.

George számtalan fali kárpiton keresztül húzta maga után, végig haladtak jó pár hosszú, illetve rövid és titkos folyosón is.

- Azért ha nem bánod, szeretnék erről megbizonyosodni - felelte George, majd ráadásképp a negyedik emeleti folyosón lévő, az egyik lovagi páncél mögötti kárpitot félre rántva, elrejtőzködtek a kiváncsi portré alakok szemei elől.

Ekkor elővette talárja zsebéből a Tekergők térképét.

- Hálásak lehetünk Ágasnak és a barátainak.

George erre csak elmosolyodott.
Aztán a lányhoz lehajolt és az orra hegyére puszit nyomott.

- Igen - válaszolt végül. - Ma estére megint kölcsön kértem Harry barátomtól. Ennek a segítségével se perc alatt rá jöttem merre kószálsz. Nyombam utánad is eredtem.

Cassie - magát is meglepve - előre hajolt és barátja ajkaira tapadt. George sem volt rest körbe ölelni őt azonnal, ami miatt a barnaság belemosolygott a csókba.

Érdekes módon ezek a mozdulatok, tettek a fiú felé olyannyira természetesnek hatottak, mintha minden napos lenne, hogy ők ketten így, ennyire összegabalyodnak. Pedig sajnos ez koránt sem így van.

Bár ki tudja mit hoz még a jövő ezután az este után.

- Ne tereld el a figyelmemet - suttogta rekedtesen a fiú a csókok között. Ennek ellenére azért még szájon puszilta egyszer a lányt, mielőtt folytatta volna: - Vár ránk egy izgalmas este... Amit - megmondom az őszintét -, nem itt akarom eltölteni.

- Akkor hol? - kérdezte Cassie gyermetek izgatottsággal. A szeme is ragyogott a kiváncsiságtól.

Közben leplezetlenül "itta" magába George látványát. Imádattal nézta a hosszú szempillákat. Ez eszébe is juttatta, mikor az Odúban együtt aludtak. Akkor is hasonló gondolatok jártak a fejében.