Megbűvölten meredek a lángokba. Ragyogó narancsszínben táncolnak,
remegnek, a csúcsuk kobaltkék. A kandallóban ég a tűz, Christian lakásán. Bár árad rám
a forróság, és pokróc is van a vállamra terítve, fázom. A csontomig hatol a hideg.
Fojtott hangokat hallok, sok fojtott hangot. Csak a háttérből, távoli zúgásként. A
szavakat nem hallom. Nem hallok mást, nem fókuszálok másra, csakis a tűzből a gáz
sziszegésére.
Gondolataim a ház felé kalandoznak, amelyet tegnap láttunk, és az ottani nagy
kandalló felé. Igazi kandalló, amelyben fahasábok égnek. Szeretnék egy valódi tűz előtt
szeretkezni Christiannal. Szeretnék ez előtt a tűz előtt szeretkezni Christiannal. Igen, ez
jó lenne. Nem kétséges, hogy kitalálna valami, amivel emlékezetessé tenné. Mint
minden más alkalmat is, amikor szeretkeztünk. Savanykás mosollyal horkanok. Még
akkor is, amikor csak dugtunk. Igen, azok is nagyon emlékezetesek voltak. Hol lehet
Christian?
A remegő, reszkető lángok valósággal foglyul ejtenek, zsibbadtan nézem őket.
Égető, perzselő szépségükre koncentrálok. Elvarázsolnak.
„Anastasia, elvarázsoltál.”
Christian ezt mondta, amikor először aludt velem az ágyamban. Jaj, ne…
Átkarolom magam, és a világ darabokra hullik, a valóság, akár a vér, beszivárog a
tudatomba. A bennem tátongó üresség még nagyobb lesz. Charlie Tango eltűnt.
– Ana. Tessék. – Mrs. Jones kedves, becéző hangja hoz vissza a szobába, a
jelenbe, a gyötrelembe. A kezembe nyom egy csésze teát. Hálásan elfogadom, de a
csörömpölés elárulja, hogy remeg a kezem.
– Köszönöm – suttogom. A hangom rekedt az el nem sírt könnyektől, és attól a
nagy gombóctól a torkomban.
Mia velem szemben ül a nagynál is nagyobb, U-alakú heverőn. Grace kezét fogja.
Engem néznek, fájdalom és aggodalom süt kedves arcukról. Grace megöregedett – fiáért
aggódó anya. Rezzenéstelen arccal pislogok feléjük. Most nem tudok kipréselni
magamból egy megnyugtató mosolyt, vagy akár egy könnycseppet – nincs semmi, csak
ez a tompaság és a terjedő üresség. Elliotra pillantok, meg Joséra és Ethanre, akik a
reggelizőpultnál állnak. Komoly ábrázattal, halkan beszélgetnek. Mrs. Jones a konyhában
szorgoskodik.
Kate a tévészobában lesi a helyi híreket. Hallom a halkra állított nagy
plazmatévét. Nem bírom elviselni újra a híreket – Christian Grey Eltűnt –, gyönyörű arca
látványát a képernyőn.
Szórakozottan arra gondolok, hogy még egyszer sem láttam ennyi embert ebben
a szobában, mégis elvesznek a helyiség méretei mellett. Elveszett, aggódó emberek
kicsiny szigetei Ötvenem otthonában. Mit gondolna arról, hogy itt vannak?
Valahol Taylor és Carrick a hatóságokkal beszélnek, akik csöpögtetik nekünk az
információkat, de egyiknek sincs értelme. A tény, hogy eltűnt. Nyolc órája tűnt el. Nem
adott jelt magáról, senkivel nem beszélt. A keresést leállították, ennyit tudok. Túl sötét
van. És fogalmunk sincs, hol lehet. Talán megsérült, talán éhes, vagy még rosszabb. Ne!
Magamban imádkozom. Kérlek, add, hogy Christian jól legyen! Kérlek, add, hogy
Christian jól legyen! Újra meg újra ezt ismételgetem, ez az én mantrám, ez a mentőövem, valami, amibe kapaszkodhatok a kétségbeesésben. Nem vagyok hajlandó a
legrosszabb eshetőségre gondolni. Nem, ne is gondolj rá. Van remény.
„Te vagy a mentőövem.”
Kísértenek Christian szavai. Igen, mindig van remény. Nem törhetek össze.
Christian szavai visszhangoznak az agyamban.
„Most már határozottan az azonnali kielégülés pártján állok. Carpe diem, Ana”
Miért nem ragadtam meg azt a napot?
„Azért tettem, mert végre találkoztam valakivel, akivel le akarom élni az életem
hátralévő részét.”
Szemem lehunyva, finoman rázkódva némán imádkozok. Kérlek, ne legyen ilyen
rövid az élete. Kérlek, kérlek! Nem volt elég időnk… többre van szükségünk. Annyi
mindent tettünk az elmúlt néhány héten, olyan messzire jutottunk. Nem érhet még
véget. Azok a gyengéd pillanatok: a rúzs, vagy amikor először szeretkeztünk az Olympic
szállodában, és amikor előttem térdelt és felajánlotta magát nekem, amikor végre
megérinthettem.
„Ugyanaz vagyok, Ana. Szeretlek és szükségem van rád. Érints meg.”
Ó, hiszen én is szeretem. Semmi nem vagyok nélküle, semmi, csak árnyék, akit
minden fény elhagyott. Nem, nem, nem… szegény Christianom.
„Én ez vagyok, Ana. Mindenem, a tiéd, teljesen a tiéd vagyok. Mit kell még
tennem, hogy megértsd? Hogy felfogd, minden módon akarlak, ahogyan az enyém
lehetsz. Hogy szeretlek.”
Én is szeretlek téged, Ötven árnyalat.
Kinyitom a szemem, és anélkül, hogy látnám, ismét a tűzbe meredek. Az együtt
töltött idő emléke tölti meg elmém: Christian gyerekes öröme, amikor hajózni és repülni
mentünk; milyen elegánsan és dögösen nézett ki az álarcosbálon; amikor táncoltunk,
igen, itt táncoltunk, ebben a lakásban, Sinatrára forogtunk körbe ebben a szobában; arra
a csöndes reménykedésre tegnap a házban, a döbbenetes kilátásra.
„Az egész világot a lábad elé akarom tenni, Anastasia. Tested, lelked kívánom és
örökre.”
Kérlek, add, hogy ne legyen baja! Nem mehet el. Ő a világmindenségem közepe.
Önkéntelenül is zokogás hagyja el a torkom, és a szám elé kapom a kezem. Nem.
Erősnek kell lennem.
José terem mellettem. Vagy tán már egy ideje itt volt? Fogalmam sincs.
– Akarod, hogy felhívjam anyukádat vagy az apádat? – kérdezi gyengéden.
Nem! A fejemet rázom, és megmarkolom José kezét. Nem tudok beszélni.
Tudom, hogy szétesnék, ha megtenném. De José kezének melege és gyengéd szorítása
sem ad vigaszt.
Az anyám. Az ajkam megremeg anyám gondolatára. Hívjam föl? Nem. Nem
tudnám elviselni a reakcióját. Talán Ray nem hisztizne – soha nem hisztizik, még akkor
sem, amikor a Mariners veszít.
Grace feláll, és a fiúkhoz megy, elvonja ezzel a figyelmemet. Még egyszer sem ült
ennyi ideig mozdulatlanul. Mia ül mellém, és fogja meg a másik kezem.
– Visszajön – mondja. Eltökélten kezdi, de a végén megtörik a hangja. A szeme
tágra nyílt és vörös, az arca sápadt, megviselt az alváshiánytól. Felnézek Ethanre. Miát és Elliotot figyeli, aki átkarolja Grace-t. Az órára pillantok.
Elmúlt tizenegy, nemsokára éjfél. Átkozott idő! A tátongó üresség minden eltelt órával
jobban fojtogat, magába húz. A belsőmben felkészülök, felkészítem magam a
legrosszabbra. Lehunyom a szemem, újabb néma imát rebegek, és markolom Mia meg
José kezét.
Amikor ismét kinyitom a szemem, újra a lángokba meredek. Látom Christian
szégyenlős mosolyát – ez a kedvenc arckifejezésem –, itt látok bele a valódi Christianba,
az én valódi Christianomba. Annyi ember van benne: irányításmániás, elnök-
vezérigazgató, zaklató, szexisten, uralkodó és ugyanakkor annyira kisfiú a játékaival.
Elmosolyodom. Az autója, a hajója, a repülőgépe… Charlie Tango… ne… nem… az én
elveszett kisfiúm most csakugyan elveszett. Lehervadarcomról a mosoly. Fájdalom hasít
belém. Emlékszem, mikor a zuhany alatt lemostam a rúzsnyomokat.
„Én semmi vagyok, Anastasia. Csak egy ember alakú bábú. Nincs szívem.”
Egyre nagyobbnak érzem a csomót a torkomban.Ó, Christian, van szíved, nagyon
is van szíved és az az enyém. Örökké a gondját akarom viselni. Még akkor is, ha olyan
bonyolult és nehéz ember, én szeretem. Mindig is szeretni fogom. Soha nem lesz más.
Soha.
Emlékszem, mikor a Starbucksban latolgattam Christianom jó és rossz pontjait. A
rosszpontok, még a ma reggel talált fényképek is a jelentéktelenségbe süllyedtek. Csak ő
maradt, és az, hogy visszajön-e. Ó, Uram, kérlek, hozd őt vissza, kérlek, ne legyen baja!
Templomba járok, bármit megteszek. Ó, ha Christian visszajön, megragadom a napot.
Ismét a hangja visszhangzik a fejemben. „Carpe diem, Ana.”
Mélyebbre meredek a tűzbe, a lángok még mindig nyalogatják, átölelik egymást,
fényesen ragyognak. Aztán Grace felsikít, és onnantól mintha minden lelassulna.
– Christian!
Időben fordulok arra, hogy lássam Grace-t, amint átrepül a nagyszobán. Valahol
mögöttem járkált fel-alá, a bejáratnál pedig a döbbent Christian áll. Rövid ujjú ing van
rajta és öltönynadrág, a zakó, cipő meg a zokni a kezében. Fáradt, koszos és hihetetlenül
szép.
Szentséges basszantyú… Christian! Életben van. Zsibbadtan nézek rá, el kell
döntenem, hogy hallucinálok-e, vagy csakugyan itt van.
Teljes zavar látszik az arcán. Ledobja a zakót és a cipőt, hogy elkaphassa Grace-t,
aki átkarolja a nyakát, és az arcát csókolja.
– Anya?
Lenéz rá, mint aki egyáltalán nem érti, mi történik.
– Azt hittem, többé nem látlak – suttogja Grace, kimondva közös félelmünket.
– Anya, itt vagyok. – Kihallom a megdöbbenést a hangjából.
– Száz halált haltam ma – suttogja Grace. Alig hallható a hangja. Az én
gondolataimat visszhangozza. Sír, zokog, immár nem tudja visszatartani a könnyeit.
Christian zavartan, talán megszégyenülten ráncolja a homlokát, nem tudom eldönteni,
aztán magához öleli, szorítja anyját.
– Ó, Christian – fuldokolja Grace. Öleli, a nyakába zokog, nem is próbál uralkodni
magán. És Christian nem tartja vissza. Csak tartja, ringatja, vigasztalja. Forró könnyek
gyűlnek a szemembe. Aztán Carrick harsogja a folyosón.
– Életben van! A franc, hát itt vagy! – Taylor irodájából lép ki a mobilját
szorongatva. Mindkettejüket megöleli, és megkönnyebbülésében lehunyja a szemét.
– Apa?
Érthetetlen visítás tör ki Miából mellettem, aztán már áll, rohan, csatlakozik a
szüleihez, és öleli mindhármukat.
Most kezdenek végre ömleni a könnyeim. Itt van, jól van. De nem tudok
megmozdulni.
Carrick húzódik el elsőként, a könnyeit törölgetve paskolja Christian vállát. Mia
elengedi őket, és Grace hátralép.
– Elnézést – motyogja.
– Jaj, anya, minden rendben – mondja Christian, és még mindig zavar látszik az
arcán.
– Hol voltál? Mi történt veled? – tör ki Grace-ből, és kezébe temeti az arcát.
– Anya – morogja Christian. Újra a karjába vonja, és megcsókolja a feje búbját. –
Itt vagyok. Jól vagyok. Csak átkozottul soká tartott visszaérnem Portlandből. Mi ez a
fogadóbizottság? – Felnéz, és pillantása végigfut a szobán, amíg a tekintete meg nem áll
rajtam.
Pislog egyet, és kurtán José felé pillant, aki elengedi a kezem. Christian szája
megfeszül. Iszom a látványát, és megkönnyebbülés fut át rajtam. Kimerült, üres és
tökéletesen boldog vagyok. Mégis patakzanak tovább a könnyeim. Christian ismét az
anyja felé fordítja figyelmét.
– Jól vagyok, Anya. Mi baj? – nyugtatgatja. Grace a fia arcára teszi mindkét kezét.
– Eltűntél, Christian. A repülési terved… nem jutottál el Seattle-be. Miért nem
vetted fel velünk a kapcsolatot?
Christian meglepett arcot vág.
– Nem gondoltam, hogy ilyen sokáig tart.
– Miért nem telefonáltál?
– Lemerült a mobilom.
– De miért nem álltál meg… egy telefonfülkénél?
– Anya, hosszú történet.
– Ó, Christian! Még egyszer ne tedd ezt velem! Megértetted? – Félig kiabálja.
– Igen, anya. – Christian letörli hüvelykujjával anyja könnyeit, és megint magához
öleli. Amikor Grace összeszedte magát, elengedi, hogy megölelhesse Miát, aki
keményen a mellkasára csap.
– Annyira aggódtunk miattad – tör ki belőle, és már sír ő is.
– Itt vagyok, az ég szerelmére – morogja Christian.
Elliot lép előre, és Christian az apjának adja át Miát. Carrick közben átkarolta a
feleségét, a másik kezével most a lányát öleli magához. Christian meglepetésére Elliot
kurtán megöleli, aztán nagyot csap a hátára.
– Örülök, hogy látlak – mondja Elliot hangosan, egy kicsit mogorván is. Ő így
leplezi az érzéseit.
A könnyek az arcomon csorognak, de mindent látok. A nagyszoba feltétel nélküli
szeretetben fürdik. Christian megkapja minden mennyiségben; csak éppen eddig nem
fogadta el. Most viszont teljesen tanácstalan. Nézd, Christian, ezek az emberek mind szeretnek. Talán megpróbálhatnád
elhinni végre.
Kate mögöttem áll – nyilván kijött a tévészobából, és gyöngéden cirógatja a
hajam.
– Tényleg itt van, Ana – mormogja megnyugtatón.
– Most már üdvözölném a barátnőmet – mondja Christiana szüleinek.
Mindketten mosolyogva bólintanak, és hátrébb lépnek.
Christian felém indul. Szürke szeme csillog, de kimerült és mégis zavart. Valahol
belül találok annyi erőt, hogy feltápászkodjak, és a karjába vessem magam.
– Christian! – zokogom.
– Pszt – mondja, és ölel, a hajamba temeti arcát, és belélegzi az illatát.
Felemelem könnyáztatta arcom, ő pedig megcsókol. Túlságosan is röviden.
– Szia! – mormogja.
– Szia! – suttogom. Éget az a gombóc a torkomban.
– Hiányoztam?
– Egy kicsit.
Elvigyorodik.
– Látom. – Gyengéd érintéssel törli le a könnyeket, amelyek továbbra is
csorognak le az arcomon.
– Azt hittem… azt hittem… – elfullad a hangom.
– Látom. Pszt… itt vagyok. Ne haragudj. Később – mormogja, és újabb szűzies
csókot lehel rám.
– Jól vagy? – kérdezem. Elengedem, és megérintem a mellkasát, a karját, a
derekát… ó, érzem, hogy meleg, élő, érzéki az ujjaim alatt, és megnyugszom, hogy
csakugyan itt van, itt áll előttem. Visszajött. A szeme sem rebben. Feszülten néz.
– Ó, hála istennek! – Újra átkarolom a derekát, ő pedig magához ölel. – Nem
vagy éhes? Innál valamit?
– Igen.
Hátralépek, hogy hozzak neki valamit, de nem enged el. Átkarol, és kezet nyújt
Josénak.
– Mr. Grey – mondja José ünnepélyesen.
– Christian, ha lehet – horkan Christian.
– Örülök, hogy visszatértél, Christian. Örülök, hogy jól vagy… és… köszönöm,
hogy itt lehetek.
– Nem gond. – Christian összehúzza a szemét, de Mrs. Jones vonja magára a
figyelmét, aki hirtelen mellette terem. Most tűnik fel, hogy nem a szokásos csinos
asszonyka. Eddig észre sem vettem. A haja leengedve, puha, szürke legging van rajta, és
hatalmas, szürke WSU Cougars emblémás melegítő felső. Kicsinek tűnik benne. Évekkel
fiatalabbnak látszik így.
– Hozhatok valamit, Mr. Grey? – Papír zsebkendővel törölgeti a szemét.
Christian szeretettel mosolyog rá.
– Egy sört legyen szíves, Gail. Budvart. És valamit ennék is.
– Máris hozom – mormogom. Annyira szeretnék valamit tenni az emberemért.
– Ne. Ne menj el – mondja lágyan, és a karja megfeszül köröttem. A család közelebb húzódik, és Ethan meg Kate is csatlakozik hozzánk. Christian
kezet ráz Ethannel, és megpuszilja Kate arcát. Mrs. Jones visszajön egy üveg sörrel és egy
pohárral. Christian átveszi az üveget, de a pohárra a fejét rázza. Gail mosolyogva megy
vissza a konyhába.
– Meglep, hogy nem akarsz valami erősebbet – morogja Elliot. – Szóval mi a fene
történt veled? Engem apa azzal hívott fel, hogy a szitakötőd eltűnt.
– Elliot! – korholja Grace.
– Helikopter – horkan fel Christian. Elliot elvigyorodik, és kezdem sejteni, hogy ez
amolyan családi tréfa.
– Üljünk le, és elmesélem. – Christian a heverőhöz húz, és valamennyien leülünk,
minden tekintet Christianon. Nagyot kortyol a söréből, közben meglátja Taylort, aki az
ajtóban ácsorog. Biccent felé, és Taylor is bólint.
– A lánya?
– Jól van. Hamis riasztás, uram.
– Remek. – Christian elmosolyodik.
A lánya? Mi történt Taylor lányával?
– Örülök, hogy visszajött, uram. Van még valami?
– Be kell gyűjteni a helikoptert.
Taylor bólint.
– Most, vagy reggel is megteszi?
– Azt hiszem, reggel, Taylor.
– Nagyon jó, Mr. Grey. Még valami, uram?
Christian a fejét rázza, és felemeli az üveget. Taylor a maga ritka mosolyával
válaszol – azt hiszem, még Christianénál is ritkább –, és elhúz, talán az irodájába, vagy fel
a szobájába.
– Christian, mi történt? – erősködik Carrick.
Christian pedig belekezd a történetébe. Rosszal, a helyettesével repült Charlie
Tangón Vancouverbe, hogy megbeszéljenek valami problémát az alapítvánnyal
kapcsolatban. Alig tudom követni, olyan kába vagyok. Csak fogom Christian kezét, és
manikűrözött körmeit, hosszú ujjait nézem. Az ujjperceken a ráncokat, az óráját –
Omega, három kicsi mutatóval. Felnézek gyönyörűséges arcélére, ő pedig folytatja a
történetet.
– Ros még soha nem látta a Mount St. Helenst, ezért visszafelé jövet azzal
ünnepeltünk, hogy kis kerülőt tettünk. Hallottam, hogy a termékenységi ráta nemrég
megemelkedett, és meg akartam nézni. Hát, ez volt a szerencsénk. Úgy hat méter
magasan repülhettünk, amikor jeleztek a műszerek. Tűz ütött ki a farokban. Nem volt
más választás, mint kikapcsolni minden elektronikát, és leszállni. – A fejét csóválja. – A
Silver Lake közelében tettem le a gépet, kiraktam Rost, és sikerült eloltanom a tüzet.
– Tűz? Mindkét motorban? – Carrick megborzong.
– Aha.
– A francba! De azt gondoltam.
– Tudom – szakítja félbe Christian. – Tiszta szerencse, hogy olyan alacsonyan
repültem – mormogja, én pedig megborzongok. Elengedi a kezem, és széttárja a karját.
– Fázol? – kérdezi, én pedig a fejem rázom.
– Hogyan oltottad el a tüzet? – tudakolja Kate. Újságíróösztöne bekapcsol.
Jesszusom, néha nagyon lényegre törőnek tűnik.
– Tűzoltó készülékek. Kell tartani a gépen, előírás – feleli Christian egyszerűen.
A régen mondott szavai pörögnek az agyamban. „Mindennap hálát adok a
gondviselésnek, hogy te jöttél meginterjúvolni és nem Katherine Kavanagh.”
– Miért nem hívtál föl, vagy használtad a rádiót? – kérdi Grace.
Christian a fejét rázza.
– Az elektronika ki volt kapcsolva, és nem működött a rádió. A tűz miatt nem
mertem megkockáztatni, hogy bekapcsolom. A Blackberryn még működött a GPS, ezért
el tudtam jutni a legközelebbi útig. Négy órába telt ide gyalogolni. Ros kikészült. –
Christian rosszallóan szorítja össze az ajkát.
– Nem volt térerő. Gifford nincs lefedve. Ros aksija merült le előbb, az enyém
menet közben.
Szentséges pokol! Megborzongok, és Christian az ölébe húz.
– És hogy jutottál vissza Seattle-be? – kérdi Grace, és lesüti a szemét. Nem
kétséges, hogy kettőnk látványától. Elpirulok.
– Stoppoltunk, és összedobtuk, amink volt. Rosnak meg nekem összesen hatszáz
dollárunk volt. Gondoltuk, hogy megfizetünk valakit, hogy hozzon haza minket, de egy
teherautó megállt, és a sofőrje elvállalta, hogy hazahoz. Nem fogadott el pénzt, sőt a
kajáját is megosztotta velünk. – Christian a fejét csóválja döbbenetében. – Egy
örökkévalóságig tartott. Nem volt nála mobil. Fura, de igaz. Fel sem fogtam. – Elhallgat,
és végignéz a családján.
– Hogy aggódtunk? – kérdi bosszúsan Grace. – Ó, Christian, majdnem
beleőrültünk.
– Hír lettél, tesó.
Christian a szemét forgatja.
– Aha. Rájöttem, amikor megpillantottam ezt a fogadóbizottságot, és odakinn
egy tucat fotóriportert. Ne haragudj, anya. Megkérhettem volna a sofőrt, hogy álljon
meg, és telefonálhassak, de alig vártam már, hogy hazaérjek. – José felé pillant.
Ó, tehát az az oka, hogy José itt alszik. A homlokom ráncolom a gondolattól.
Jesszusom – mindez az aggodalom!
Grace a fejét csóválja.
– Örülök, hogy egy darabban vagy, drágám.
Kezdek megnyugodni. A mellkasára támasztom a fejem. Természetillata van,
némi izzadtságszag, tusfürdő és a Christian szag, a legcsodásabb illat a világon. Ismét
könnyek csorognak végig az arcomon, a hála könnyei.
– Mindkét motor? – szólal meg hitetlenkedve Carrick.
– Ezt add össze – von vállat Christian, és végigsimít a hátamon.
– Hé! – suttogja. Állam alá támasztja az ujját, és hátradönti a fejem. – Ne sírj!
Úrinőhöz nem illő módon a kézfejemmel törlöm meg az orromat.
– Ne tűnj el – szipogok, és Christian ajka mosolyra húzódik.
– Elektromos hiba… azért ez fura – mondja most Carrick.
– Igen, nekem is megfordult a fejemben, apa. De egyelőre szeretnék ágyba bújni,
és holnap foglalkozni ezzel a szarsággal.
– És a média tudhatja, hogy Christian Grey él és épségben van? – kérdezi Kate.
– Igen. Andrea és a PR-osaim intézik majd a médiát. Ros felhívta Andreát, miután
kiraktuk őt a lakásánál.
– Fizetésemelést kell adnom annak a nőnek. De késő van már – mondja Christian.
– Azt hiszem, ez finom célzás volt, hölgyeim és uraim. Drága tesókámnak aludnia
kell, hogy szép legyen. – Elliot gunyorosan néz, Christian pedig ráfintorog.
– Cary, biztonságban van a fiam. Most már hazavihetsz.
Cary? Grace imádattal néz a férjére.
– Igen, azt hiszem nekem is jól jönne némi alvás – feleli Carrick, és rá mosolyog.
– Maradjatok – javasolja Christian.
– Nem, drágám. Már tudom, hogy biztonságban vagy. Haza szeretnék menni.
Christian vonakodva elenged, és feláll. Grace még egyszer megöleli, fejét a
mellkasának támasztva lehunyja a szemét. Most elégedett. Christian pedig átkarolja.
– Annyira aggódtam, drágám – suttogja Grace.
– Jól vagyok, anya.
Grace hátrébb húzódik, és feszülten nézi.
– Igen, azt hiszem, jól vagy – mondja lassan. Felém pillant és elmosolyodik.
Vérvörös leszek.
Kikísérjük Carrickot és Grace-t az előcsarnokba. Mögöttem Mia és Ethan vadul
sutyorog, de olyan halkan, hogy nem értem.
Mia szégyenlősen Ethanre mosolyog, aki tátott szájjal néz rá, és a fejét rázza. Mia
összefont karral sarkon fordul, a fiú pedig a fejét vakargatja, nyilvánvalóan csalódott.
– Anya, apa, várjatok meg! – mondja váratlanul Mia. Talán ugyanolyan
változékony természetű, mint a bátyja.
Kate magához szorít.
– Látom, valami nagy szar folyt itt, amíg én áldott tudatlanságban nyaraltam
Barbadoson. Teljesen egyértelmű, hogy fülig szerelmesek vagytok. Örülök, hogy
Christiannak nem esett baja. Nem csak miatta, hanem miattad is, Ana.
– Köszönöm, Kate – suttogom.
– Aha. Ki gondolta volna, hogy egyszerre találjuk mega szerelmet. – Elvigyorodik.
Hű… bevallotta.
– Testvérekkel – kuncogok.
– Még a végén sógornők leszünk – poénkodik.
Lemerevedek, és gondolatban seggbe rúgom magam, amikor Kate hátrébb lép,
és azzal a mit-nem-meséltél-el-Steele pillantásával néz. Elpirulok megint. Basszus,
mondjam el neki, hogy Christian megkérte a kezem?
– Gyere, bébi – hívja őt Elliot a lift mellől.
– Holnap beszélünk, Ana. Most fáradt lehetsz.
Haladékot kaptam.
– Persze Kate. Elég sokat utaztál ma.
Újra megöleljük egymást, aztán Kate és Elliot követik Greyéket a liftbe. Ethan
kezet ráz Christiannal, engem megölel. Szórakozottnak tűnik, de azért beszáll a liftbe, és
az ajtó becsukódik.
José a folyosón ácsorog, amikor kijövünk az előcsarnokból.
– Nézzétek, én lefekszem… hagylak titeket – mondja.
Elvörösödöm. Jesszusom, miért ilyen kínos ez?
– Tudod, merre kell menned? – kérdi Christian.
José bólint.
– Aha, a házvezetőnő…
– Ms. Jones – segítek.
– Igen, Mrs. Jones már megmutatta. Jó kis kégli, Christian.
– Köszönöm – feleli Christian udvariasan. Megáll mellettem és a vállamra teszi a
kezét. Felém hajol, és a hajamba csókol.
– Eszem valamit, amit Mrs. Jones kikészített nekem. Jó éjt, José! – Christian
visszamegy a nagyszobába, otthagy Joséval a bejáratnál.
Hű! Kettesben hagyott Joséval.
– Hát, jó éjt! – José hirtelen feszengeni kezd.
– Jó éjt José, és kösz, hogy itt maradtál velem.
– Persze, Ana. Ha bármikor eltűnne a gazdag, nagymenő pasid, rám számíthatsz.
– José! – korholom.
– Csak vicceltem. Ne vedd a szívedre. Reggel korán indulok… találkozunk
valamikor? Hiányzol.
– Persze, José. Remélem, hamarosan. Sajnálom, hogy a ma este ilyen… szarul
alakult. – Bocsánatkérőn mosolygok.
– Aha. Szarul – vigyorog, aztán megölel. – Komolyan, Ana, örülök, hogy boldog
vagy, és ha szükséged van rám, jövök.
– Köszönöm.
Felvillantja szomorú, keserédes mosolyát, aztán már indul is fölfelé.
Visszamegyek a nagyszobába. Christian a heverő mellett áll, és kiismerhetetlen
arccal néz. Végre kettesben vagyunk, és csak nézzük egymást.
– Nagyon beléd van zúgva, ugye tudod? – mormogja.
– És ezt ön miből gondolja, Mr. Grey?
– Felismerem a tüneteket, Miss Steele. Azt hiszem, ugyanilyen nyomorult
vagyok.
– Azt hittem, soha többé nem látlak – suttogom. Tessék, kijöttek belőlem a
szavak. Legrosszabb félelmeim egyetlen, rövid mondatban kiűzve belőlem.
– Nem volt olyan rémes, mint hangzik.
Fölveszem a padlóról az öltönyzakóját meg a cipőt, és feléje indulok.
– Elrakom – suttogja, és a zakóért nyúl.
Úgy néz le rám, mintha én volnék az egyetlen ok arra, hogy él, én pedig ugyanígy
nézek fel rá, ebben biztos vagyok. Itt van, tényleg itt van. A karjába von, és magához
szorít.
– Christian – nyögöm, és újra folyni kezdenek a könnyeim.
– Pszt – csitít, és a hajamba csókol. – Tudod… abban a néhány rettenetes
másodpercben, mielőtt földet értünk, csak rád gondoltam. Te voltál a talizmánom, Ana.
– Azt hittem, elvesztettelek – tör ki belőlem. Állunk, újra érezzük, fogjuk,
nyugtatgatjuk egymást. Még jobban szorítom magamhoz, és rádöbbenek, hogy a kezemben a cipője. Zajosan ejtem a padlóra.
– Gyere, zuhanyozz velem – mormogja.
– Oké – pillantok fel rá. Nem akarom elengedni, ő pedig az államnál fogva
felemeli a fejem.
– Tudod, hogy még így, könnyáztatta arccal is milyen szép vagy, Ana Steele? –
Lehajol, és gyöngéden megcsókol. – És milyen puha a szád. – Újra csókol, mélyebben.
Ó, istenem… belegondolni, hogy elveszthettem volna… nem… nem
gondolkodom, inkább átadom magam.
– Le kell tennem a zakót – mormogja.
– Ejtsd le – motyogom a szájába.
– Nem lehet.
Hátradőlve, értetlenül nézek fel rá.
Önelégülten vigyorog.
– Ezért. – A zakó belső zsebéből a kis dobozt halássza elő, amelyet éntőlem
kapott, amelyben az ajándékom van. A heverő háttámlájára veti a zakót, és ráhelyezi a
dobozt.
Ragadd meg a napot, Ana, biztat a tudatalattim. Hát, éjfél elmúlt már, vagyis
technikailag már a születésnapja van.
– Nyisd ki – suttogom, és a szívem hevesebben ver.
– Remélem, hogy ezt fogod mondani – mormogja. – Megőrjített a kíváncsiság.
Huncutul vigyorgok rá, mintha becsiccsentettem volna.Christian szégyenlősen
mosolyog rám, én pedig majd elolvadok, élvezem boldog, kíváncsi arcát. Hosszú, ügyes
ujjával kicsomagolja, majd kinyitja a dobozt. A homlokát ráncolva nézi a kicsi, szögletes,
műanyag kulcstartót, amelyetelőhalászik belőle. Apró pixelekből álló kép van rajta,
amelyek úgy villognak, akár egy LED képernyő. Seattle horizontja látszik, a Space Needle-
lel a központban, és a Seattle szó nagybetűkkel vonul át villogva a tájon.
Christian egy pillanatig nézi, aztán zavartan pillant rám, édes homlokán még
mélyebbek a ráncok.
– Fordítsd meg – suttogom a lélegzetem visszafojtva.
Megfordítja, aztán rám villan a szeme. Tágra nyílt, szürke, csodálat és öröm
táncol benne. Ajka hitetlenkedve nyílik szét.
Az „igen” szó villog a kulcstartón.
– Boldog születésnapot – suttogom.
