Amikor magamhoz térek, kinyitom a szemem, és annak a férfinak az arcába
nézek, akit szeretek. Christian arca gyengéd. Az orromhoz dörgöli az orrát, és
felkönyököl. A fejem mellett lévő kezemet fogja. Szomorúan sejtem az okát: hogy ne
érinthessem. Gyengéd csókot nyom az ajkamra, és kihúzódik belőlem.
– De hiányzott ez – sóhajt.
– Nekem is – suttogom.
Megfogja az államat, és keményen megcsókol. Szenvedélyes, esdeklő csók. Kér
valamit, de mit? Nem tudom. Eláll tőle a lélegzetem.
– Ne hagyj el még egyszer – könyörög, és mélyen a szemembe néz. Komoly az
arca.
– Oké – suttogom, és rámosolygok. Kábító mosollyal válaszol: megkönnyebbülés,
lelkesedés, és kisfiús öröm keveredik egyetlen varázslatos pillantásban. A legkeményebb
szívet is megolvasztaná. – Köszönöm az iPadet.
– Nagyon szívesen, Anastasia.
– Melyik a kedvenc dalod rajta?
– Hát ez árulkodó lenne. – Elvigyorodik. – Gyere, főzz nekem valamit, asszony.
Éhen veszek. – Hirtelen felül, és maga után rángat.
– Asszony – kuncogok.
– Te nőszemély! Ételt, de most! Légy szíves.
– Ha már ilyen szépen kéri az uraság, azonnal nekiállok.
Kikászálódok az ágyból, közben odébb mozdítom a párnát, és előbukkan alóla a
leeresztett helikopter léggömb. Christian felveszi, és zavartan néz rám.
– Ez a lufim – mondom a tulajdonos büszkeségével.A köntösömért nyúlok, és
magamra tekerem. Jesszusom, miért kellett megtalálnia?
– Az ágyadban? – morogja.
– Igen. – Elpirulok. – Ez volt a társaságom.
– A szerencsés Charlie Tango – mondja meglepetésemre.
Igen, szentimentális vagyok Grey, mert szeretlek.
– Az én lufim – mondom ismét, majd sarkon fordulok, és kimegyek a konyhába.
Még annyit látok, hogy fülig ér a szája.
Christian meg én Kate perzsaszőnyegén ülünk. A pirított zöldséges csirkemellet
esszük tésztával, fehér porcelánedénykéből pálcikával, és behűtött fehér Pinot Grigiót
iszunk. Christian a heverőnek dől, hosszú lábát kinyújtja. A farmer van rajta, és az ing,
meg az a most dugtam bozont, ez minden. A Buena Vista Social Club búg a háttérben
Christian iPadjáról.
– Ez jó – mondja elismerően.
Én törökülésben mohón falok, s közben a meztelen lábfejét csodálom.
– Általában én főzök. Kate nem valami nagy szakács.
– Anyád tanított főzni?
– Nem igazán – falok tovább. – Mire érdekelni kezdett a dolog, anyám már a
texasi Mansfieldben élt a hármas számú férjjel. Ray pedig pirítóson és gyorskaján is elélt volna, ha én nem vagyok.
Christian rám néz.
– Nem maradtál Texasban anyáddal?
– Nem. Nem igazán jöttem ki Steve-vel, a férjével. És hiányzott Ray. Nem tartott
soká anyám házassága Steve-vel. Szerintem észhez tért. Soha nem is beszél róla –
teszem hozzá csöndesen. Azt hiszem, ez olyan sötét része anyám életének, amit soha
nem beszéltünk ki.
– Tehát visszajöttél Washingtonba, hogy a nevelőapáddal élj.
– Igen.
– Úgy hangzik, mintha te törődtél volna vele – mondja kedvesen.
– Gondolom. – Megvonom a vállam.
– Megszoktad, hogy gondját viseld az embereknek.
Olyan feszült a hangja, hogy fölkelti a figyelmemet. Fölnézek rá.
– Mi az? – Meglep az őszinte arckifejezése.
– Én a gondodat akarom viselni. – A szeme világít, valami névtelen érzelem
ragyog benne.
A szívritmusom felgyorsul.
– Észrevettem – suttogom. – De elég különösen csinálod.
A homlokán összeszaladnak a ráncok.
– Csak így tudom – feleli nyugodtan.
– Még mindig haragszom rád, amiért megvetted a SIP-et.
Elmosolyodik.
– Tudom, de ez nem tartott vissza.
– Mit mondjak a kollégáimnak, mit mondjak Jacknek?
Összehúzza a szemét.
– Az a szarházi jobban teszi, ha meggondolja, mit csinál.
– Christian, ő a főnököm – korholom.
Christian kemény vonallá szorítja össze az ajkát. Olyan, mint egy konok kisfiú.
– Hát ne mondd el nekik.
– Mit ne mondjak el?
– Hogy az enyém a cég. Tegnap írtuk alá a szerződést.A hír zárolva van négy
hétig, amíg a SIP vezetése végrehajt néhány változást.
– Ó… kirúgnak? – kérdezem rémülten.
– Őszintén kétlem – mondja Christian savanyúan, és próbál elfojtani egy mosolyt.
Bosszúsan nézek rá.
– Ha kilépek, és másik munkát keresek, azt a céget is felvásárolod?
– Ugye nem gondolod komolyan, hogy kilépsz? – Megváltozik az arca, ismét
gyanakvó lesz.
– Lehetséges. Nem hiszem, hogy sok választási lehetőséget adtál.
– Igen, azt a céget is fel fogom vásárolni. – Eltökéltnek tűnik.
Ismét bosszúsan nézek rá. Ez nem győztes helyzet.
– Nem gondolod, hogy egy picinykét túlságosan védelmező vagy?
– De igen. Tökéletesen tudatában vagyok, hogy milyena látszata.
– Hívjuk dr. Flynnt – mormogom. Leteszi az üres tálkát, és közönyös képpel néz föl. Sóhajtok. Nem akarok
veszekedni vele. Felállok, és elveszema tálkáját.
– Kérsz desszertet?
– Ez a beszéd! – mondja, és huncutul vigyorog.
– Nem magamra gondolok. – Ugyan miért nem? Belső istennőm felébred a
szunyókálásból, és felül. – Van fagylaltom. Vanília – vihogom.
– Tényleg? – Christian vigyora szélesebb lesz. – Azt hiszem, tudunk mit kezdeni
vele.
Tessék? Elképedve meredek rá, ő pedig kecsesen feláll.
– Maradhatok? – kérdezi.
– Hogy érted ezt?
– Éjszakára.
– Feltételeztem, hogy maradsz. – Elvörösödök.
– Helyes. Hol az a fagylalt?
– A sütőben. – Édesen mosolygok rá.
Félrebiccenti a fejét, felsóhajt, és a fejét csóválja.
– A gúny a szellemesség legsilányabb megnyilvánulása, Miss Steele. – Csillog a
szeme.
Ó, a fenébe, mit tervezhet?
– Még mindig a térdemre fektethetlek.
A mosogatóba teszem a tálkát.
– Nálad vannak az ezüstgolyócskák?
A mellkasát tapogatja, a hasát, a farmerzsebét.
– Hát, bármilyen fura, de nem hordok magamnál egy készletet. Nem sok szükség
van rá az irodában.
– Örömmel hallom, Mr. Grey. De azt hittem, a gúny a szellemesség legsilányabb
megnyilvánulása.
– Nos, Anastasia, az új mottóm: ha nem tudsz legyőzni valamit, tarts vele.
Tátott szájjal meredek rá. El sem hiszem, hogy ezt mondta. És rémisztően
elégedett magával, látszik a vigyorán. Elfordul, kinyitja a mélyhűtőt, és elővesz egy
doboz Ben & Jerry vaníliafagylaltot.
– Ez pont megfelel. – Fölnéz rám, sötét a szeme. – Ben & Jerry & Ana. – Lassan,
szótagolva ejti ki a szavakat.
Ó, basszus! Azt hiszem, az állam a padlón hever. Christian kinyitja az evőeszközös
fiókot, és kivesz egy kanalat. Amikor fölnéz, fátyolos a szeme, nyelvével megérinti a felső
fogsorát. Ó, az a nyelv!
Nem kapok levegőt. A vágy sötéten, zabolátlanul, buján és forrón száguld az
ereimben. Jó móka lesz azzal az fagylalttal.
– Remélem, meleged van – suttogja. – Le foglak hűteni ezzel. Gyere! – Kinyújtja a
kezét, és belehelyezem az enyémet.
A hálószobában az éjjeliszekrényre teszi a fagylaltot, lehúzza a takarót az ágyról,
leveszi a párnákat, és halomba rakja a padlón.
– Van váltás huzatod, ugye?
Bólintok. Elbűvölve nézem. Christian felemeli Charlie Tangót. – Vigyázz arra a léggömbre – figyelmeztetem.
Ajka félmosolyra húzódik.
– Eszembe sem jutna bántani, bébi. Ahogyan benned és az ágyneműben sem
akarok kárt tenni.
A szó szoros értelmében összerándul a testem.
– Meg akarlak kötözni.
Ó!
– Oké – suttogom.
– Csak a kezedet. Az ágyhoz. Hogy ne mozogj.
– Oké – suttogom újra.
Odajön hozzám, de nem veszi le közben rólam a szemét.
– De használjuk. – Megfogja a köntösöm övét, és ingerlő lassúsággal megoldja a
csomót, és gyengéden kihúzza az övet.
A köntös kinyílik, én pedig mozdulni sem tudok Christian forró tekintete alatt.
Egy pillanat múlva lehúzza a köntöst a vállamról, s az a földre hullik. Meztelenül állok
előtte. Christian a kézfejével végigsimít az arcomon, érintése az ágyékom mélyén kelt
visszhangokat. Odahajol hozzám, csókja súrolja az ajkam.
– Feküdj hanyatt az ágyra – mormogja. Szeme elsötétedik, s égeti az enyémet.
Teszem, amit mond. A szobám be van függönyözve, a lámpa lágy, erőtlen
fényétől eltekintve sötét van.
Általában utálom az energiatakarékos izzókat – annyira homályosak –, de most,
hogy meztelenül fekszem Christian előtt, hálás vagyok a tompa fényért. Christian az ágy
mellett állva néz le rám.
– Egész nap elnéznélek, Anastasia – mondja, aztán felkúszik az ágyra, a testemre,
és rám ül.
– Karokat a fej fölé! – parancsolja.
Engedelmeskedem, ő pedig a köntös övének végét a bal csuklómra kötözi, majd
átfűzi az övet az ágytámla fémrúdjai között. Erősen meghúzza, hogy a bal karom
behajlik. Aztán rögzíti a jobb kezemet is, megfeszítve az övet.
Miután megkötözött, szemlátomást ellazul. Szeret kipányvázni. Így nem tudom
megérinteni őt. Eszembe jut, hogy egyik alávetettje sem érinthette, sőt soha nem is volt
módjuk rá. Christian mindig is kézben tartotta a dolgokat, és tartotta a távolságot.
Ezért kellenek neki a szabályok.
Lemászik rólam, és lehajolva gyors puszit nyom a számra. Aztán feláll, és áthúzza
az inget a fején, kigombolja a farmert, és ledobja a padlóra.
Csodás a meztelensége. Belső istennőm tripla Axelt mutat be felemáskorláton, és
hirtelen kiszárad a szám. Tényleg több mint szép. A teste a klasszikus vonalakat követi.
Széles, izmos váll, keskeny csípő, a fordított háromszög. Az egyértelmű, hogy gyúr. Egész
nap el tudnám nézni. Christian az ágy végéhez megy, megmarkolja a bokámat, fürgén és
hirtelen lefelé húz. A karom megfeszül, nem tudok mozdulni.
– Így még jobb – morogja.
Felveszi a fagylaltos dobozt, és már újra az ágyon van, ismét lovaglóülésben. Igen
lassan szedi le a doboz tetejét, és mártja bele a kanalat.
– Hmm… még egészen kemény – mondja, és felvonjaa szemöldökét. – Kiszed egy kanál vaníliát, és a szájába teszi. – Finom – mormogja, majd megnyalja ajkát. –
Döbbenetes, milyen jól tud esni egy kis egyszerű, finom vanília.
Lenéz rám, és önelégülten mosolyog.
– Kérsz? – csúfolódik.
Olyan piszokul dögös, fiatal és gondtalan – ott ül rajtam, és eszi a fagylaltot,
ragyog a szeme, az arca sugárzik. Mi a csudát akar velem? Mivel nem tudom,
bátortalanul bólintok.
Kivesz még egy kanállal, és megkínál. Kinyitom a számat, de ő megint fürgén a
saját szájába teszi a kanalat.
– Túl jó, hogy osztozzak rajta – mosolyog gonoszul.
– Hé! – kezdek tiltakozni.
– Nahát, Miss Steele, csak nem szereti a vaníliát?
– De igen – mondom határozottabban, mint gondolom, és hiába próbálom
lelökni őt magamról.
Felnevet.
– Milyen izgága vagy. A helyedben nem tenném.
– Fagylaltot – könyörgök.
– Hát, ha már olyan örömet okoztál ma, Miss Steele. – Egy újabb kanállal kínál
felém, ezúttal engedi, hogy megegyem.
Kuncognom kell. Tényleg remekül érzi magát, és a jókedve ragadós. Kivesz még
egy kanállal, és tovább etet. Oké, ennyi elég.
– Hmm, hát ez is egy módja annak, hogy egyél. Erőszakkal etetlek. Meg tudnám
szokni.
Kivesz egy kanállal, és felém kínálja. Ez alkalommal csukva tartom a számat, és a
fejem rázom, ő pedig hagyja, hogy a fagylalt megolvadjon a kanálon, és olvadt fagyi
csöpög a torkomra, a mellemre. Christian odahajol, és lassan lenyalja. Egész testem
kigyúl a vágyakozástól.
– Hmm. Rólad még finomabb, Miss Steele.
Rángatom a béklyómat, az ágy fenyegetően nyikorog. Nem érdekel. Éget a vágy,
elemészt. Kivesz egy újabb kanállal, és hagyja, hogy a fagylalt a mellemre csöpögjön.
Aztán a kanál hátával szétkeni a mellemen és a bimbómon.
Ó… hideg. Mindkét bimbóm megkeményedik a hideg vanília alatt.
– Hideg? – kérdezi Christian gyengéden. Lehajol, nyalja, szopja rólam a fagylaltot,
és ajka forró a fagylalthoz képest.
Ó, istenem, ez kínzás. A fagylalt olvad, és kis patakokban csorog az ágyra.
Christian ajka folytatja a lassú kínzást, erősen szop, gyengéden harapdál.
– Ó, kérlek! – zihálom.
– Kérsz belőle? – És mielőtt igent vagy nemet mondhatnék, a nyelve már a
számban. Hideg és ügyes, Christian és vanília íze van.
Finom.
És amint kezdenék hozzászokni az érzéshez, Christian felül, és fagylaltösvényt
húz a testem közepén, át a gyomromon, a köldökömig, ahol egy nagyobb adagot hagy.
Ó, ez hűvösebb, mint az előbb, de különös módon éget.
– Ezt már csináltad. – Christian szeme ragyog. – Mozdulatlanul kell maradnod, különben csupa fagylalt lesz az ágy. – Mindkét mellemet megcsókolja, és keményre
szopja a bimbókat, aztán követi a fagylaltösvényt lefelé a testemen, szop és nyal
útközben.
És igyekszem, nagyon igyekszem a hideg és lángoló érintés szédítő keveréke
ellenére is mozdulatlan maradni. De a csípőm önkéntelenül is mozdul, a saját ritmusára
köröz, magával ragadja ez a hűvös vaníliavarázs. Christian lejjebb csúszik, a hasamról
eszi a fagylaltot, nyelve a köldökömben és körülötte cikázik.
Nyögdécselek. Szent tehén! Hideg, forró és kínzó, de Christian nem hagyja abba.
Továbbfolyatja a fagyit a testemen, le a szeméremszőrzetemre, a csiklómra. Felkiáltok.
– Pszt – szól rám Christian szelíden, és varázslatos nyelve munkához lát. Felnyalja
a vaníliát, és most már csöndben élvezek.
– Ó… kérlek… Christian!
– Tudom, bébi, tudom – zihálja, a nyelve csodákat tesz. Nem hagyja abba,
egyszerűen nem hagyja abba, és a testem kapaszkodik fölfelé – magasabbra és
magasabbra. Egyik ujját belém dugja, majd egy másikat is, és gyötrő lassúsággal
mozgatja be és ki.
– Csak itt – mormogja, és ritmusosan cirógatja a hüvelyem elülső falát, s közben
folytatja a finom, folyamatos nyalogatást és szopogatást. Szentséges kibaszott tehén!
Váratlanul robbanok, az eszelős orgazmus megbénítja az érzékeimet, mindent
eltöröl, ami a testemen kívül történik, nyögök és vonaglok. Jesszusom, ez gyors volt.
Halványan felfogom, hogy abbahagyta. Fölöttem mozog, óvszert húz, aztán már
bennem is van, keményen és gyorsan.
– Ó, igen! – tör ki belőle. Ragacsos, megolvadt fagylaltmaradék tapad ránk.
Különös érzés, elvonja a figyelmemet, de nem tudok hosszan ezzel foglalkozni, mert
Christian néhány másodperc múlva hirtelen kihúzódik belőlem, kiszabadítja a kezem, és
megfordít.
– Így ni – mormogja, és hirtelen ismét bennem van, de nem kezd rá rögtön a
szokásos vad ritmusra. Előrehajol és felhúz, hogy gyakorlatilag rajta ülök. A keze a
mellemre tapad, mindkettőt a tenyerében fogja, és gyengéden húzogatja a bimbókat.
Nyögök, és a vállára hajtom a fejem. A nyakamat harapdálja, és megemelve csípőjét
finom lassúsággal tölt meg újra és újra.
– Tudod, milyen sokat jelentesz nekem? – zihálja a fülembe.
– Nem – nyögöm.
A nyakamba mosolyog, ujjai az államra, a nyakamra kulcsolódnak, és egy
pillanatig így tart.
– De tudod. Nem hagyom, hogy elmenj.
Növeli a tempót, és felnyögök.
– Az enyém vagy, Anastasia.
– Igen, a tiéd – zihálom.
– Vigyázok arra, ami az enyém – sziszegi, és a fülembe harap.
Kitör belőlem a kiállítás.
– Ez az bébi, hallani akarlak. – Egyik kezét a derekamra fonja, a másikkal a
csípőmet fogja, és keményebben döf, hogy ismét felkiáltok. És kezdődik a vad ritmus.
Légzése érdesebb és érdesebb, egyre szakadozottabb, akár az enyém. Érzem mélyen belül az ismerős gyorsulást. Jesszusom, megint!
Csupa érzés vagyok. Ezt teszi velem – fogja a testem, és teljesen birtokolja, hogy
nem gondolok másra, csak rá. Erős, mérgező a varázslata. Pillangó vagyok a hálójában,
nem tudok, nem is akarok menekülni. Az övé vagyok… egészen az övé.
– Rajta, bébi! – morogja összeszorított foggal, és mintegy parancsszóra, mintha a
varázslóinasa volnék, elmegyek, és együtt találunk megkönnyebbülést.
A karjába bújva fekszem a ragacsos lepedőn. Mellkasa a hátamnak nyomódik, az
orra a hajamban.
– Megrémiszt, amit irántad érzek – suttogom.
Megmerevedik.
– Engem is, bébi – mondja nyugodtan.
– Mi lesz, ha elhagysz? – Rémisztő a gondolat.
– Sehová nem megyek. Nem hiszem, hogy valaha is betelnék veled, Anastasia.
Megfordulok, úgy nézem őt. Komoly, őszinte az arca. Odahajolok, és gyengéden
megcsókolom. Elmosolyodik, és a fülem mögé tuszkolja a hajam.
– Még soha nem éreztem úgy, mint amikor elmentél, Anastasia. Eget és földet
megmozgatnék, hogy elkerüljem azt az érzést. – Szomorúnak hangzik, szinte kábultnak.
Ismét megcsókolom. Szeretném valahogy feldobni a hangulatot, de Christian
megteszi helyettem.
– Eljössz velem holnap apám nyári partijára? Évente megrendezett jótékonysági
esemény, és megígértem, hogy ott leszek.
Elmosolyodom, és hirtelen elszégyellem magam.
– Persze, hogy elmegyek. – Ó, a fenébe, nincs mit fölvennem.
– Mi az?
– Semmi.
– Mondd el! – makacskodik.
– Nincs mit fölvennem.
Christian mintha feszengene.
– Ne légy dühös… de még mindig megvannak nálam a ruháid. Biztos vagyok
benne, hogy akad néhány alkalmi ruha is.
Lebiggyesztem az ajkam.
– Gondolod? – morgom, és gunyoros a hangom. De nem akarok ma este
veszekedni vele. Zuhanyra vágyom.
Az a lány, aki hasonlít rám, odakint áll a SIP előtt. Várj csak – ő én vagyok. Sápadt
vagyok, mosdatlan, és minden ruhám túl nagy. Rámeredek. Az én ruhámat viseli, boldog
és egészséges.
– Mid van neked, ami nekem nincs? – kérdezem.
– Ki maga.
– Senki sem vagyok… ki vagy te? Te is senki vagy…
– Akkor már ketten vagyunk, ne mondd, hogy emiatt száműznek minket… –
Elmosolyodik, lassú, ördögi fintor árad szét az arcán, és olyan rémisztő, hogy sikoltok.
– Jesszusom, Ana! – ráz fel Christian. Felébredek.
Egy pillanatra azt sem tudom, hol vagyok… Otthon… a sötétben… az ágyban,
Christiannal. Megrázom a fejem, próbálom kitisztítani az agyam.
– Bébi, minden rendben? Rosszat álmodtál.
– Ó…
Christian felkapcsolja a lámpát, és tompa fényben fürdünk. Lenéz rám, arcáról
süt az aggodalom.
– Az a lány – suttogom.
– Miről van szó? Milyen lány? – kérdezi vigasztalón.
– Amikor este eljöttem, volt egy lány a SIP előtt. Rám hasonlított… de nem
igazán.
Christian megmerevedik. Az olvasólámpa fényénél látom, hogy hamuszürke az
arca.
– Mikor volt ez? – suttogja döbbenten. Felül, úgy néz le rám.
– Amikor délután eljöttem. Tudod, kicsoda?
– Igen. – A hajába túr.
– Kicsoda?
Christian szája kemény vonallá keskenyedik. Egy szót sem szól.
– Ki ő? – erősködök.
– Leila.
Nyelek egyet. A volt alávetett, akiről Christian beszélt, mielőtt a vitorlázóval
repültünk. Hirtelen árad belőle a feszültség. Valami történik.
– Az a lány, aki rátöltötte a Toxicot az iPadodra?
Idegesen néz rám.
– Igen. Mondott valamit?
– Azt kérdezte: mi van magának, ami nekem nincs? Aztán megkérdeztem tőle,
hogy kicsoda, mire azt felelte: senki.
Christian lehunyja a szemét, mint akinek fájdalmai vannak. Jaj, ne! Mi
történhetett? Mit jelent neki ez a lány?
A fejbőröm bizsereg, adrenalin önti el a testem. Mi van, ha ez a lány sokat jelent
a számára? Talán hiányzik neki? Olyan keveset tudok a régi… öö… kapcsolatairól. Biztos
szerződést kötöttek, és az a lány megtett mindent, amit kívánt, örömmel megadta neki,
amire vágyik.
Jaj, ne… hiszen én… én pedig nem. Émelygek a gondolattól.
Christian felkel, fölveszi a farmert, és kimegy a nappaliba. Egy pillantás az
ébresztő órára elárulja, hogy reggel öt van. Kibújok az ágyból, felkapom Christian fehér
ingét, és követem őt.
Szent szar! Christian telefonál.
– Igen, a SIP előtt tegnap… kora este – mondja éppen. Felém fordul, és azt
kérdezi: – Pontosan mikor?
– Úgy tíz perccel hat előtt – motyogom. Ki a fenét hívhat ilyenkor? Mit csinált
Leila? Christian továbbítja az infót annak, akivel beszél, de közben nem veszi le rólam a
szemét. Sötét és feszültséggel teli az arca. – Találja ki, hogyan… igen… nem mondtam volna, de azt sem gondoltam volna,
hogy ilyet tesz. – Lehunyja a szemét, mint akinek fájdalmai vannak. – Nem tudom,
hogyan alakul… igen, beszélek vele… igen, tudom… nézzen utána, és értesítsen. Csak
találja meg, Welch, bajban van. Találja meg. – És leteszi a telefont.
– Kérsz teát? – kérdezem. Tea. Ray válasza minden válságra, az egyetlen dolog,
amit jól csinál a konyhában. Megtöltöm a kannát vízzel.
– Inkább szeretnék visszafeküdni. – A pillantása elárulja, hogy nem aludni akar.
– Hát, nekem szükségem van egy kis teára. Velem tartasz egy csészére? – Tudni
akarom, mi folyik itt. Nem vonhatja el a figyelmemet a szexszel.
Christian lemondóan túr a hajába.
– Igen, kérek – mondja végül, de látom rajta, hogy bosszús.
A tűzhelyre teszem a kannát, és a csészékkel szorgoskodok. Az idegességszintem
az egekben. Elárulja, mi a baj? Vagy ki kell szednem belőle?
Magamon érzem a tekintetét – érzékelem a bizonytalanságát, és szinte
tapintható a dühe. Felpillantok, és látom, hogy várakozásteljesen csillog a szeme.
– Mi az? – kérdezem lágyan.
A fejét csóválja.
– Nem akarod elmondani?
Felsóhajt, és lehunyja a szemét.
– Nem.
– Miért?
– Mert nem kell foglalkoznod vele. Nem akarlak ilyesmivel terhelni.
– Nem kéne, mégis foglalkoznom vele. Az a lány megtalált, és megszólított a
munkahelyem előtt. Honnan tud rólam? Honnan tudja, hol dolgozom? Azt hiszem,
jogom van tudni, mi folyik itt.
Christian ismét a hajába túr, árad belőle a tehetetlen harag, mintha valami belső
harc dúlna benne.
– Kérlek – mondom lágyan.
Összeszorítja a száját, és a szemét forgatja.
– Oké – mondja végül beletörődőn. – Fogalmam sincs, hogy talált meg. Talán
azon a fényképen keresztül, amely Portlandben készült rólunk. Nem tudom. – Ismét
sóhajt, és érzem, hogy a dühe önmagára irányul.
Türelmesen várok. Forró vizet öntök a teáskannába, Christian pedig fel-alá járkál.
Néhány pillanat után folytatja.
– Amíg veled voltam Georgiában, Leila váratlanul megjelent a lakásomon, és
jelenetet rendezett Gail előtt.
– Gail?
– Mrs. Jones.
– Hogy érted azt, hogy jelenetet rendezett?
Christian hosszan néz, méricskél.
– Mondd el! Visszatartasz valamit. – Erőteljesebb a hangom, mint amilyennek
érzem magam.
Christian meglepődve pislog felém.
– Ana, én… – elhallgat.
– Tessék?
Legyőzötten sóhajt.
– Váratlanul megpróbálta felvágni az ereit.
– Jaj, ne! – Ez megmagyarázza a kötést a csuklóján.
– Gail kórházba vitte. De Leila kijött a kórházból, még mielőtt odaérhettem volna.
A fenébe! Mit jelentsen ez? Öngyilkos? De miért?
– A pszichiáter, aki kezelte, tipikus segélykiáltásnak nevezte. Nem gondolta, hogy
Leilát valódi veszély fenyegette. „Egy lépés az öngyilkos fogalomalkotástól” – így
definiálta. De nem győzött meg. Azóta próbálom megtalálni, és segítséget szerezni neki.
– Nem mondott semmit Mrs. Jonesnak?
Végigmér. Úgy látom, feszeng.
– Nem igazán – mondja végül, de tudom, hogy nem mondott el mindent.
Azzal foglalom le magam, hogy kiöntöm a teát. Tehát Leila vissza akar kerülni
Christian életébe, és ezért öngyilkosságot követett el, hogy magára vonja a figyelmét?
Hát… ijesztő. De hatékony. Christian azonnal eljött Georgiából, hogy mellette legyen, de
a lány eltűnt, mielőtt Christian ideért. Fura.
– Nem találod? Mi van a családjával?
– Nem tudják, hol van. Ahogy a férje sem.
– A férje?
– Igen – feleli szórakozottan. – Két éve ment hozzá.
Tessék?
– Tehát úgy volt veled, hogy férje van? – Szentséges basszantyú! Christian
tényleg nem ismer határokat.
– Nem! Jóságos ég, dehogyis. Csaknem három évvel ezelőtt volt velem. Aztán
otthagyott, és nem sokkal utána hozzáment ahhoz a pasihoz.
Ó.
– Akkor miért most próbálta magára vonni a figyelmedet?
Christian szomorúan rázza a fejét.
– Nem tudom. Mindössze annyit sikerült kiderítenem, hogy kábé négy hónapja
otthagyta a férjét.
– Hadd lássak világosan! Három éve volt az alávetetted.
– Mondjuk, úgy két és fél éve.
– És többet akart.
– Igen. Ezért hagyott ott.
– De te nem.
– Igen.
– Akkor most miért hozzád jött?
– Nem tudom. – De a hanghordozásából sejtem, hogy azért van valami elmélete.
– De úgy sejted…
Haragosan összehúzza a szemét.
– Azt sejtem, hogy hozzád lehet köze.
Hozzám? Mit akarhat az a lány tőlem?
„Mi van magának, ami nekem nincs?”
Ötvenre meredek, aki deréktól fölfelé pompásan mezítelen. Megszereztem: az enyém. Ez van nekem. De az a lány annyira hasonlít rám: ugyanaz a sötét haj és
halovány bőr. A homlokom ráncolom a gondolatra. Igen… mi van nekem, ami neki nincs?
– Mért nem mondtad el tegnap? – kérdezi lágyan Christian.
– El is feledkeztem róla. – Bocsánatkérőn vonok vállat.– Tudod, az ital a
munkatársakkal, az első hetem után. Tefelbukkansz a bárban, aztán a tesztoszteron
rohamod Jack-kel, aztán itthon voltunk. Kiment a fejemből. Szokásod mindent kiverni a
fejemből.
– Tesztoszteron roham? – Megrándul az ajka.
– Igen. A ki tud messzebb pisilni vetélkedő.
– Majd mutatok én neked tesztoszteron rohamot.
– Nem innál inkább egy csésze teát?
– Nem, Anastasia, nem kérek.
Éget a tekintete, perzsel ez a kívánlak, de tüstént pillantás. Basszus… nagyon
dögös.
– Ne törődj vele. Gyere! – Felém nyújtja a kezét.
Belső istennőm három hátra szaltót csinál az edzőterem padlóján, amikor
megfogom Christian kezét.
Túl melegem van, amikor felébredek. A mezítelen Christian Greyre tekeredek.
Mélyen alszik, de még így is magához szorít. Lágy reggeli fény szűrődik be a függönyön
keresztül. Feje a mellemen, lábam az övére kulcsolódik, karom a gyomrán pihen.
Fölemelem a fejem. Félek, hogy felébresztem. Olyan fiatalnak látom, annyira
ellazult álmában, és olyan nagyon szép. El sem tudom hinni, hogy ez az Adonisz az
enyém, teljesen az enyém.
Hmm… Óvatosan megérintem a mellkasát, ujjaim végigfutnak a szőrzetén, és
még mindig nem mocorog. Szent tehén! El sem hiszem. Tényleg az enyém – néhány
értékes pillanatra. Odahajolok, és gyengéden megcsókolom az egyik sebét. Halkan nyög,
de nem ébred fel. Elmosolyodom. Megcsókolok még egyet, és kinyílik a szeme.
– Szia! – vigyorgok rá bűntudattal.
– Szia! – feleli óvatosan. – Mit csinálsz?
– Téged nézlek. – Végigsimítok a boldog ösvényen. Elkapja a kezem, összehúzza a
szemét, aztán azzal a ragyogó, Christian-amikor-jól-érzi-magát mosollyal néz rám.
Ellazulok. A titkos érintésem titok marad.
Ó… miért is nem engeded, hogy megérintselek?
Hirtelen fölém lendül, a matracba présel, keze az enyémen, figyelmeztetőn.
Orrával megcirógatja az enyémet.
– Azt hiszem, rosszalkodtál, Miss Steele – vádol, de nem hervad le a mosolya.
– Szeretek melletted ébredni és rosszalkodni.
– Csakugyan? – kérdezi, és könnyedén ajkon csókol. – Szex vagy reggeli? – kérdi.
A szeme sötét, de jókedvvel teli. Kemény férfiassága nekem nyomódik, és felemelem az
ágyékom, hogy fogadjam.
– Jó választás – mormogja a torkomba, és csókokkal halad le a mellemig.
A fiókos szekrénynél állok, és magamat nézem a tükörben. Próbálok valami formát adni a hajamnak, tényleg túl hosszú már. Farmerban vagyok és pólóban,
Christian pedig frissen zuhanyozva mögöttem öltözködik. Éhesen bámulom a testét.
– Milyen gyakran edzel? – kérdezem.
– Minden hétköznap – feleli a nadrágját gombolva.
– Mit csinálsz?
– Futás, súlyzó, kick-box.
– Kick-box?
– Igen. Van egy személyi edzőm, egy volt olimpikon. Claude-nak hívják. Nagyon
jó. Kedvelni fogod.
Felé fordulok, ő pedig nekilát begombolni fehér ingét.
– Hogy érted, hogy kedvelni fogom?
– Kedvelni fogod, mint az edződet.
– Miért lenne szükségem személyi edzőre? Te eléggé megdolgoztatsz. –
Elégedetten mosolygok rá.
Mellém lép és átkarol. A szeme elsötétedik, úgy keresi tekintetemet a tükörben.
– De bébi, én fittnek akarlak látni ahhoz, amit tervezek veled. Lépést kell
tartanod velem.
Eszembe jutnak a játszószobabeli emlékek, és elvörösödök. Igen… a Fájdalom
vörös szobája kimerítő. Vissza akar vinni oda? Vissza akarok menni?
Hát persze, hogy akarsz! Belső istennőm a kanapéjáról kiabál.
Belenézek Christian feneketlenül mély, delejező, szürke szemébe.
– Tudom, hogy akarod – mondja.
Elpirulok, és kéretlenül az agyamba kúszik a dühítő gondolat, hogy Leila nyilván
lépést tartott vele. Összeszorítom az ajkam, mire Christian a homlokát ráncolja.
– Tessék? – kérdezi aggódva.
– Semmi – rázom a fejem. – Oké, találkozom Claude-dal.
– Megteszed? – Christian arca felderül, hitetlenkedést, döbbenetet látok rajta. A
képe láttán mosolyognom kell. Úgy néz, mint aki nyert a lottón, bár feltehetőleg soha
nem vett lottószelvényt. Nincs rá szüksége.
– Igen, ha ez boldoggá tesz. – Bosszúsan nézek.
A karja megfeszül köröttem, és arcon csókol.
– Sejtelmed sincs, mennyire – suttogja. – Na, és mit szeretnél ma? – Harapdálni
kezd, és a gyönyörtől bizsereg a testem.
– Szeretnék hajat vágatni, és öö… be kell váltanom egy csekket, hogy kocsit
vegyek.
– Aha – mondja, mint aki érti a dolgot, és az ajkába harap. Leveszi rólam az egyik
kezét, a farmerzsebébe nyúl, és előhalássza a kis Audim kulcsát.
– Itt van – mondja nyugodtan, de bizonytalan az arca.
– Hogy érted azt, hogy itt van? – Öregem, dühös a hangom. A fenébe is, hiszen
dühös vagyok. A tudatalattim haragosan nézi. Hogy merészeli?
– Taylor idehozta tegnap.
A szám kinyílik, majd becsukódik, ezt kétszer is megismétlem, de még mindig
képtelen vagyok megszólalni. Visszaadja a kocsit. Hát jó, ketten is játszhatják ezt a
játékot. A farmerom hátsózsebébe nyúlok, és előveszem a borítékot a csekkel. – Tessék, a tiéd.
Christian kérdőn néz rám, aztán megismeri a borítékot. Mindkét kezét kinyújtva
hátrál.
– Jaj, ne! Az a te pénzed.
– Nem az enyém. Szeretném megvenni tőled a kocsit.
Teljesen megváltozik az arca. Düh, igen, düh fut végig rajta.
– Nem, Anastasia. A te kocsid, a te pénzed – csattan föl.
– Nem, Christian. Az én pénzem, a te kocsid. Megveszem tőled.
– Azt a kocsit diplomaajándékként adtam neked.
– Ha egy tollat adtál volna, az megfelelő ajándék lenne. De te egy Audit adtál.
– Tényleg veszekedni akarsz ezen?
– Nem.
– Akkor jó. Itt a kulcs. – És a fiókos szekrényre teszi.
– Nem így értettem.
– Vita lezárva, Anastasia. Ne ingerelj.
Bosszúsan nézek rá, aztán megszáll az ihlet. Fogom a borítékot, és kettétépem,
aztán megint ketté, és a tartalmával együtt bedobom a szemétbe. Ó, de jó érzés volt.
Christian látszólag közönyösen néz, de tudom, hogy ég a gyújtózsinór, és jobban
teszem, ha hátrébb húzódok. Christian az állát dörzsölgeti.
– Mint mindig, most is kihívó, Miss Steele – mondja szárazon. Sarkon fordul, és
bemegy a másik szobába. Nem ezt a reakciót vártam tőle. Egy teljes erővel tomboló
Armageddonra készültem. Nézem magam a tükörben, majd vállat vonok. Lófarok
mellett döntök.
Aztán feltámad a kíváncsiságom. Mit művel Ötven? Követem a másik szobába, s
látom, hogy telefonál.
– Igen, huszonnégyezer dollárt. Közvetlenül.
Felnéz rám, és még mindig közönyös a képe.
– Helyes… Hétfőn? Kitűnő… Nem, ez minden, Andrea.
Leteszi a telefont.
– Hétfőn a bankszámládon lesz. Velem ne szórakozz.– Sistereg a haragtól, de
nem érdekel.
– Huszonnégyezer dollár! – csaknem sikoltok már. – És honnan tudod a
bankszámlaszámomat?
Christiant meglepetésként éri a dühöm.
– Mindent tudok rólad, Anastasia – mondja nyugodtan.
– Nem létezik, hogy az autóm huszonnégyezer dollárt ért.
– Egyetértenék veled, de minden a piacon múlik, akár veszel, akár eladsz. Valami
flúgos meg akarta szerezni azt a halálos csapdát, és hajlandó volt ekkora pénzt adni érte.
Úgy tűnik, klasszikus darab. Kérdezd meg Taylort, ha nem hiszel nekem.
Bosszúsan nézek rá, és ő is bosszúsan néz rám. Két makacs bolond néz
farkasszemet.
És akkor megérzem a vonzást, azt az elektromosságot kettőnk között. Kézzel
fogható, és egymás felé vonz minket. Christian hirtelen megragad, az ajtónak nyom,
szája az enyémen, éhesen birtokolja. Egyik keze a hátsómon, s az ágyékához húz, a másik a tarkómon, és a hajamnál fogva hátra húzza a fejem. A kezem a hajában, az
ujjamra tekerem a haját. Az enyémhez dörzsöli a testét, bebörtönöz. A légzése
szaggatott. Érzem, hogy kíván, én pedig megrészegülök, levegőt alig kapok az izgalomtól,
és attól, hogy ennyire szüksége van rám.
– Miért, miért dacolsz velem? – motyogja két forró csók között.
Az ereimben lüktet a vér. Mindig ilyen hatással lesz rám? És én őrá?
– Mert megtehetem – zihálom. Inkább érzem, mint látom a mosolyát a
nyakamon, és Christian a homlokomhoz szorítja a homlokát.
– Istenem, annyira kívánlak, de nincs nálam óvszer. Nem tudok betelni veled.
Őrjítő, őrjítő egy nőszemély vagy.
– És te megőrjítesz. Minden szempontból – suttogom.
A fejét csóválja.
– Gyere, elmegyünk reggelizni. És tudok egy helyet, ahol levágathatod a hajad.
– Oké – adom meg magam, és a veszekedés véget is ért.
– Ez az enyém. – Megelőzöm, és felkapom a számlát az asztalról.
Christian bosszúsan néz rám.
– Gyorsnak kell lenned, ha velem vagy, Grey.
– Igazad van. Majd figyelek – mondja savanyúan, bár azt hiszem, csúfolódik.
– Ne nézz olyan bosszúsan! Huszonnégyezer dollárral gazdagabb vagyok, mint
reggel voltam. Megengedhetek magamnak – a számlára pillantok – huszonkét dollár
hatvanhét centet egy reggeliért.
– Köszönöm – mondja kelletlenül. Ó, a duzzogó kisfiú visszatért.
– És most hová?
– Tényleg le akarod vágatni a hajad?
– Igen. Nézz csak rá.
– Nekem így is tetszel. Mindig tetszel.
Elpirulok, és az ölemben összekulcsolt ujjaimra nézek.
– És még apád rendezvénye is ott van.
– Ne feledd, estélyi ruhás rendezvény.
Jesszusom!
– Hol lesz?
– A szüleim házában. Van kerti sátruk. Tudod, milyen az.
– Mi az apropó?
– Egy drogrehabilitációs program, kisgyerekes szülők számára. Együtt
megbirkózunk vele, ez az alapítvány neve.
– Jó ügynek hangzik – mondom lágyan.
– Gyere, menjünk. – Christian feláll, gyakorlatilag véget vet a társalgásnak, és
felém nyújtja a kezét. Amikor elfogadom, ujjai megfeszülnek az enyémeken.
Különös. Bizonyos szempontból annyira mutatja, hogy összetartozunk, más
tekintetben pedig nagyon elzárkózó. Kivezet az étteremből, és végigmegyünk az utcán.
Kellemes a reggel. A nap ragyog, a levegőnek kávé és frissen sült kenyér illata van.
– Hová megyünk?– Meglepetés.
Oké. De nem szeretem a meglepetéseket.
Két sarkot haladunk, és a boltok errefelé kezdenek drágábbak lenni. Még nem
volt módom felderíteni a környéket, pedig csak egy ugrásra van a lakásomtól. Kate
örülni fog. Rengeteg kis butik van itt, ahol a divatmániájának hódolhat. Ami azt illeti,
nekem is kell vennem néhány könnyű, libbenő szoknyát a munkába.
Christian megáll egy szépen berendezett, nagy szépségszalon előtt, és kitárja
előttem az ajtót. Esclavának hívják a helyet. Odabenn minden fehér és bőr. A hófehér
recepciós asztalnál fiatal, szőke nő ül szépen vasalt, fehér egyenruhában. Felnéz, amikor
belépünk.
– Jó reggelt, Mr. Grey! – köszön kedvesen, és pír terül el az arcán, a szempilláját
rebegteti. Ez a Grey-hatás. De ez a lány ismeri Christiant. Vajon honnan?
– Üdv, Greta!
És Christian is ismeri őt. Mi ez?
– A szokásos, uram? – kérdezi a lány udvariasan. Erős pink rúzst használ.
– Nem – mondja Christian gyorsan, és idegesen pillant felém.
A szokásos? Mit jelentsen ez?
Szentséges basszantyú! A hatos számú szabály, az átkozott szépségszalon. A
szőrtelenítés, meg minden… a francba!
Ide hozza az összes alávetettjét? Talán Leilát is? Mi a fenét kezdjek ezzel?
– Miss Steele elmondja, mit kíván.
Haragosan nézek rá. Ilyen sunyin adja be a szabályokat.A személyi edzőbe már
belementem, és most ez is?
– Miért itt? – sziszegem.
– Mert az enyém a hely, és még három ilyen.
– A tied? – Eláll a lélegzetem a csodálkozástól. Hát ez váratlanul ért.
– Igen. Egy kis mellékes. A lényeg, hogy itt megkapsz bármit, amit akarsz, a cég
vendégeként. Mindenféle masszázst: svéd, shiatsu, lávaköves, reflexológia, tengeri
moszat, arcmasszázs, amit csak a nők szeretnek, itt megkapják. – Hosszú ujjaival legyint.
– Szőrtelenítés?
Felnevet.
– Azt is. Bárhol – suttogja összeesküvő módjára. Élvezia zavaromat.
Elpirulok, és Gretára pillantok, aki várakozásteljesen néz.
– Hajvágást szeretnék.
– Természetesen, Miss Steele.
Greta csupa pink rúzs és pattogó, germán hatékonyság. Máris a komputer
képernyőjét tanulmányozza.
Franco öt perc múlva szabad.
– Franco jó – nyugtat meg Christian. Próbálom felfogni a dolgot. Christian Grey
ügyvezető igazgató egy szépségszalon lánc tulajdonosa.
Felnézek rá, és látom, hogy hirtelen elsápad – megpillantott valamit vagy valakit.
Odafordulok, hogy lássam, kit néz, és a szalon hátsó részében egy platinaszőke nő
bukkant fel. Becsukja az ajtót maga mögött, és az egyik fodrásszal beszélget.
Platinaszőke, magas, napbarnított, gyönyörű. A harmincas évei végén, vagy a negyvenesek elején jár – nehéz megmondani. Ugyanolyan egyenruhát visel, mint Greta,
csak az övé fekete. Döbbenetesen jól néz ki. A haja rövid bubifrizura, s glóriaként ragyog.
Amikor megfordul, megpillantja Christiant, és rámosolyog. Meleg, kábulatos mosoly.
– Bocsáss meg – motyogja Christian sietve.
Gyors léptekkel átvág a szalonon, elhalad a fehérbe öltözött fodrászok mellett, a
mosókagylóknál levő hajmosó lányok mellett, egyenesen ahhoz a nőhöz. Túl messze
ahhoz, hogy halljam, mit beszélnek. Platinaszőke szeretettel üdvözli Christian. Mindkét
arcát megcsókolja, keze a felkarján pihen meg, amíg élénken beszélgetnek.
– Miss Steele?
Greta, a recepciós igyekszik magára vonni a figyelmemet.
– Várjon egy pillanatot, legyen szíves. – Elbűvölten figyelem Christiant.
Platinaszőke felém fordul, rám néz, és ugyanazt a káprázatos mosolyt küldi
felém, mintha csak ismerne, én pedig udvariasan visszamosolygok rá.
Christian zaklatottnak tűnik. Mintha vitatkoznának valamin, és a nő enged,
fölemeli a kezét, rámosolyog. Christian visszamosolyog rá, nyilván jól ismerik egymást.
Talán együtt dolgoztak hosszabb ideig? Talán ez a nő vezeti a helyet; hiszen elég
tekintélyt sugárzó a külseje.
Aztán főbe kólint a felismerés, és a szívem mélyén, a zsigereimben tudom a
választ. Káprázatos, idősebb, szép.
Mrs. Robinson.
