- Hozzám jössz? – suttogja hitetlenkedve.
Idegesen bólintok. Túláradnak az érzelmeim, és ideges vagyok. Nem is igazán
értem a reakcióját ennek a férfinak, akiről azt hittem, hogy elveszítettem. Hogyhogy
nem érti, mennyire szeretem?
– Mondd ki – kéri lágyan, és intenzív, égető a pillantása.
– Igen, hozzád megyek.
Mélyen beszívja a levegőt, hirtelen megragad és megperdít, amolyan igazán nem
Ötvenre jellemző módon. Nevet, és újra fiatal, gondtalan, boldog lelkesültség árad
belőle. A karjába kapaszkodom, és érzem az izmait megfeszülni az ujjaim alatt. Fertőző a
nevetése, és magával ragad. Kába, összezavart lány vagyok, akit teljesen meghódított az
ő gyönyörűséges pasija. Christian letesz és megcsókol. Erősen. A keze az arcom két
oldalán, nyelve makacs, meggyőző… izgató.
– Ó, Ana! – zihálja az ajkamba, és az ujjongástól forog velem a világ. Szeret, most
már nem kételkedem benne, és élvezem ennek a csodás férfinak az ízét, a férfiét, akiről
azt hittem, nem látom többé. Christian öröme nyilvánvaló. A szeme csillog és az a
fiatalos mosoly hozzá… szinte tapintható a megkönnyebbülése.
– Azt hittem, elveszítettelek – mormogom még mindig kábán, és levegő után
kapkodva a csókjától.
– Bébi, több kell egy rosszul működő 135-ösnél, ahhoz, hogy távol tartson tőled.
– 135?
– Charlie Tango. Eurocopter 135-ös, a legbiztonságosabb gép az osztályában. –
Valami névtelen, de sötét érzelem fut át az arcán, magára vonva a figyelmemet. Mit
akar ezzel mondani? De mielőtt rákérdezhetnék, megmerevedik, úgy néz le rám. A
homlokát ráncolja, és egy pillanatig már azt hiszem, elmondja. Pislogva nézek
elgondolkodó, szürke szemébe.
– Várj egy pillanatot! Ezt már akkor odaadtad, amikor Flynnhez mentünk –
mondja, és fölemeli a kulcstartót. Szinte szörnyülködve néz.
Ó, istenem, hová akar kilyukadni? Bólintok, és komoly képet vágok.
Tátva marad a szája.
Bocsánatkérőn vállat vonok.
– Azt akartam, hogy tudd, bármit is mond Flynn, nekem nem számít.
Christian hitetlenkedve mered rám.
– Tehát tegnap este, amikor könyörögtem, hogy adj választ, már nálam volt? –
Süt róla a döbbenet. Újra bólintok, kétségbeesetten próbálom felmérni a reakcióját.
Bárgyú csodálkozással bámul, aztán összehúzza a szemét, és gunyorosan megrándul a
szája.
– Mindez az aggodalom – suttogja fenyegetőn. Rávigyorgok, és újra vállat vonok.
– Ó, ne is próbáljon okoskodni velem, Miss Steele. Ebben a pillanatban legszívesebben…
A hajába túr, aztán a fejét csóválva taktikát vált.
– El sem hiszem, hogy hülyét csináltál belőlem. – Hitetlenkedés érződik a
suttogásából. Finoman megváltozik az arca, szeme gonoszul csillog, szája érzéki
mosolyra húzódik.
Megborzongok. Mi jár az eszében?
– Azt hiszem, megérdemel némi büntetést, Miss Steele – mondja lágyan.
Büntetés? A francba! Tudom, hogy játék, de azért óvatosan hátralépek.
Elvigyorodik.
– Ezt játsszuk? – suttogja. – Mert úgyis elkaplak. – Játékos szenvedély csillog a
szemében. – És az ajkadat harapdálod – teszi hozzá fenyegetőn.
Az egész belsőm megfeszül. A jövendőbelim játszani akar. Még egy lépést teszek
hátrafelé, aztán megfordulok, hogy elfussak, de hiába. Christian váratlan mozdulattal
elkap, én pedig boldogan visítok meglepetésemben. A vállára vet, és a folyosó felé indul
velem.
– Christian – sziszegem, mert eszembe jut, hogy José odafenn van, bár kétlem,
hogy hallana minket. Megmarkolom a derekát támaszul, aztán egy bátor ötlettel a farára
csapok. Rögtön ő is az enyémre.
– Au!
– Ideje zuhanyozni – közli diadalmasan.
– Tegyél le! – Igyekszem rosszallón mondani, de nem sikerül. És hasztalanul
küzdök, mert erősen tartja a combomat, és valami okból nem tudom abbahagyni a
kuncogást.
– Szereted ezt a cipőt? – kérdi vidáman, és kinyitja a fürdőszobája ajtaját.
– Jobban szeretem, ha a földet éri. – Hiába igyekszem zsémbelni, a nevetés ott
bujkál a hangomban.
– Kívánsága parancs, Miss Steele. – Anélkül, hogy letenne, lehúzza rólam mindkét
cipőt, hangosan koppannak a csempe padlón. Megáll az öltözőasztalnál, és kiüríti a
zsebeit: a lemerült Blackberry, kulcsok, a tárcája, kulcstartó. Mindössze elképzelni
tudom, hogyan festek ebből a szögből a tükörben. Amint végzett, egyenesen a
túlméretezett zuhanyfülkébe masírozik.
– Christian – korholom hangosan, most már egyértelmű, mit tervez.
Maximumra állítja be a vízsugarat. Hűha! Jéghideg víz záporozik a hátsómra, én
pedig visítok, de rögtön elhallgatok, mert újra eszembe villan, hogy José felettünk van.
Hideg a víz, én pedig teljesen fel vagyok öltözve. A fagyos víz átitatja a ruhámat,
a bugyimat és melltartóm. Teljesen eláztam, és nem tudom abbahagyni a kuncogást.
– Ne! – visítok. – Tegyél le! – Ismét rácsapok, ez alkalommal keményebben, ő
pedig elenged, hagyja, hogy lecsússzak a már vizes testén. Fehér inge a mellére tapad, az
öltönynadrágja átázott. Én is csuromvizes vagyok, kipirult, kábán szédült és izgatott.
Christian rám vigyorog, és annyira… annyira… dögös.
Kijózanodik. Ragyog a szeme, ismét megfogja arcom, és magához húz. Gyengéd,
imádattal teli a csókja tökéletesen elvonja a figyelmemet. Már nem érdekel, hogy
teljesen felöltözve, csuromvizesen állok Christian zuhanyfülkéjében. Csak mi ketten
vagyunk a zubogó víz alatt. Visszajött, épségben – és az enyém.
A kezem önkéntelenül is az ingéhez kap, amely rátapad mellkasa minden egyes
izmára és ívére. A nedves, fehér anyag alatt látszik a mellszőrzete. Kirántom az inget a
nadrágból, ő pedig felnyög, de ajka nem hagyja el az enyémet. Kigombolom az ingét, ő
pedig a zipzáramért nyúl, lassan elkezdi lehúzni. Ajka még ragaszkodóbb lesz, még
izgatóbb, nyelve a számba hatol, és testemben robban a vágy. Megrántom az ingét,
hogy szétszakad. A gombok szanaszét repülnek, pattognak a padlócsempén, és eltűnnek a zuhany padlóján. Letépem a vizes anyagot a válláról, és lehúzom a karján, közben a
falhoz nyomom, hogy ő ne tudjon engem vetkőztetni.
– Kézelő – morogja, és fölemeli csuklóját. Ázottan lóg le róla az ing.
Remegő ujjakkal nyitom ki előbb az egyik, aztán a másik mandzsettát is, hogy az
arany kézelőgombok a földre hullanak, s az ing követi azokat. Christian szeme a zubogó
vízen át az enyémet kutatja, pillantása éget, buja és forró, akár a víz. A nadrágja
övrészéhez nyúlok, de a fejét rázza. Megfogja a vállam, és megperdít, hogy háttal legyek
neki. Befejezi, amit elkezdett, végig lehúzza a hosszú zipzárt a ruhámon, elsimítja nedves
hajamat a nyakamból, és nyelve végigsiklik a nyakamon a hajvonalamig és vissza. Csókol,
szopogat.
Én nyögök, ő meg lehámozza a ruhát a vállamról és a mellemről, a nyakamba
csókol a fülem alatt. Kikapcsoljaa melltartót, és letolja a pántot, hogy immár szabadon
mered a mellem. Átkarol, hogy megfogja mindkettőt, és elismerőn suttog a fülembe.
– Milyen gyönyörű!
A melltartóm és a ruhám csapdába ejtette a karomat.A ruha úgy lóg rajtam a
mellem alatt, hogy a karom még az ujjkivágásban van, de a kezem szabad. Úgy tartom a
fejem, hogy Christian jobban hozzáférjen a nyakamhoz, és varázslatos kezéhez nyomom
a mellemet. Hátranyúlok, és örömmel hallom, mint akad el egy pillanatra a lélegzete,
ahogy kíváncsi ujjaim rátalálnak a férfiasságára. Christian a kezemhez nyomja az
ágyékát, és boldogan fogadom. A csudába, miért is nem engedi, hogy levegyem az
alsóját?
A mellbimbóimat húzogatja, és amikor megduzzadnak, megnyúlnak a szakértő
érintésére, minden gondolatom, a nadrággal kapcsolatos is eltűnik, és élesen, buján
hasít belém a gyönyör. Hátrahajtom a fejem, és felnyögök.
– Igen – zihálja, és ismét megfordít, szája foglyul ejti a szám. Egyetlen
mozdulattal lerántja rólam az összes ruhát, amelyek nedves halomban gyűlnek az inge
mellett a zuhany padlóján.
Felkapom a tusfürdőt. Christian megmerevedik, ahogy rádöbben, mit tervezek.
Egyenesen a szemébe nézek, és a tenyerembe nyomok egy keveset az édes zseléből,
majd a melle elé emelem a kezem. Várom a választ a ki nem mondott kérdésre.
Christian szeme elkerekedik, aztán alig észrevehetően bólint.
Gyöngéden a szegycsontjára teszem a kezem, és kezdem bedörzsölni a szappant
a bőrébe. Christian melle megemelkedik, mert hirtelen mélyen beszívja a levegőt, de
mozdulatlanul áll. Egy pillanattal később kezem a csípőjére tapad, de nem tolja el.
Óvatosan néz, pillantása inkább átható, mintsem ijedt, ajka kinyílik, kapkodja a levegőt.
– Jó? – suttogom.
– Igen. – Kapkodó, reszelős válasza szinte nyögés. Eszembe jut mennyit
zuhanyoztunk együtt, de az, ami az Olympicban volt, keserédes emlék. Hát, most már
megérinthetem. Gyengéden körözve mosom, letisztítom a férfit, a hóna alatt, a bordáin,
lapos, izmos hasán, a boldog ösvény felé, ahol a nadrág övrésze van.
– Én jövök – suttogja, és a samponért nyúl. Kihúzódik velem a zuhanyrózsa alól,
és egy kevés sampont a fejem búbjára nyom.
Úgy vélem, ez jel, hogy hagyjam abba, amit csinálok, ezért a nadrágja dereka alá
hurkolom az ujjam. Christian bedolgozza hajamba a sampont, erős, hosszú ujjaival a fejbőrömet masszírozza. Nyögdécselek a várakozástól. Lehunyom a szemem, és átadom
magam a mennyei érzésnek. Az este feszültsége után pont erre van szükségem.
Christian kuncog, én pedig kinyitom egyik szemem. Látom, hogy mosolyogva néz
rám.
– Élvezed?
– Hmmm...
Elvigyorodik.
– Én is – mondja, és odahajol, hogy megcsókolja a homlokom, de közben
folytatja, édesen gyömöszköli a fejbőröm.
– Fordulj meg! – mondja parancsolón. Teszem, amit mond, ujjai pedig lassan
dolgoznak a fejemen. Megtisztítanak, ellazítanak, szeretnek. Ó! Christian újabb
samponért nyúl, és gyengéden mossa a hátamra hulló, hosszú, fürtöket. Amikor
befejezi, kihúz a zuhany alól.
– Hajtsd hátra a fejed – utasít nyugodtan.
Boldogan engedelmeskedek, ő pedig gondosan leöblíti a szappanhabot. Amikor
végzett, ismét szembe fordulok vele. Egyenesen a nadrágjához nyúlok.
– Mindenütt meg akarlak mosni.
Suttogok, ő pedig rám mosolyog azzal a féloldalas mosollyal, és megadón emeli
fel kezét, mintha csak azt mondaná, a tiéd vagyok, bébi. Elvigyorodom. Mintha
karácsony lenne. Hamar lehúzom a zipzárját, és kisvártatva a nadrágja és a bokszeralsója
is a többi ruhánk mellé kerül. Felállok, és a tusfürdőért meg a vizes szivacsért nyúlok.
– Úgy látom, örülsz nekem – mormogom szárazon.
– Mindig örülök neked, Miss Steele. – Önelégülten mosolyog rám.
Beszappanozom a szivacsot, aztán újrakezdem utamat a mellén. Ellazultabb,
talán mert nem érintem. Lefelé tartok a szivaccsal, a gyomrán, a hasán, végig az
ösvényen, a szeméremszőrzetén, majd fel-le a kemény férfiasságán.
Fölkukucskálok rá. Christian fátyolos szemmel, érzéki vágyakozással néz. Hmm…
szeretem ezt a pillantást. Ledobom a szivacsot, és kézzel folytatom. Határozottan
fogom. Christian lehunyja a szemét, hátraveti a fejét, és nyögve a kezem felé nyomja a
csípőjét.
Igen, annyira izgató! Belső istennőm, aki eddig a sarokban rázkódott a
zokogástól, most feltámad. Szajhásan vörös rúzzsal pompázik.
Christian égő tekintete hirtelen az enyémbe kulcsolódik. Eszébe jutott valami.
– Szombat van – lelkendezik. Érzéki öröm süt a szeméből, és a derekamat
megragadva magához húz, vadul csókol.
Hűha, ritmusváltás!
Keze végigsiklik csúszós, nedves testemen, körbesiklik a nemi szervemhez. Ujjai
kalandoznak, izgatnak, szája fáradhatatlan, hogy nem kapok levegőt. A másik keze vizes
hajamban, így tart mozdulatlanul, miközben szenvedélye teljes erővel csap le rám. Az
ujjai már bennem mozognak.
– Ááá! – nyögöm a szájába.
– Igen – sziszegi, aztán felemel, a keze a hátsóm alatt. – Kulcsold körém a lábad,
bébi. – Átölelem, tapadó kagylókéntcsüngök rajta. Christian a zuhany falának nyom,
megáll, és lenéz rám.
– Nyisd ki a szemed. Látni akarlak – mormogja.
Pislogva nézek fel rá. Kalapál a szívem, a vérem forró, súlyosan lüktet a testem,
vadul önt el a vágy. Aztán – jaj, de lassan –, belém hatol, megtölt, magáévá tesz, bőr ér a
bőrhöz. Hangosan nyögök. Amint teljesen bennem van, megint megáll. Feszült az arca.
– Az enyém vagy, Anastasia – suttogja.
– Örökké.
Diadalmasan mosolyog, és másként helyezkedik, hogy eláll a lélegzetem.
– Most pedig mindenkivel tudatjuk, hogy igent mondtál. – Áhítatos a hangja.
Lehajol, foglyul ejti szájával a szám, és lassan… édesen mozogni kezd. Lehunyom a
szemem, hátravetem a fejem, testem ívben megfeszül. Alávetem az övének az
akaratom, rabbá tesz ez a mámorító, lassú ritmus.
Christian foga most az államat súrolja, majd lefelé halad a nyakamon. Fokozza a
tempót, befelé, fölfelé lök, el innen a föld bolygóról, a zuhanytól, az esti rémülettől. Csak
én vagyok és a hozzám tartozó férfi. Együtt mozgunk, egy emberként, mindketten
teljesen feloldódunk a másikban, nyögésünk, hörgésünk összeolvad. Élvezem a
csodálatos érzést, hogy én birtoklom, a testem kivirágzik körötte.
Elveszthettem volna… és szeretem őt… végtelenül szeretem, és hirtelen
hatalmába kerít a gondolat, hogy halálosan szeretem, és hogy határtalanul elköteleztem
magam mellette. Egész hátralévő életemben szeretni fogom ezt a férfit, és ezzel a
megindítóan fenséges gondolattal robbanok körötte, gyógyító, katartikus orgazmusban,
a nevét kiáltva. Könny folyik végig az arcomon.
Ő is a csúcsra ér, és belém lövelli magát. Arcát a nyakamba temetve a padlóra
rogy. Még mindig magához szorít, az arcomat csókolja, lecsókolja a könnyeimet. A meleg
víz végigcsorog rajtunk, tisztára mos minket.
– Ráncosak az ujjaim – mormogom szex után, kielégítve, a mellkasának dőlve.
Christian az ajkához emeli az ujjaimat, és sorra megcsókolja őket.
– Tényleg ki kéne szállnunk a zuhanyból.
– Jól érzem itt magam. – A két lába között ülök, és magához szorít. Nem akarok
mozdulni.
Christian helyeslően morog. De hirtelen elönt a fáradtság, hullafáradt vagyok.
Annyi minden történt ezen a héten – egy életre elég dráma, és hamarosan férjhez
megyek. Hitetlenkedő kuncogás szakad ki belőlem.
– Szórakoztat valami, Miss Steele? – kérdi szeretettel.
– Zsúfolt hetünk volt.
Elvigyorodik.
– Az bizony.
– Hálát adok az égnek, hogy egy darabban került elő, Mr. Grey – suttogom.
Kijózanító a gondolat, hogy mi történhetett volna. Christian megfeszül, és azonnal
megbánom, hogy emlékeztettem rá.
– Nagyon féltem – vallja be meglepetésemre. Komoly az arca.
Szentséges szar!
– Tehát csak a családod megnyugtatására tüntetted fel semmiségnek.
– Igen. Túl alacsonyan repültünk ahhoz, hogy jól tegyem le. De valahogy mégis
sikerült.
A fenébe! Komoran néz, és zuhog ránk a víz.
– Mennyin múlott? – Lenéz rám.
– Kevésen. – Elhallgat. – Néhány szörnyű másodpercig azt hittem, nem látlak
többé.
Erősen szorítom őt magamhoz.
– Nem tudom elképzelni az életemet nélküled. Annyira szeretlek, hogy már
megrémiszt.
– Én is téged – vallja be. – Üres lenne az életem nélküled. Oly nagyon szeretlek. –
A karja megfeszül köröttem, és a hajamba temeti az orrát. – Soha többé nem engedlek
el.
– Én pedig soha nem akarlak elhagyni.
Belecsókolok a nyakába, Christian pedig felém hajol, és gyengéden megcsókol.
– Gyere, szárítkozzunk meg és feküdjünk le – mondja egy perccel később. –
Kimerült vagyok, te pedig úgy nézel ki, mint akit megvertek.
– Mondani akar valamit, Miss Steele?
A fejem rázom, és ingatag lábakon feltápászkodom.
Felülök az ágyban. Christian ragaszkodik hozzá, hogy megszárítsa a hajam –
egészen ügyes. Kellemetlen belegondolni, hogy miért, el is űzöm a gondolatot. Éjjel
kettő is elmúlt, ideje aludni. Christian lenéz rám, és újra megnézi a kulcstartót, mielőtt
ágyba bújna. Megint hitetlenkedve csóváljaa fejét.
– Ez annyira jó. Életem legjobb születésnapi ajándéka. – Rám néz, meleg, lágy a
tekintete. – Még a dedikált Guiseppe DeNatale poszteremnél is jobb.
– Előbb is mondtam volna, de mivel ez a születésnapod… Mit adhat az ember
valakinek, akinek mindene megvan. Gondoltam… magamat adom.
Leteszi az éjjeliszekrényre a kulcstartót, mellém helyezkedik, és a karjába von,
Egymáshoz simul a testünk.
– Tökéletes. Akárcsak te.
Önelégülten mosolygok, bár nem láthatja az arcomat.
– Messze nem vagyok tökéletes, Christian.
– Nevetsz rajtam, Miss Steele?
Honnan tudja?
– Talán. – Kuncogok. – Kérdezhetek valamit?
– Természetesen – puszil a nyakamba.
– Nem hívtál föl Portlandből jövet. Tényleg José miatt? Mert aggódtál, hogy
kettesben vagyok vele?
Christian egy szót sem szól. Felé fordulok, és tágra nyílta szeme, mintha
szégyenkezne.
– Tudod, milyen nevetséges ez? Tudod, min ment keresztül a családod, meg én
is? Mi mind nagyon szeretünk.
Pislog, aztán azzal a szégyenlős mosollyal néz rám.
– Fogalmam sem volt, hogy így aggódtok.
Lebiggyesztem az ajkam.
– Mikor érted meg végre azzal a vastag koponyáddal, hogy szeretnek?
– Vastag koponya? – A szemöldöke fölszalad meglepetésében.
Bólintok.
– Igen. Vastag a koponyád.
– Nem hiszem, hogy a fejem csontsűrűsége jelentősen magasabb, mint a testem
más részeiben.
– Komolyan mondom. Ne is akarj megnevettetni. Egy kicsit még mindig
haragszom rád, bár ezt részben elhomályosítja a tény, hogy épségben hazaértél, pedig
már azt hittem… – Elhal a hangom, mert eszembe jut az a néhány rémes óra. – Tudod,
mit hittem.
Ellágyul a szeme, és megcirógatja az arcomat.
– Sajnálom. Oké?
– Szegény anyád is. Nagyon megható volt, amikor vele láttalak – suttogom.
Szégyenlősen elmosolyodik.
– Még soha nem láttam ilyennek. – Pislog az emléktől. – Általában nagyon
uralkodik magán. Ez komoly megrázkódtatás volt neki.
– Látod? Mindenki szeret – mosolygok. – Talán most már kezded elhinni. –
Odahajolok hozzá, és gyengéden megcsókolom.
– Boldog születésnapot, Christian! Örülök, hogy itt vagy velem ezen a napon. És
még nem is láttad, mit kapsz tőlem holnap… öö… ma. – Elégedetten mosolygok.
– Még valamit? – kérdi elképedve, s arca lélegzetelállító vigyorra húzódik.
– Ó, igen, Mr. Grey, de ki kell várnod.
Hirtelen ébredek valami rossz vagy lidérces álomból. A szívem kalapál. Pánikban
fordulok meg, és megkönnyebbülésemre Christian mélyen alszik mellettem. Mocorog,
mert fészkelődtem, s álmában felém nyúl és átkarol. Fejét a vállamra hajtva halkan
sóhajt.
Fényárban úszik a szoba. Nyolc óra van. Christian soha nem alszik ilyen sokáig.
Visszafekszem, és várom, hogy a szívverésem lecsillapodjon. Mi ez az idegesség? A
tegnap este utóhatása?
Megfordulok, és őt nézem. Itt van. Biztonságban. Mély lélegzetet veszek, hogy
lenyugtassam magam, és szeretnivaló arcába nézek. Olyan ismerős már ez az arc,
minden árnyéka és minden hajlata örökre mélyen belém ivódott.
Sokkal fiatalabbnak tűnik, amikor alszik, és mosolygok, hiszen ma egy egész évvel
lett öregebb. Megölelem magam, amikor az ajándékomra gondolok. Óóó… mit fog
tenni? Talán mostantól ágyba vihetném neki a reggelit. Különben José még itt lehet.
A pultnál találom Josét, gabonapelyhet eszik. Valamiért elpirulok, amikor meglátom. Tudja, hogy Christiannal töltöttem az éjszakát. Miért szégyellem magam
hirtelen? Nem vagyok meztelen vagy ilyesmi. A földig érő selyem köntöst viselem.
– Jó reggelt, José! – mosolygok hetykén.
– Szia, Ana! – Felderül az arca, őszintén örül, hogy lát. Nyoma sincs
csúfolódásnak, vagy pikáns lenézésnek.
– Jól aludtál? – kérdem
– De mennyire. Nem akármilyen a kilátás.
– Igen. Elég különleges. – Mintha az enyém lenne ez a lakás. – Nem akarnál egy
igazi, férfinak való reggelit? – csúfolódom.
– Jól esne.
– Ma van Christian születésnapja – ágyba viszem neki a reggelit.
– Ébren van?
– Még alszik. Azt hiszem, tegnap eléggé kifáradt. – Gyorsan elkapom a
pillantásomat, és a hűtőhöz sietek. Ne lássa, hogy elpirultam. Jesszusom, hiszen csak
José az. Amikor kiveszem a tojást és a sonkát a hűtőből, José rám vigyorog.
– Tényleg nagyon megkedvelted, ugye?
Lebiggyesztem az ajkam.
– Szeretem őt, José.
Egy pillanatra elkerekedik a szeme, majd elvigyorodik.
– Ezt ne szeretnéd? – kérdezi, és a nagyszoba felé mutat.
Bosszúsan nézek rá.
– Köszi.
– Hé, Ana, csak vicceltem.
Hmm… mindig a fejemhez fogják ezt vágni? Hogy a pénzéért megyek feleségül
Christianhoz?
– Tényleg csak vicceltem. Soha nem voltál olyan lány.
– Omlett jó lesz? – kérdezem, hogy témát váltsak. Nem akarok vitatkozni.
– Persze.
– Nekem is – mondja Christian, és bebóklászik a nagyszobába. Szentséges
basszantyú, mindössze pizsamaalsó van rajta, amely őrült dögösen lóg le a csípőjén.
Hűha!
– José – biccent.
– Christian – viszonozza José ünnepélyesen a biccentést.
Christian felém fordul, önelégült mosollyal nyugtázza, ahogyan bámulom.
Szándékosan csinálta. Hunyorítok, és kétségbeesetten igyekszem összeszedni magam.
Christian arca alig láthatóan megváltozik. Tudja, hogy tudom, miben mesterkedik, de
nem zavarja.
– Ágyba akartam vinni a reggelidet.
Büszke léptekkel mellém lép, és átkarol, fölemeli az állam, és hangos, nedves
csókot nyom az ajkamra. Nagyon nem Ötven!
– Jó reggelt, Anastasia! – mondja. Bosszúsan néznék, és rászólnék, hogy
viselkedjen, de ez a születésnapja. Elpirulok. Miért ilyen területféltő?
– Jó reggelt, Christian! Boldog születésnapot. – Rámosolygok, és azzal az
önelégült mosollyal válaszol.
– Alig várom, hogy megkapjam a másik ajándékot – mondja, és máris olyan a
színem, mint a Fájdalom vörös szobájáé. Idegesen pillantok Joséra, aki úgy néz, mint aki
békát nyelt. Elfordulok, és nekilátok megcsinálni az ételt.
– És mik a terveid mára, José? – kérdi Christian látszólag közönyösen. Leül a
bárszékre.
– Találkozom apámmal és Rayyel, Ana apjával.
Christian a homlokát ráncolja.
– Ismerik egymást?
– Aha, együtt voltak a seregben. Elvesztették egymást szem elől, amíg Ana meg
én nem találkoztunk az egyetemen. Most a legjobb cimborák. Pecázni megyünk.
– Pecázni? – őszinte érdeklődést látok Christian arcán.
– Aha – a parti vizekben nagyon jó a kapás. Az acélosfejű pisztráng nagyon
nagyra nő.
– Így igaz. A testvérem, Elliot meg én egyszer egy tizennégy és fél kilós
acélosfejűt fogtunk ki itt.
Horgászásról beszélgetnek? Mi ez a horgászással? Soha nem értettem.
– Tizennégy és fél kiló? Nem rossz. Ana apja szerint, ő tartja a rekordot egy
tizenkilenc és fél kilóssal.
– Komoly? Soha nem mondta.
– Mellesleg, boldog születésnapot.
– Kösz. És hol akartok pecázni?
Kikapcsolok. Nem akarom tudni. Ugyanakkor megkönnyebbülök. Látod,
Christian, José nem is olyan rossz srác.
Mire José elindul, már mindketten jóval lazábbak egymással. Christian pólót és
farmert vesz fel, úgy kísérjük ki az előcsarnokba.
– Kösz, hogy itt alhattam – mondja Christiannak, amikor kezet ráznak.
– Bármikor – mosolyog Christian.
José gyorsan megölel.
– Vigyázz magadra, Ana!
– Persze. Örülök, hogy láttalak. Legközelebb egy igazi görbe estét csapunk.
– Szavadon foglak. – A liftből még integet, aztán már itt sincs.
– Látod, nem is olyan rossz srác.
– Még mindig a bugyidba kívánkozik, Ana. De nem hibáztathatom érte.
– Christian, ez egyszerűen nem igaz!
– Sejtelmed sincs róla, ugye? – Önelégülten mosolyog le rám. – Kíván, és nagyon.
A homlokom ráncolom.
– Christian, ő csak egy barát, egy nagyon jó barát. – És hirtelen belém hasít, hogy
ez pontosan úgy hangzott, mint Christian szövege, amikor Mrs. Robinsonról beszélt.
Kellemetlen gondolat.
Christian békülékeny gesztussal emeli fel a kezét.
– Nem akarok veszekedni – mondja lágyan.
Ó! Nem veszekszünk… tényleg?
– Én sem.
– Nem mondtad el neki, hogy összeházasodunk.
– Nem. Úgy gondoltam, előbb anyámnak és Raynek kell elmondanom. – A
francba! – Most gondolok először erre, azóta, hogy igent mondtam. Jesszusom, mit
fognak szólni a szüleim?
Christian bólint.
– Igen, igazad van. Nekem pedig… öö… meg kell kérnem a kezedet apádtól.
Felnevetek.
– Ó, Christian, nem a tizennyolcadik században élünk.
Szentséges szar! Mit fog szólni Ray? Rémülettel tölt el, ha erre a beszélgetésre
gondolok.
– Hagyomány – von vállat Christian.
– Majd később megbeszéljük. Szeretném odaadni neked a másik ajándékodat. –
Az a célom, hogy elvonjam a figyelmét. Az ajándékom gondolata valósággal lyukat éget a
tudatomba. Oda kell adnom neki, hogy lássam, miként reagál.
Azzal a szégyenlős mosollyal néz rám, és a szívem kihagy egy ütemet. Bármeddig
élek is, soha nem fogom megunni ezt a mosolyt.
– Az ajkad harapdálod – mondja, és meghúzza az állam.
Egész testemen végigfut az izgalom, mikor az ujja hozzám ér. Anélkül, hogy
egyetlen szót is szólnék, és amíg megvan bennem a kellő bátorság, kézen fogom, és a
hálószobába vezetem. Ott elengedem a kezét, és az ágy alól kihalászom a két
megmaradt ajándékdobozt.
– Kettő? – kérdi meglepetten.
Mély lélegzetet veszek.
– Ezeket még a… tegnapi incidens előtt vettem. Most már nem vagyok biztos
benne. – Gyorsan a kezébe nyomom az egyik csomagot, még mielőtt meggondolhatnám
magam. Christian érzi a bizonytalanságom, és zavartan néz.
– Biztosan azt akarod, hogy ki nyissam?
Aggódva bólintok.
Feltépi a csomagolást, és csodálkozva néz a dobozra.
– Charlie Tango – suttogom.
Elvigyorodik. A dobozban kicsi, fából készült helikopter lapul, napelemes rotorral.
Christian kinyitja.
– Napelemes – mormogja. – Hűűű!
Mire észbe kapok, már az ágyon ül, és javában rakja össze. Minden passzol, és
Christian nemsokára a tenyerében tartja. Egy kék fahelikopter. Csodálatos, kisfiús
mosollyal néz rám, aztán az ablakhoz megy, hogy a kis helikopter napfényben fürdik, és
a nagy rotor forogni kezd.
– Ezt nézd meg! – tör ki belőle lelkesen, és hosszan nézegeti a játékot. – Mire
vagyunk már képesek ezzel a technológiával. – Szemmagasságba emeli, úgy nézi, hogy
pörög a rotor. El van bűvölve, és őt nézni is elbűvölő. Mélyena gondolataiba merülve
nézi a kis helikoptert. Vajon mi járhat az eszében?
– Tetszik?
– Imádom, Ana. Köszönöm. – Elkap, és gyorsan megcsókol, aztán már el is fordul,
hogy nézze, mint pörög a rotor. – Az irodámba teszem a vitorlázógép mellé – mondja
szórakozottan. Figyeli a rotort, aztán elhúzza kezét a napról, ésa rotor lassulni kezd, majd teljesen leáll.
A szám majd körbefut a fejemen a vigyortól, legszívesebben megölelném
magam. Tetszik neki az ajándékom. Persze, mániája az alternatív technológia. El is
felejtettem, amikor sietve megvettem ezt neki. Christian a fiókos szekrényre teszi a
helikoptert, és felém fordul.
– Legalább ez velem lesz, amíg megmentjük Charlie Tangót.
– Megmenthető?
– Nem tudom. Remélem. Különben hiányozna a kislány.
Kislány? Megdöbbent, hogy némi féltékenységet érzek egy élettelen tárgy iránt.
A tudatalattim gunyorosan felnevet, de ügyet sem vetek rá.
– Mi van a másik dobozban? – kérdi Christian, szeme kitágul a gyerekes
izgalomtól.
Szentséges basszantyú!
– Nem tudom eldönteni, hogy ez a te ajándékod-e vagy az enyém.
– Tényleg? – kérdi, és tudom, hogy feltámadt az érdeklődése. Idegesen adom át
neki a második dobozt. Christian óvatosan megrázza, és mindketten halljuk, hogy valami
súlyos zörög benne. Fölnéz rám.
– Miért vagy ilyen ideges? – kérdi zavartan. Vállat vonok. Zavarban vagyok, és
izgatott. Elvörösödöm. Christian felvont szemöldökkel néz rám.
– Fölkeltetted a kíváncsiságomat, Miss Steele – suttogja. – Meg kell mondanom,
hogy élvezem a reakciódat. Miben mesterkedsz? – Elgondolkodva húzza össze a szemét.
Visszafojtom a lélegzetem, összeszorítom a számat.
Christian leveszi a doboz tetejét, és kivesz egy kis kártyát. A többi a dobozban,
csomagolópapírban van. Christian kinyitja a kártyát, szeme az enyém felé villan, és
elkerekedik a döbbenettől vagy a meglepetéstől. Nem is tudom.
– Csináljak veled durva dolgokat? – mormogja. Bólintok, és nyelek egyet.
Christian gyanakodva biccenti félre a fejét, úgy méricskéli a reakciómat. Homlokát
ráncolja, majd figyelme újra a doboz felé fordul, és feltépi a halványkék
csomagolópapírt. Egy szemre való maszkot, néhány mellkapcsot és egy popsi dugaszt
vesz ki belőle, az iPodját, az ezüstszürke nyakkendőjét, és végül – de cseppet sem utolsó
sorban – a játszószobája kulcsát.
Sötét, kiismerhetetlen arccal néz rám. Ó, a francba! Nem volt jó ötlet?
– Játszani akarsz? – kérdezi lágyan.
– Igen – nyögöm ki.
– A születésnapomon?
– Igen. – Lehetne még ennél is halkabb a hangom?
Milliárd érzelem fut át az arcán. Nem tudom hová helyezzem őket, de végül az
aggodalom marad. Hmm… nem éppen ezt a reakciót vártam.
– Biztos vagy benne? – kérdezi.
– Nem a korbács meg hasonlók.
– Felfogtam.
– Akkor biztos vagyok benne.
A fejét csóválva nézi a doboz tartalmát.
– Szexőrült és kielégíthetetlen. Hát, azt hiszem, tudunk kezdeni valamit ezekkel –
mormogja szinte magának, aztán mindent visszapakol a dobozba. Amikor újra rám néz,
teljesen megváltozik az arca. Szent tehén! Christian szürke szeme lángol, és a szája lassú,
erotikus mosolyra húzódik. Felém nyújtja a kezét.
– Most – mondja, és ez nem kérés. A hasam mélyen, mélyen keményen
megfeszül.
– A kezébe teszem a kezem.
– Gyere! – utasít, én pedig követem, ki a hálószobából.A szívem a torkomban
dobog. A vágy simán és gyorsan száguld a véremben, s egész belsőm megfeszül a mohó
várakozástól. Belső istennőm bukfencet hány a heverője körül. Végre!
