Amnesia

1. fejezet

Hol vagyok?

Fehér falak körülöttem. Én egy kórházi ágyon fekszem. Nem éppen kellemes. Mit keresek itt? Mi a bajom? Egy szőke fiú ült az ágyam mellett. De miért? Ki ő? Nem emlékszem rá, hogy valaha ismertem volna.

Ám ahogy megmozdulnék, erős fájdalom nyilallt belém, mire a szőke srác észbe kap, és kirohan, gondolom egy orvost hív. Pedig tényleg semmi bajom. Nem is értem hogy kerültem ide. Milyen nap is van? Egyáltalán mit csináltam, hogy ide kerültem? Ki fogja megmondani? Tudja egyáltalán bárki? Össze vagyok zavarodva. Haza akarok menni. Hol is van pontosan az a haza?

Annyit el tudok mondani magamról, hogy hosszú barna, egyenes hajam van, amibe beletúrva az észleltem, hogy pár napja nem volt kifésülve. Csomókban állt. Remek. Tizenhét éves vagyok. Sydney-ben élek, bár már afelől is kétségeim támadnak. Alig érzem magam, annyira fáj mindenem, hogy szinte nem is érzek semmit. Vajon anya meg apa hol vannak ilyenkor? Egyáltalán, hogy néznek ki? Mintha már évek óta nem láttam volna őket. Barátok? Lenne egyáltalán? Sok a kérdés, de sehol sem egy válasz.

Hol vagy te, ki az igazat megmondja? Te, aki végig mellettem leszel? Te, aki szeretni fog engem tiszta szívéből, és nem hagy el soha többé?

– Kisasszony -jött be az orvos. – Hogy érzi magát?

Most realizáltam csak, hogy infúzióra vagyok kötve. Fúj. Kiszívja belőlem a maradék életet is. Hol vagyok? Haza akarok menni.

– Kétségekkel tele -feleltem őszintén.

– Hogy érti? -ráncolta a homlokát.

– Maga az orvos -vontam vállat.

– Mr. Hemmings, kérem jöjjön be -szólt ki az orvos.

– Hemmings? Az a szőke srác az? -néztem kérdőn az orvosra, közben pedig ő is bejött. Ő volt az. A szöszi.

– Milyen szőke srác? -nézett kérdőn rám, majd az orvosra.

– Lehetséges amnéziára nem számítottunk.

Ezzel el is ment az orvos. Hogy hagyhatott itt még több kétséggel meg egy idegennel? Mondjuk elég jól néz ki ez az idegen, de az ég szerelmére, mit csinál itt?

– Lydia -szólított meg félve. Hát ezzel meg mi van?

– Hé, hé! Ez már illegális. Honnan tudod a nevem? -vontam kérdőre. Erre elszörnyülködött.

– Ugye ez csak egy rossz vicc? - Nem válaszoltam semmit.

Az arcán fájdalmat láttam átsuhanni, mielőtt elviharzott. Még a nevét sem tudtam meg. Azzal sokat meg nem tudok kezdeni, hogy Hemmings. Életemben nem hallottam még ilyet. Vagy megeshet, hogy mégis? Én meg még mindig nem értem. Mi a franc ez az egész? Még csak nincs is itt senki velem, aki elmagyarázná. Bár lehet épp most ijesztettem el. Valaki adjon nyugtatót. Vagy cigit.

A gondolatok csak úgy cikáztak a fejemben. Olyanok voltak akár a puzzle darabok. Megvolt minden, de én nem tudtam összerakni. Elhagytam a legtöbbjüket, viszont egyedül nehezebben is találom meg. Bárcsak visszajönne a szöszi. Haragszok rá, de hiányzik. Össze vagyok zavarodva. Miért hiányzik nekem? Hogy tudok egyáltalán haragudni rá? Hiszen nem is csinált semmit. Fájdalom nyilallt a szívembe. Üresség. Valaki hiányzik. Ki az? Ő volna? Nem értem, valaki mondja el.

Később bejött egy orvos. Ezúttal nem az a nő volt, hanem egy férfi.

– Néhány kérdésre szeretném, ha válaszolna.

– Mintha lenne más választásom -motyogtam.

– Először is. Hogy érzi magát?

– Nem tudom? Furcsán. Mintha új lennék, új mindennel -mozgattam meg a kezeim meg a fejem, amibe abba a pillanatban fájdalom nyilallt. Ezt a doki is észrevette.

– Kér fájdalomcsillapítót?

Bólintottam. Ezzel elment, majd később visszatért a gyógyszerrel. Motyogtam egy köszönömöt, majd miközben bevettem és ittam rá egy kis vizet (amit eddig nem tudom, hogy nem vettem észre), ami már alapból ki volt rakva a mellettem lévő kis cuccra. Fogalmam sincs mi lehetett az. Sosem voltam ezelőtt még kórházban. Legalábbis nem emlékszem.

– Tehát, nem emlékszik az úrra aki itt volt?

– Nem.

– Emlékszik bárkire is?

– Őszinte leszek, a fejem jobban kong az ürességtől, mint valaha.

Azért értékelte, hogy a humorérzékem nem hagytam el.

– Akkor gondolom azt sem tudja mi történt magával.

Bólintottam. – Így azt sem, hogy miért vagyok itt.

– Autóbalesete volt. Csúnyán beverte a fejét, eddig kómában is volt, addig testileg nagyjából felépült. Tény és való csúnyák voltak a sebek a fején, de nem számítottunk arra, hogy ennek lesz következménye. Általában a káros életmód hajlamosítja a beteget az ilyen baleseteknél az amnéziára -nézett rám sokat sejtetően.

– Maga az orvos -dobtam be megint az aduászom. Ezt még párszor el kell majd lőjem. Kár, hogy más nem látja ilyenkor az arcukat. Vicces.

– Holnap néhány apróbb vizsgálatot el szeretnénk végezni, addig is pihenjen.

Mielőtt elment, feltettem neki a számomra legfontosabb kérdést. – El mikor mehetek?

– Miután rájön, hogy hova tudna.

– Nem értem. A szüleim biztos jönnek értem.

– Attól tartok nem. Sajnálom.

Már megint a legjobbkor hagyott itt. Ezeket az orvosokat meg kéne verni. Miért nem válaszolnak a kérdéseimre? Mert ha ők nem, akkor nem tudom, ki fog. Még mindig ők az orvosok, nekik kéne tudniuk.

Mivel nagyon nem volt választási lehetőség, hogy mit csináljak, úgy döntöttem alszok egyet. Sikeresnek tűnt, de egy óra elteltével felkeltem. Ez mégsem fog összejönni. Nem is tudom minek akartam aludni, egész ameddig fel nem keltem is ezt csináltam biztos. Bár az már kevésbé lehetett alvás, na de mindegy.

Maradt a saját magam ostromlása a hülyeségeimmel. Először is. Hol vagyok? Egyébként, miért nincs itt senki? Ne már, hogy nem voltak barátaim. Ezt a cuccot viszont igazán leszedhetné valaki. Nem nagyon megy ezzel együtt a mozgás és mindjárt bepisilek. Vajon, ha kómában voltam eddig nem kellett? Éljen, Lydia visszatért.

Odanyúltam, hogy igyak, mivel ez az egyetlen dolog volt ott nálam, ám akkor bevillant néhány (számomra ekkor még) értelmetlen kép. Drogok, alkohol, gyógyszerek, szilánkok és a kezem. Ijesztő volt kicsit, de ugyanakkor azt éreztem, mintha halvány emlékfoszlányok lennének. Mivel a pohárról jutott eszembe, nem kellett sokáig tippelgessek, hogy miért volt ott a kezem is. Depressziós lettem volna? Talán ezért is kerültem ide? Kiugrottam volna egy kocsi elé? Egyáltalán nem tűntek hülyeségnek. De ha ilyenek voltak ott, akkor abban biztos lehetek, hogy így jobb, és valószínűleg jobb is lenne, ha így maradna. Nem biztos, hogy akarok emlékezni. Hozzájutottam volna drogokhoz? Lehetetlen. A szüleim nem akadályoztak meg benne? Árvának érzem magam, magányosnak. Igenis megérdemelném, hogy elmondják, legalább azt, hogy a szüleimmel mi a helyzet. Jogomban áll tudni, legalábbis kezdő kiindulásnak nem rossz. Azután, hogy tisztáztuk hol vagyok. Persze kórház, mintha nem lenne minden második órában egy.

Álljunk csak meg egy pillanatra. Lenéztem a kezemre, amivel a pohár után akartam nyúlni. Ahogy közelebbről szemügyre vettem, lehetett látni a hegeket. Köszi kórház-pizsi. A hosszú ujjút miért nem sikerült még feltalálni?