- Greta, kivel beszélget Mr. Grey? – A skalpom megpróbál távozni az épületből.
Bizsereg a rosszelőérzettől, és a tudatalattim visít, hogy kövessem a szabadba. De azért
elég közönyösen hangzik a kérdésem.
– Mrs. Lincolnnal. A másik tulajdonos Mr. Grey mellett. – Greta szívesen osztja
meg az információt.
– Mrs. Lincoln? – Azt hittem, Mrs. Robinson elvált. Lehet, hogy hozzáment valami
szerencsétlen flótáshoz azóta?
– Igen. Általában nincs itt, de az egyik szakemberünk megbetegedett, és ő ugrott
be helyette.
– Megmondaná Mrs. Lincoln keresztnevét?
Greta a homlokát ráncolva, kíváncsian néz rám, és lebiggyeszti pink ajkát. A
fenébe, túl messzire mentem.
– Elena – mondja végül szinte vonakodva.
Valami különös megkönnyebbülés árad szét bennem, hogy az ösztönöm nem
hagyott cserben.
Ösztön? – horkan fel a tudatalattim. – Inkább gyermeteg hajlam.
Még mindig elmélyülten beszélgetnek. Christian gyorsan magyaráz valamit
Elenának, aki aggódva néz, bólogat, fintorog, a fejét csóválja. Megdörzsöli Christian
karját, közben az ajkát harapdálja. Újabb bólintás, aztán Elena megnyugtató kis
mosollyal néz rám.
Csak kőkemény pillantás telik tőlem. Azt hiszem, sokkos állapotban vagyok. Hogy
is hozhatott Christian ide?
Elena mormog valamit Christiannak, aki felém pillant, aztán visszafordul, és
válaszol. Az asszony bólint, azt hiszem,sok szerencsét kíván neki, de a szájról olvasó
képességem nem elég fejlett.
Ötven visszasiet hozzám. Az arcán aggodalom. Van is rá oka. Mrs. Robinson
visszatér a hátsó szobába, és becsukja az ajtót maga mögött.
Christian a homlokát ráncolja.
– Jól vagy? – kérdezi, de feszült a hangja, óvatos.
– Nem igazán. Nem akartál bemutatni? – hideg, kemény a hangom.
Tátva marad a szája, úgy néz, mintha kihúztam volna a lába alól a szőnyeget.
– De azt hittem…
– Ahhoz képest, hogy okos vagy, néha… – nem találoma szót. – Szeretnék
elmenni.
– Miért?
– Jól tudod, miért – forgatom a szemem.
Lenéz rám, és süt a tekintete.
– Sajnálom, Ana. Nem tudtam, hogy itt lesz. Soha nincs itt. Nyitott egy új boltot a
Bravern Centerben, és általában ott a székhelye. Ma valaki megbetegedett.
Sarkon fordulok, és az ajtó felé indulok.
– Nincs szükségünk Francóra, Greta – veti oda Christian, és kimegyünk az ajtón.
Elfojtom a vágyamat, hogy futásnak eredjek. Futni akarok, minél gyorsabban és minél
messzebb. Erős késztetést érzek, hogy elbőgjem magam. El kell távolodnom ettől az egész elcseszett dologtól.
Christian szótlanul jön mellettem, míg próbálom feldolgozni ezt az egészet.
Védőn átkarolom magam, lehajtom a fejem, úgy kerülgetem a fákat a Second Avenue-n.
Christian bölcsen nem is próbál megérinteni. Az agyamban megválaszolatlan kérdések
fortyognak. Hajlandó lesz Mr. Sumák válaszolni?
– Az összes alávetett ide jár? – csattanok fel.
– Némelyik igen – mondja halkan, pattogó hangon.
– Leilát idehoztad?
– Igen.
– Ez a hely újnak tűnik.
– Nemrég lett újra berendezve.
– Értem. Tehát Mrs. Robinson megismeri az összes alávetetted.
– Igen.
– Tudnak róla?
– Nem. Egyikük sem tudott róla. Csak te.
– De én nem az alávetetted vagyok.
– Nem. Határozottan nem az vagy.
Megállok, és szembe fordulok vele. Szeme tágra nyílt, rettegő. Kemény,
megalkuvást nem ismerő vonal a szája.
– Hát nem érted, mennyire elcseszett ez az egész? – Felnézek rá, és halk a
hangom.
– De értem. Ne haragudj. – És van benne annyi tisztesség, hogy bűnbánóan
nézzen.
– Le akarom vágatni a hajam, lehetőleg olyan helyen, ahol nem dugtad sem a
személyzetet, sem a vendégkört.
Megrándul.
– És most, ha megbocsátasz.
– Nem futsz el, ugye? – kérdezi.
– Nem. Csak egy átkozott hajvágást akarok. Valahol, ahol lehunyhatom a
szemem, valaki megmossa a hajam, és megfeledkezhetek erről az egész csomagról,
amelyet magaddal cipelsz.
Christian a hajába túr.
– Elküldhetem Francót a lakásomra, vagy akár hozzád – mondja nyugodtan.
– Nagyon csinos nő.
Pislog egyet.
– Igen, az.
– Még mindig férjnél van?
– Nem. Úgy öt évvel ezelőtt elvált.
– Miért nem vele vagy?
– Mert ez az egész véget ért közöttünk. Mondtam már. – Hirtelen összeszaladnak
homlokán a ráncok, fölemeli azujját, és kihalássza a Blackberryt a zakózsebéből. Nyilván
vibrált, mert nem hallottam a csörgést.
– Welch – csattan a hangja, majd figyel. A Second Avenue-n állunk, és egy
vörösfenyő csemetére meredek, a levelei egészen friss zöldek. Emberek nyüzsögnek mellettünk a szombat délelőtti feladataik sodrában. Nem
kétséges, hogy mind a saját, egyéni drámáját éli. Vajon azokban is szerepelnek zaklató,
volt alávetettek, gyönyörű exdominák, egy olyan férfi, aki fel sem fogja, mit jelent a
magánélet szentsége.
– Meghalt autóbalesetben? Mikor? – szakítja félbe Christian hangja az
álmodozásomat.
Jaj, ne! Ki halt meg? Most már jobban figyelek.
– Ez már a második eset, hogy az a csirkefogó nem állt rendelkezésre. Tudnia
kell. Hát az égvilágon semmit nem érez iránta? – Christian utálkozva a fejét csóválja. – Az
egész kezd érthető lenni… nem… megmagyarázza, hogy miért, de azt nem, hogy hol. –
Christian körülnéz, mintha keresne valamit, és azon kapom magam, hogy én is ezt
teszem. Semmi nem ragadja meg a szemem. Csak a vásárlók, a forgalom és a fák.
– Itt van – folytatja Christian. – Figyel minket… igen… nem… kettő vagy négy,
huszonnégy hét… még nem hoztam szóba. – Christian most rám néz.
Mit nem hozott szóba? A homlokom ráncolom, ő pedig aggódva néz.
– Tessék? – suttogja, majd elsápad, elkerekedik a szeme.– Értem. Mikor…
Ennyire friss a dolog? De hogyan? Semmi háttérellenőrzés? Értem. E-mailezze meg a
nevet, meg a címet, és fényképeket is küldjön, ha vannak… Napi huszonnégy órában, ma
délutántól. Vegye fel a kapcsolatot Taylorral. – És végre leteszi.
– Nos? – kérdezem lemondóan. Vajon elmondja, mi ez az egész?
– Welch volt az.
– Ki az a Welch?
– A biztonsági tanácsadóm.
– Oké. Szóval mi történt?
– Leila úgy három hónapja elhagyta a férjét, és lelépett egy pasival, aki négy hete
meghalt autóbalesetben.
– Ó!
– Az a seggfej pszichiáter rájöhetett volna – mondja Christian dühösen. – Gyász,
erről szól a dolog. Gyere! – A kezét nyújtja, és reflexszerűen elfogadom, majd el is
kapom a kezem.
– Várj egy pillanatot! Egy beszélgetés kellős közepén voltunk. Rólunk. Róla, a te
Mrs. Robinsonodról.
Christian arca megkeményedik.
– Ő nem az én Mrs. Robinsonom. Ezt nálam is megbeszélhetjük.
– Nem akarok a lakásodra menni. Hajat szeretnék vágatni – kiabálom. Ha képes
vagyok erre az egy dologra koncentrálni…
Ismét előkapja a Blackberryt a zsebéből és tárcsáz.
– Greta, itt Christian Grey. Franco egy órán belül legyen nálam. Szóljon Mrs.
Lincolnnak… helyes. – És elrakja a telefont. – Egykor ott lesz.
– Christian… én… – dadogom lemondón.
– Leila nyilván idegösszeomlást kapott, Anastasia. Nem tudom, téged vagy
engem szemelt-e ki, és meddig hajlandó elmenni. Elmegyünk tehozzád, összeszeded a
dolgaidat, és nálam maradsz, amíg meg nem találjuk.
– Miért?
– Hogy biztonságban tudjalak.
– De…
Dühödten néz rám.
– Velem jössz a lakásomba, még akkor is, ha a hajadnál fogva kell odarángatnom
téged.
Tátott szájjal nézek rá… nem hiszem el. Ötven árnyalat diadalmas technicolor
színekben.
– Azt hiszem, túlreagálod.
– Nem így van. Majd nálam folytatjuk ezt a beszélgetést. Gyere!
Összefonom a karom. Ez már sok.
– Nem – közlöm makacsul. Meg kell húzni a határokat.
– Jössz vagy viszlek, nekem mindegy, Anastasia.
– Úgysem mered – sistergek. Csak nem rendez jeleneteta Second Avenue-n.
Félmosoly jelenik meg arcán, de nem éri el a szemét.
– Ó, bébi, mindketten tudjuk, hogy ha az arcomba vágod a kesztyűt, én boldogan
felveszem.
Farkasszemet nézünk, aztán Christian hirtelen lehajol, elkapja a combomat, és
felemel. Mire észbe kapok, már a vállán vagyok.
– Tegyél le! – sikoltom. Jaj de jó érzés sikoltani.
Ügyet sem vet rá, megindul a Second Avenue-n. Karjával erősen szorítja a
combomat, szabad kezével a fenekemet csapkodja.
– Christian! – kiáltom. Mindenki minket néz. Mi lehetne még ennél is
megalázóbb? – Megyek, megyek.
Letesz, de még föl sem egyenesedik, már a lakásom felé viharzok. Fortyogok a
dühtől, és ügyet sem vetek Christianra. Természetesen pillanatokon belül mellettem
terem, de továbbra sem törődöm vele. Mit tegyek? Annyira dühös vagyok, de még azt
sem tudom biztosan, miért – annyi minden van.
Mire hazaérek, gondolatban összeállítom a listát.
1. Vállon cipelés – egyszerűen elfogadhatatlan hatéves kor fölött.
2. Elvisz a szalonba, amelynek rajta kívül a volt szeretője a tulajdonosa – hogy
lehet ilyen hülye?
3. Arra a helyre, ahová az alávetetteit is viszi – ugyanaz a hülyeség.
4. Még csak fel sem fogja, hogy ez rossz ötlet volt – és állítólag okos srác.
5. Őrült exbarátnői vannak. Ezért is őt hibáztathatom? Annyira dühös vagyok rá,
hogy igen.
6. Ismeri a bankszámlaszámomat – ez aztán zaklatás a javából.
7. Megvásárolja a SIP-et – több a pénze, mint az esze.
8. Ragaszkodik hozzá, hogy vele maradjak – ez a fenyegetés Leila részéről
rosszabb lehet, mint gondolta… tegnap ezt nem említette. Jaj, ne, hasít belém a
felismerés. Valami megváltozott. Mi lehet az? Megállok, és Christian is megáll
mellettem.
– Mi történt? – akarom tudni.
A homlokát ráncolja.
– Hogy érted?
– Leilával.
– Mondtam már.
– Nem, még nem mondtad. Van még valami. Tegnap még nem ragaszkodtál
ahhoz, hogy nálad legyek. Mi történt?
Feszélyezetten áll egyik lábáról a másikra.
– Christian, mondd már el! – csattanok fel.
– Tegnap beszerzett egy fegyvertartási engedélyt.
Ó, a fenébe! Pislogva nézek fel rá, és érzem, hogy a vér kiszalad az arcomból.
Mindjárt elájulok. Lehet, hogy meg akarja ölni Christiant? Nem!
– Ez azt jelenti, hogy nyugodtan vehet pisztolyt – suttogom.
– Ana – mondja Christian, és csupa aggodalom a hangja. A vállamra teszi a kezét,
és magához húz. – Nem hiszem, hogy bármi ostobaságot tenne, de… nem vállalhatom a
kockázatot, hogy bajod essék.
– Nem én… mi van veled? – suttogom.
A homlokát ráncolja, én pedig átkarolom, és erősen szorítom, arcomat a
mellkasába temetem. Úgy tűnik, nem bánja.
– Menjünk vissza – mormolja, aztán lehajol, és megcsókolja a hajam. Ennyi volt.
Minden haragom elszáll. Nem felejtettem el, csak tovaszállt a veszélytől, hogy valami baj
érheti Christiant. Elviselhetetlen a gondolat.
Ünnepélyesen csomagolom be a kevés holmimat. A Macet, a Blackberryt, az
iPadet és Charlie Tangót a hátizsákomba teszem.
– Charlie Tango is jön? – kérdi Christian.
Bólintok, és ő elnéző mosollyal válaszol.
– Ethan kedden érkezik – morgom.
– Ethan?
– Kate bátyja. Itt lakik, amíg nem talál lakást Seattle-ben.
Christian tompán mered rám, majd észreveszem, hogy fagyos lesz a tekintete.
– Még szerencse, hogy te nálam leszel. Több helye marad – mondja higgadtan.
– Nem tudom, van-e kulcsa. Addig vissza kell jönnöm.
Christian mozdulatlan arccal néz rám, egy szót sem szól.
– Ez minden.
Felkapja a táskám, az ajtó felé indulunk. Mikor az épület hátsó része felé
megyünk a parkolóhoz, azon kapom magam, hogy hátrakukucskálok. Nem tudom, hogy
eluralkodott-e rajtam a paranoia, vagy valaki tényleg figyel. Christian kinyitja az Audi
utas ajtaját, és várakozásteljesen néz rám.
– Nem szállsz be? – kérdezi.
– Azt hittem, én vezetek.
– Nem. Én vezetek.
– Van valami baj azzal, ahogy vezetek? Ne mondd, hogy tudod, hány pontot
értem el a vizsgámon… bár a zaklató hajlamaidat tekintve, az sem lepne meg. – Talán
tudja, hogy alig mentem át az írásbeli vizsgán?
– Szállj be, Anastasia! – csattan föl dühösen. – Oké. – Sietve beszállok. Tényleg fagyos a légkör.
Talán ő is érzi ugyanazt a kellemetlen érzést. Valami sötét őrszem les minket –
vagyis egy sápadt, barna hajú, barna szemű lány, aki olyan hátborzongatón hasonlít rám,
és talán fegyvere is van a kabátja alatt.
Christian besorol a forgalomba.
– Az összes alávetetted barna volt?
A homlokát ráncolja, és kurtán felém pillant.
– Igen – morogja. Bizonytalan a hangja, és szinte halloma gondolatait: hová akar
kilyukadni?
– Csak kíváncsi voltam.
– Mondtam már. A barnákat szeretem.
– Mrs. Robinson nem barna.
– Talán éppen azért – morogja. – Egy életre leszoktatotta szőkékről.
– Te tréfálsz – nyögök fel.
– Igen. Tréfálok – feleli lemondóan.
Szenvtelenül nézek ki az ablakon, és barnákat látok mindenütt, igaz, egyik sem
Leila.
Tehát csak a barnákat szereti. Vajon miért? Tényleg Mrs. Különlegesen-szép-a-
kora-ellenére-is Robinson vette el a kedvét a szőkéktől? A fejemet csóválom. Kicseszett
Christian Grey.
– Mesélj róla.
– Mit akarsz tudni? – Christian a homlokát ráncolja, ésa hangszínével próbálja
elvenni a bátorságomat.
– Mesélj az üzleti egyezségetekről.
Láthatóan ellazul, örül, hogy a munkáról beszélhet.
– Csendestárs vagyok. Nem túlzottan érdekel a szépségipar, de Elena sikeres
vállalkozást épített ki. Én csak beruháztam, és segítettem az indulásnál.
– Miért?
– Tartoztam ezzel neki.
– Ó!
– Amikor kimaradtam a Harvardról, ő adott kölcsön száz lepedőt, hogy
beindítsam az üzletemet.
Szentséges basszantyú… még gazdag is.
– Te kimaradtál?
– Nem volt nekem való. Két évet húztam le. Sajnos a szüleim nem voltak olyan
megértőek.
A homlokom ráncolom. Hogy Mr. Grey és dr. Grace Trevelyan helytelenítsen
valamit? Nem tudom elképzelni.
– Ahhoz képest nem is megy neked rosszul, hogy kimaradtál. Milyen szakra
jártál?
– Politika és gazdaság.
Hmm… ez passzol.
– Tehát gazdag? – mormogom.
– Unatkozó díszfeleség volt, Anastasia. Jómódú fakereskedő férj. – Elmosolyodik. – Nem engedte dolgozni. Tudod, amolyan uralkodó típus volt. Vannak ilyen férfiak. –
Gyors kis mosolyt vet rám a szeme sarkából.
– Tényleg? Egy uralkodó férfi? Létezik ez a mitikus teremtmény? – Azt hiszem,
nem lehetne több gúnyt belepréselni a válaszomba.
Christian vigyora szélesebb lesz.
– A férje pénzét adta kölcsön?
Christian bólint, és huncut kis mosolyra húzódik az ajka.
– Ez szörnyű.
– A pasas visszakapta a magáét – mondja Christian sötéten, miközben beáll az
Escala földalatti garázsába.
– Hogyan?
Christian a fejét rázza, mintha egy különösen kellemetlen emlék jönne elő, és
leparkol az Audi Quattro SUV mellé.
– Gyere. Franco hamarosan itt lesz.
A liftben lenéz rám.
– Még haragszol? – kérdezi tárgyilagosan.
– Nagyon.
Bólint.
– Oké – nyugtázza, és maga elé mered.
Taylor vár minket az előcsarnokban. Honnan tudja mindig, hogy mikor jövünk?
Elveszi a táskámat.
– Welch már jelentkezett? – kérdi Christian.
– Igen, uram.
– És?
– Minden rendben van.
– Remek. Hogy van a lánya?
– Köszönöm, uram, jól van.
– Helyes. Egykor érkezik a fodrász. Franco De Luca.
– Miss Steele – biccent felém Taylor.
– Üdv, Taylor. Van lánya?
– Igen, hölgyem.
– Hány éves?
– Hét.
Christian türelmetlenül pillant rám.
– Az anyjával él – tisztázza Taylor.
– Értem.
Taylor rám mosolyog. Ez váratlanul ért. Taylor apa? Követem Christiant a
nagyszobába, de közben még mindig ezen rágódok.
Körülnézek. Azóta nem voltam itt, hogy elhagytam a Christiant.
– Éhes vagy?
Megcsóválom a fejem. Christian egy pillanatra rám néz, aztán úgy dönt, nem
vitatkozik.
– El kell intéznem néhány telefont. Érezd magad otthon.
– Oké.
Christian eltűnik a dolgozószobában, s magamra hagy abban a jókora művészeti
galériában, melyet az otthonának nevez. Azon rágódom, mihez kezdjek.
Ruhák! Felkapom a hátizsákomat, fölmegyek a hálószobámba, és megnézem a
gardróbfülkét. Még mindig teli van ruhákkal. Mind vadonatúj, még rajtuk az árcédula.
Három hosszú estélyi ruha, három koktélruha és még három mindennapi viseletre. Egy
vagyonba kerülhettek.
Megnézem az árcédulát az egyik estélyi ruhán: $2,998. Szentséges basszantyú! A
padlóra rogyok.
Ez nem én vagyok. A tenyerembe temetem az arcom, és próbálom feldolgozni az
elmúlt néhány óra eseményeit. Annyira kimerítő! Miért pont olyasvalakibe kellett
belezúgnom, aki komplett őrült, szép, átkozottul szexi, gazdagabb, mint Krőzus, és őrült,
nagy Ő-vel?
Előhalászom a Blackberryt a hátizsákból, és felhívom anyámat.
– Ana, drágám, de rég nem beszéltünk. Hogy vagy, drágám?
– Ó, tudod…
– Mi baj van? Nem működik a dolog Christiannal?
– Ez bonyolult, anya. Szerintem flúgos. Ez a baj.
– Meséld csak el. A férfiakon néha nem könnyű kiigazodni. Bob azon
gondolkodik, jó ötlet volt-e Georgiába költöznünk.
– Tessék?
– Igen, azt mondja, vissza kéne menni Vegasba.
Ó, hát másnak is megvannak a problémái. Nem én vagyok az egyetlen.
Christian bukkan fel az ajtóban.
– Hát itt vagy. Már azt hittem, megszöktél. – Láthatóan megkönnyebbül.
Feltartom a kezem, jelezve, hogy telefonálok.
– Bocs, anya, mennem kell. Nemsokára újra hívlak.
– Oké, drágám, vigyázz magadra. Szeretlek.
– Én is szeretlek, anya.
Leteszem a telefont, és felnézek Ötvenre. A homlokát ráncolja, és furamód
zavarba van.
– Miért bujkálsz itt? – kérdezi.
– Nem bujkálok. Kétségbe vagyok esve.
– Kétségbe vagy esve?
– Ez az egész, Christian. – A ruhák felé intek.
– Bejöhetek?
– A te gardróbod.
Újra a homlokát ráncolja, és törökülésben leül velem szemben.
– Ezek csak ruhák. Ha nem tetszenek, visszaküldöm őket.
– Nem könnyű téged elviselni, ugye tudod?
Pislog, és az állát vakargatja… a borostás állát. Az ujjam bizsereg, hogy
megérintsem.
– Tudom. Igyekszem – mormogja.
– Nagyon igyekszel.
– Ahogyan te is, Miss Steele.
– Miért csinálod ezt?
Elkerekedik a szeme, és újra ott az az óvatos pillantás.
– Jól tudod, miért.
– Nem, nem tudom.
A hajába túr.
– Nagyon bosszantó nőszemély vagy.
– Tarthatnál inkább egy helyes, barna alávetettet, aki lelkesen tapsikolna, hogy
de magas volt, ahányszor csak ugrasz egyet, feltéve persze, ha engedélyt kap tapsolni.
Tehát miért én, Christian? Egyszerűen nem értem.
Egy pillanatig meredten néz, és fogalmam sincs, mi jár az eszében.
– Tőled másként látom a világot, Anastasia. Te nem a pénzemért akarsz. Te…
reményt adsz – mondja lágyan.
Tessék? Mr. Rejtélyes visszatért.
– Reményt? Mire?
Vállat von.
– Többre. – Halk és nyugodt a hangja. – És igazad van, megszoktam, hogy a nők
pontosan azt teszik, amit mondok, akkor, amikor mondom, és pontosan azt, amit
akarok. Hamar meg lehet unni. Van benned valami, Anastasia, ami valahol egészen
mélyen megszólít. Nem értem. Valóságos szirénhang. Nem tudok ellenállni neked, és
nem akarlak elveszteni. – Megfogja a kezem. – Ne fuss el, kérlek, bízzál bennem egy
kicsit, és legyél egy kicsit türelemmel, légy szíves.
Annyira sebezhetőnek látom… jesszusom, ez olyan izgató. Előrehajolok a
térdemre, és gyengéden ajkon csókolom.
– Oké. Hit és türelem. Ezzel együtt tudok élni.
– Helyes. Mert megérkezett Franco.
Franco alacsony, sötét bőrű és meleg. Imádom.
– Ilyen gyönyörű haj – lelkendezik irtózatos és valószínűleg kamu olasz
akcentussal. Lefogadom, hogy Baltimore-ból vagy valahonnan a környékről származik,
de a lelkesedése ragadós. Christian bevezet minket a hálószobájába. Sietve távozik, majd
egy székkel tér vissza.
– Magatokra hagylak titeket – morogja.
– Grazie, Mr. Grey. – Franco felém fordul. – Bene, Anastasia, mit csináljunk
veled?
Christian a kanapén ül, és egy halom táblázaton igyekszik átrágni magát. Lágy,
nyugtató klasszikus zene tölti be a nagyszobát. Egy nő énekel, szenvedélyesen adja lelkét
a dalba. Lélegzetelállító. Christian felnéz, elmosolyodik, elvonja figyelmemet a zenétől.
– Na látod! Én megmondani neked, hogy tetszeni fog – lelkendezik Franco.
– Csodásan nézel ki, Ana – mondja Christian elismerőn.
– A munkám itt befejeződött – jelenti be Franco.
Christian föláll, és felénk sétál.
– Köszönöm, Franco.
Franco felém fordul, áradó medveöleléssel ölel magához, és megcsókolja mindkét arcomat.
– Senki másnak nem engedsz hozzányúlni hajadhoz, bellissima Anastasia.
Felnevetek. Kicsit zavarba hoz ez a családiasság. Christian kikíséri Francót, és
néhány perc múlva visszatér.
– Örülök, hogy meghagytad hosszúnak. – Közelebb jön, és ragyog a szeme. Az
ujjai közé fog egy tincset. – Milyen selymes – mormogja, és a pillantása elidőzik rajtam. –
Még mindig haragszol rám?
Bólintok, és ő elmosolyodik.
– Pontosan miért is haragszol?
A szememet forgatom.
– Az egész listát akarod?
– Egy egész lista van?
– Méghozzá hosszú.
– Nem vitathatnánk meg az ágyban?
– Nem – duzzogok gyerekesen.
– Akkor ebéd közben. Én éhes vagyok, és nemcsak ételre – Érzéki mosollyal néz
rám.
– Nem engedem, hogy érzékiséggel kábítsd el az érzékeimet.
Elfojt egy mosolyt.
– Mégis, mi zavar annyira, Miss Steele? Ki vele!
Oké.
– Hogy mi zavar? Hát az, hogy ilyen mértékben behatolsz a magánszférámba,
hogy olyan helyre viszel, ahol a volt szeretőd dolgozik, és ahová az összes szeretődet
vitted, hogy szőrtelenítsék a micsodájukat, hogy erőszakkal cipeltél az utcán, mintha
ötéves lennék, ráadásul a Mrs. Robinsonodnak hagytad, hogy megérintsen! – A hangom
szépen megemelkedett.
Összevonja a szemöldökét, és minden jókedve elpárolog.
– Elég hosszú lista. De szeretném még egyszer tisztázni, hogy ő nem az én Mrs.
Robinsonom.
– Ő megérinthet – ismétlem.
Christian lebiggyeszti az ajkát.
– Tudja, hol lehet.
– Mit jelentsen ez?
Christian mindkét kezével a hajába túr, és egy pillanatra lehunyja a szemét,
mintha valamiféle isteni útmutatásra várna. Nyel egyet.
– Neked és nekem nincsenek szabályaink. Még soha nem volt olyan kapcsolatom,
amelyben ne lettek volna szabályok, és soha nem tudom, hol fogsz megérinteni. Ideges
leszek tőle. Az érintésed egészen – elhallgat, a szavakat keresgéli. – Többet jelent…
sokkal többet.
Többet? Teljesen váratlanul ér a válasza, kizökkent, és ott feszül közöttünk az a
kis szó, amelynek olyan nagy jelentése van.
Az érintésem… többet jelent. Szent tehén! Hogy állhatnék ellen neki, amikor
ilyeneket mond? Szürke szeme az enyémet kutatja, fürkész, nyugtalan.
Bizonytalanul kinyújtom a kezem, és a nyugtalanság rémületbe csap át. Christian hátralép, és leejtem a kezem.
– Kemény határ – suttogja sürgetőn, és fájdalmas, ijedt kifejezés jelenik meg az
arcán.
Nem tudom megállni, összetör a csalódás.
– Te hogy éreznél, ha nem érinthetnél meg?
– Összetörten, mint akitől elvettek valamit – feleli azonnal.
Ó, én Ötven árnyalatom. A fejem csóválom, és megnyugtató kis mosolyt vetek rá,
amitől ellazul.
– Egy nap el kéne mondanod nekem, hogy pontosan hol is húzódik a kemény
határ.
– Egyszer – mormogja, és a másodperc tört része alatt tör ki ebből a
sebezhetőségből.
Hogyan képes ilyen gyorsan váltani? Nem ismerek még egy ilyen szeszélyes
embert.
– Tehát akkor a listád többi része. – Megrándul a szája, és folytatja. – Az a baj,
hogy ismerem a bankszámlaszámodat?
– Igen. Ez felháborító.
– Minden alávetettnél elvégzem a háttérellenőrzést. Megmutatom. – Sarkon
fordul, és a dolgozószoba felé indul.
Kötelességtudóan követem. Teljesen kába vagyok. Egy zárt iratszekrényből barna
papírdossziét vesz elő. Rajta gépelt betűkkel: Anastasia Rose Steele.
Szentséges, kibaszott lószar! Haragosan nézek rá.
Bocsánatkérőn vonja meg vállát.
– Megtarthatod – mondja csöndesen.
– Hát… kösz – csattanok fel. Belelapozgatok. Van egy másolat a születési
bizonyítványomról, az ég szerelmére, a kemény határaim, a titoktartási nyilatkozat,
amelyet aláírtam, a szerződés – jesszusom – a társadalombiztosítási számom,
munkahelyek.
– Tehát tudtad, hogy a Claytonnál dolgozom.
– Igen.
– Akkor nem véletlen volt. Nemcsak úgy betévedtél?
– Nem.
Nem is tudom, hogy dühös legyek, vagy hízelegjen a dolog.
– Ez egy elcseszett dolog, ugye tudod?
– Én nem így látom. Nekem nagyon kell vigyáznom, hogy mit teszek.
– De ez magánszféra.
– Nem élek vissza az információval. És ezeket bárki megszerezheti, ha csak egy
kicsit is igyekszik, Anastasia. Ahhoz, hogy irányítsak, információra van szükségem.
Mindig is így működtem. – Óvatos, kiismerhetetlen tekintettel néz rám.
– De visszaélsz az információval. Elhelyeztél huszonnégyezer dollárt a
számlámon, amit én nem akartam.
Összeszorítja a száját.
– Mondtam már. Taylor ennyit kapott a kocsidért. Tudom, hogy hihetetlen, de
így van. – De az Audi…
– Anastasia, van neked halvány sejtelmed arról, hogy mennyit keresek?
Elvörösödöm. Természetesen nincs.
– Miért lenne? Én nem akarom tudni a bankszámlád adatait, Christian.
Ellágyul a tekintete.
– Tudom. Többek között ezt szeretem benned.
Döbbenten meredek rá. Szereti bennem?
– Anastasia, nagyjából százezer dollárt keresek óránként.
Tátva marad a szám. Ez obszcénul sok pénz.
– Huszonnégyezer dollár semmiség. Az autó, a könyvek, a ruhák… semmi. – Lágy
a hangja.
Csak nézem. Fel sem fogja. Különös.
– A helyemben te hogy éreznél… ha ennyi mindent áradna feléd? – kérdezem.
Bambán néz rám, és íme, a probléma dióhéjban. Az empátia, illetve a hiánya. A
csend nyúlik kettőnk között.
Végül vállat von.
– Nem tudom – mondja, és őszintén zavarban van.
A szívem csordultig tele. Ez az, ez Ötven árnyalat keresztje, nem kérdéses. Hát,
most már tudom.
– Nem jó érzés. Úgy értem, tudom, hogy nagyvonalú vagy, de engem ez kínosan
érint. Már elégszer elmondtam.
Sóhajt.
– Az egész világot a lábad elé akarom tenni, Anastasia.
– Én csak téged akarlak, Christian. Nem a mellékeseket.
– Azok hozzám tartoznak. Részei annak, ami vagyok.
Ó, így semmire nem megyünk.
– Akkor eszünk? – kérdezem. A feszültség kettőnk közt kimerít.
A homlokát ráncolja.
– Persze.
– Én főzök.
– Helyes. Amúgy van étel a hűtőben.
– Mrs. Jones kimenőt kap a hétvégére? Így a hétvégén hideget eszel?
– Nem.
– Ó.
Felsóhajt.
– Az alávetettek főznek, Anastasia.
– Hát persze. – Elvörösödöm. Hogy is lehetek ilyen hülye? Édesen mosolygok rá.
– Mit óhajt enni az úr?
Önelégülten mosolyog.
– Amit csak a hölgy talál – feleli sötéten.
Szemügyre veszem a frigó tekintélyes tartalmát, végül spanyol omlett mellett
döntök. Még hideg krumpli is van. Tökéletes. Gyors és könnyű. Christian a dolgozószobájában van, nyilván valami szegény, gyanútlan bolond magánszférájába
hatol be, és információt gyűjt. Kellemetlen gondolat, keserű lesz tőle a szájam íze. Az
agyamban forognak a kerekek. Tényleg nem ismer határokat.
Zenére van szükségem, ha főzni fogok, márpedig főzni fogok – nem
alávetettként! A kandalló melletti iPad dokkolóhoz megyek, és fölteszem Christian
iPadját. Lefogadom,több olyan zene is van rajta, amit Leila választott. A gondolatot is
utálom.
Hol lehet az a lány? Mit akarhat?
Megborzongok. Micsoda örökség! Nem tudom elfogadni.
Végigpörgetem a hosszú listát. Valami up-beat zenét akarok. Hmm, Beyoncé.
Nem Christian ízlésének tűnik. Crazy in Love. Ó, igen! Mennyire rám illik – őrülten
szerelmes. Benyomom az ismétlést, és hangosra állítom.
Visszasasszézok a konyhába, és keresek egy edényt. Kinyitom a hűtőt, előveszem
a tojásokat. Feltöröm, és nekilátok fölverni őket, s közben mindvégig táncolok.
Még egyszer felkutatom a hűtőt, kiveszem a krumplit ésa sonkát, és – igen – a
borsót is. Mindez megteszi. Keresek egy serpenyőt, a tűzhelyre teszem, kevés olívaolajat
öntök bele, aztán verem tovább a tojást.
Semmi empátia, tűnődöm. Vajon csak Christianra jellemző ez? Vagy talán
minden férfi ilyen, és összezavarják őketa nők? Nem tudom. Talán nem is olyan nagy
felismerés.
Bárcsak itthon lenne Kate! Ő tudná. Túl régóta van Barbadoson. A hétvégén
visszaérkezik, miután véget ért a pótvakációja Elliottal. Vajon még mindig dúl közöttük a
vágy-az-első látásra?
„Többek között ezt szeretem benned.”
Befejezem a tojás felverését. Ő mondta. Ez azt jelenti, hogy van más is? Most
mosolygok először azóta, hogy láttam Mrs. Robinsont. Őszinte, meleg, fülig érő mosoly.
Christian karja ölel át, hogy hirtelen ugrok egyet.
– Érdekes zeneválasztás – dorombolja, és a fülem alá csókol. – Jó illata van
hajadnak. – Belefúrja az orrát, és beszívja a levegőt.
A vágy szétárad a hasamban. Nem. Kibújok az öleléséből.
– Még mindig haragszom rád.
A homlokát ráncolja.
– Meddig csinálod még? – kérdezi, és a hajába túr.
Vállat vonok.
– Legalább addig, amíg nem ettünk.
Az ajka megrándul. Magában mulat. Megfordul, felveszi a távirányítót a pultról,
és lekapcsolja a zenét.
– Ezt te raktad fel az iPadra? – kérdezem.
A fejét rázza, és komoly az arca. Tudom, hogy ő volt az – a Kísértetlány.
– Nem gondolod, hogy akkor el akart mondani neked valamit ezzel?
– De, utólag talán – feleli nyugodtan.
Ez az. Semmi empátia. A tudatalattim karját összefonva, utálkozva cicceg.
– Miért van még rajta?
– Mert tetszik ez a dal. De ha téged zavar, letörlöm. – Nem, semmi gond. Szeretek zenére főzni.
– Mit szeretnél hallgatni?
– Lepjél meg.
Elmosolyodik, az iPod dokkolóhoz megy, én pedig tovább verem a tojást.
Néhány pillanat múlva Nina Simone mennyeien édes, lélekteli hangja tölti be a
szobát. Ez Ray egyik kedvence: I Put a Spell on You.
Elpirulok, és Christian felé fordulok. Mit akar ezzel elmondani nekem? Hogy
elvarázsolt? Már rég elvarázsolt. Ó, istenem… megváltozott a nézése, a könnyedség
eltűnt, sötét, átható a tekintete.
Elbűvölten nézem, ahogy lassan, akár egy ragadozó felém indul, becserkész a
zene lassú, fülledt ütemére. Mezítláb van, farmert visel, a fehér inge nincs betűrve, és
hozzá aza perzselő nézés.
– Az enyém vagy – énekli Nina, amikor Christian odaér hozzám, és világos, mi a
szándéka.
– Christian, kérlek – suttogom kezemben a fölösleges habverővel.
– Mire kérsz?
– Ne csináld ezt.
– Mit ne csináljak.
– Ezt.
– Biztos vagy benne? – zihálja. Kiveszi a habverőt a kezemből, és visszateszi az
edénybe a tojásokhoz. A torkomban dobog a szívem. Nem akarom ezt – és nagyon is
akarom. Nagyon.
Annyira idegesítő. Annyira dögös és kívánatos. Elszakítom a szemem a szemétől,
amely megőrjít.
– Kívánlak, Anastasia – mormogja. – Szeretek és gyűlölök, és szeretek vitatkozni
veled. Ez nekem új. Tudnom kell, hogy minden rendben van közöttünk. És ez az egyetlen
módja, hogy megtudjam.
– Nem változtak az érzéseim irántad – suttogom.
Nyomaszt és feldob a közelsége. Érzem az ismerős vonzást, minden porcikám
felé hajt, belső istennőm elemében van. A kis szőrcsíkot nézem ingnyakának V-jében, s
az ajkamba harapok. Tehetetlen vagyok, hajt a vágy, meg akarom kóstolni ott.
Olyan közel van, de nem érint meg. Testének melege a bőröm melegíti.
– Nem nyúlok hozzád, amíg igent nem mondasz – közli gyengéden. – De most,
egy ilyen rohadt reggel után szeretném beléd temetni magam, és mindent elfelejteni
kettőnkön kívül.
Ó, istenem… Kettőnkön kívül. Varázslatos kombináció, hatékony többes szám
első személy. Megpecsételi az alkut. Felnézek a gyönyörű, ám komoly arcába.
– Szeretném megérinteni az arcod – sóhajtok fel, és egy pillanatra látom a
meglepetést a szemében, majd a beletörődést.
Felemelem a kezem, és végigsimítok az arcán. Az ujjam hegye a borostáját
súrolja. Lehunyja a szemét, és kifújja a levegőt, a tenyeremhez nyomja az arcát.
Lassan hajol le, ajkam szinte automatikusan emelkedik felé.
– Igen vagy nem, Anastasia? – suttogja.
– Igen.
Szája lassan az enyémre tapad, széthízelgi, kényszeríti az ajkam, a karja ölel,
magához szorít. Keze fölfelé siklik a hátamon, ujjak játszanak a hajammal, húzogatják
gyengéden, s közben a másik keze a hátsómra tapad, magához szorít. Halkan nyögök.
– Mr. Grey – köhög Taylor, és Christian azonnal elenged.
– Taylor – mondja, és jeges a hangja.
Megperdülök, és látom, hogy Taylor feszengve áll a nagyszoba küszöbén.
Christian és Taylor egymásra mered, s valami szótlan kommunikációt érzékelek
közöttük.
– A dolgozószobám – csattan fel Christian, és Taylor fürgén átvág a helyiségen.
– Esőszünet – súgja nekem Christian, majd követi Taylort.
Mély lélegzetet veszek, hogy megnyugodjak. Szentséges pokol! Hát egyetlen
percig sem tudok ellenállni neki? A fejem csóválom. Haragszom magamra, és hálás
vagyok, amiért Taylor félbeszakított, még ha kínos is.
Vajon Taylor máskor is szakította félbe? Mi mindent látott? Nem is akarok
belegondolni. Ebéd. Ebédet készítek.A krumpli szeletelésével foglalom el magam. Mit
akarhatott Taylor? A gondolataim pörögnek – Leiláról van szó?
Tíz perc múlva jönnek elő, pont, amikor elkészül az omlett. Christian mélyen a
gondolataiba merül.
– Tízkor tartok eligazítást – mondja Taylornak.
– Készen leszünk – feleli Taylor, és távozik.
Fogom a két előmelegített tányért, és a konyhaszigetre teszem.
– Ebéd?
– Köszönöm – mondja Christian, és rátelepszik az egyik ülőkére. Feszülten figyel
engem.
– Valami baj van?
– Nincs.
A homlokomat ráncolom. Nem akarja elmondani. Kitálalom az ebédet, és leülök
mellé. Beletörődök, hogy a sötétben maradok.
– Ez jó – mormogja Christian elismerően, miután evett egy falatot. – Innál egy
pohár bort?
– Köszönöm, nem. – Azt akarom, hogy tiszta maradjon a fejem, amikor veled
vagyok, Grey.
Tényleg jó íze van, bár nem vagyok éhes. De eszem, mert tudom, hogy Christian
nyaggatna, ha nem ennék. Végül ő töri meg a mogorva csendet, és bekapcsolja azt a
klasszikus darabot, amelyet korábban is.
– Mi ez? – kérdezem.
– Canteloube. Auvergne-i dalok. Ennek Bailero a címe.
– Bájos. Milyen nyelven énekelnek?
– Ófrancia. Pontosabban occitán.
– Te beszélsz franciául. Érted? – Eszembe villan, milyen hibátlanul beszélt
franciául a szülei vacsoráján.
– Egyes szavakat igen – mosolyodik el Christian, és szemlátomást ellazul. –
Anyámnak volt egy mantrája: zene, idegen nyelv, harcművészet. Elliot jól beszél
spanyolul, Mia meg én franciául tanultunk. Elliot gitározik, én zongorázom, Mia pedig csellózik.
– Hűha! És a harcművészet?
– Elliot judózik. Mia tizenkét éves korában megmakacsolta magát, és nem volt
hajlandó edzésre járni. – Elmosolyodik az emlékre.
– Bárcsak az én anyám lett volna ilyen!
– Dr. Grace lenyűgöző, ha a gyermekei teljesítményéről van szó.
– Nyilván nagyon büszke rád. Én az lennék.
Sötét gondolat felhőzi Christian arcát, és egy pillanatra úgy látom, feszeng.
Gyanakodva néz rám, mintha felderítetlen terepen járna.
– Eldöntötted már, mit veszel föl este? Vagy nekem kell választanom valamit? –
Hirtelen pattogó a hangja.
Hűha! Dühösnek hangzik. Miért? Mi rosszat mondtam?
– Öö… még nem. Te választottad ezeket a ruhákat?
– Nem, Anastasia, nem én. Adtam egy listát a méreteiddel a Neiman Marcus
személyi beszerzőjének. Biztosan jók rád. Csakhogy tudd, további biztonsági
személyzetet rendeltem ma estére és a következő néhány napra. Úgy gondolom, ez
bölcs óvintézkedés, most, hogy Leila kiszámíthatatlanul bolyong valahol Seattle utcáin.
Nem akarom, hogy kíséret nélkül menj bárhová is. Oké?
Pislogok.
– Oké? – Mi történt, az enyém-kell-hogy-legyél Greyjel?
– Helyes. Megyek, eligazítást tartani nekik. Nem fog soká tartani.
– Itt vannak?
– Igen.
– Hol?
Christian fogja a tányérját, és a mosogatóba teszi, majd eltűnik a szobából. Mi a
fene ez? Mintha több különböző ember volna egy testbe zárva. Ez nem a skizofrénia
egyik tünete? Rá kell gugliznom.
Kiürítem a tányért, gyorsan elmosogatok, és az Anastasia Rose Steele dossziéval
a kezemben visszamegyek a hálószobámba. Vissza a gardróbfülkébe, és kiveszem a
három hosszú estélyi ruhát. Na, melyik legyen az?
Ledőlök az ágyra, nézem a Macet, az iPadet és a Blackberryt. Teli vagyok
technológiával. Nekilátok átmásolni Christian zenelistáját az iPadről a Macre, aztán a
Google-ra kattintok, hogy keresgélni kezdjek.
Az ágyon fekszem, és a Macet nézem, amikor Christian belép.
– Mit csinálsz? – kérdezi gyengéden.
Egy pillanatra pánikba esem, mi lesz, ha meglátja, melyik website-on vagyok: A
többszörös személyiségzavar rendellenesség tünetei.
Mellém heveredik, vidáman nézi az oldalt.
– Van valami oka, hogy ezen az oldalon vagy? – kérdezi lazán.
A durva Christian távozott – a játékos visszatért. Hogya pokolba tarthatnék lépést
ezzel?
– Kutatás. Egy bonyolult személyiséget akarok megérteni. – Fapofával nézek rá.
Megrándul az ajka, ahogy elfojt egy mosolyt.
– Egy bonyolult személyiséget? – A kedvenc projektem.
– Most már kedvenc projekt vagyok? Egy mellékfoglalkozás. Talán tudományos
kísérlet inkább. Pedig azt hittem, minden vagyok. Miss Steele, ön megsebez.
– Honnan veszed, hogy rólad van szó?
– Találgatok – mosolyog önelégülten.
– Tény, hogy te vagy az egyetlen elcseszett, szeszélyes, irányításmániás, akit…
behatóan ismerek.
– Azt hittem, én vagyok az egyetlen, akit behatóan ismersz. – Felvonja a
szemöldökét.
Elvörösödök.
– Igaz. Ez is.
– És jutottál már valamilyen következtetésre?
Felé fordulok. Az oldalán hever mellettem, a könyökére támaszkodik, gyengéd az
arca, jól mulat.
– Szerintem intenzív terápiára van szükséged.
Felém nyúl, és finoman a fülem mögé simít egy hajtincset.
– Szerintem pedig rád van szükségem. Tessék. – Egy rúzst nyom a kezembe.
Döbbenten meredek rá. A rúzs szajhásan vörös, egyáltalán nem az én színem.
– Azt akarod, hogy ezt használjam? – nyekergek.
Felnevet. – Nem, Anastasia, hacsak te nem akarod. Nem hinném, hogy a te
színed – teszi hozzá szárazon.
Felül az ágyon, keresztbe rakja a lábát, és a fején keresztül lehúzza az ingét. Ó,
istenem.
– Tetszik az autóstérkép ötleted.
Értetlenül bámulok rá. Autóstérkép?
– A részek, amelyeket kikerülünk – magyarázza.
– Ó, én csak vicceltem.
– Én viszont nem.
– Azt akarod, hogy rúzzsal rajzoljak rád?
– Majd lemosom. A végén.
Ezt azt jelenti, hogy szabadon érinthetem. Csodálkozó kis mosoly játszik az ajkam
szélén.
– Mi lenne, ha valami tartósabbat használnánk?
– Kitetoválhatnám magam. – Vidáman csillog a szeme.
Christian Grey tetkóval? Tönkretenni ezt a csodás testet, amikor már amúgy is
megsebezték? Szó sem lehet róla.
– Nem kell tetkó – nevetek, hogy elrejtsem a rémületemet.
– Akkor marad a rúzs – vigyorog.
Összehajtom a Macet, és félretolom. Ez jó mulatság lesz.
– Gyere – nyújtja a kezét felém. – Ülj rám.
Lerúgom a szandált, ülő helyzetbe kászálódom, és rámászok. Christian a térdét
felhúzva hanyatt fekszik az ágyon.
– Dőlj a lábamnak.
Fölé mászom, és ráülök, ahogyan utasított. Elkerekedika szeme, óvatos. De közben jól is szórakozik.
– Úgy látom, lelkesít a dolog – jegyzi meg savanyúan.
– Mindig információkra vágyom, Mr. Grey. És ez azt jelenti, hogy ellazulhatsz
mellettem, mert tudni fogom, hola határ.
A fejét csóválja, mint aki nem képes elhinni, hogy hagyja telirajzolni a testét.
– Nyisd ki a rúzst – utasít.
Ó, über-basáskodó kedvében van, de nem érdekel.
– Add a kezed!
– Odanyújtom a másik kezemet.
– Azt, amelyikben a rúzs van. – A szemét forgatja.
– A szemed forgatod rám?
– Aha.
– Ez nagyon udvariatlan, Mr. Grey. Ismerek olyanokat, akik valósággal
erőszakosak lesznek, ha valaki a szemét forgatja.
– Csakugyan? – gunyoros a hangja.
Odanyújtom a kezem a rúzzsal, ő pedig hirtelen felül, és szemtől szembe
vagyunk.
– Készen állsz? – kérdezi, és halk mormogás a hangja, amitől minden megfeszül
bennem. Húúú!
– Igen – suttogom. Csábító a közelsége, izmos teste előttem, Christian illata
tusfürdővel keveredik. A kezemet a válla ívére helyezi.
– Nyomd rá – mondja, és a szám kiszárad, ő pedig irányítja a kezem, a vállától a
hónalj körül és le a melle oldalán. A rúzs széles, égő vörös csíkot hagy maga után.
Christian megáll a borda alján, aztán a gyomrán át vezet. Megfeszül, és látszólag
közönyösen néz a szemembe, de a gondosan blazírt pillantás alatt, látom a visszafojtott
robbanást.
Keményen uralkodik az idegenkedésén. Az álla megfeszül, és szeme körül látszik
a feszültség. A gyomra közepe táján ezt mormolja:
– És föl a másik oldalon. – És ezzel elengedi a kezem.
A baloldalon húzott vonalat tükrözöm. Szédítő ez a bizalom, de ront rajta a tény,
hogy látom a fájdalmát. Hét kicsi, kerek, fehér seb van a mellén, és sötét pokol látni a
nyomát, hogy valami gonoszság megszentségtelenítette ezt a gyönyörű testet. Ki tenne
ilyent egy gyerekkel?
– Tessék, megvan – suttogom, visszafojtva az érzelmeket.
– Nem, még nincs – feleli, és egy vonalat húz hosszú mutatóujjával a nyaka alján.
Követem az ujját a bíbor vonallal. Amikor végzek, belenézek szeme szürke mélységébe.
– Most a hátam – mormogja. Úgy helyezkedik, hogy le kell másznom róla, aztán
megfordul, és nekem háttal, törökülésben ül az ágyon.
– Kövesd a vonalat a mellemtől egészen a másik oldalig. – Halk, rekedtes a
hangja.
Teszem, amit mond, míg a bíborvonal nem fut át keresztben a hátán, és közben
újabb sebeket számolok, amelyek elcsúfítják a gyönyörű testét. Összesen kilencet.
Szentséges basszantyú! Össze kell szednem az akaraterőm, hogy ne csókoljam
meg egyenként mindet, és visszatartsam a szemembe tolakodó könnyeket. Miféle állat az,aki ilyent csinál? Christian lehajtja fejét, a teste megfeszül, miközben befejezem a
kört a hátán.
– A nyakad körül is? – suttogom.
Bólint, és egy újabb vonal csatlakozik az elsőhöz a nyaka alján, a haja alatt.
– Megvagyok – mormogom. Mintha bizarr, bőrszínű mellényt viselne,
szajhavörös szegéllyel.
Elernyed a válla, megnyugszik. Aztán lassan felém fordul.
– Ezek a határok – mondja nyugodtan. A szeme sötét, pupillái kitágultak… a
félelemtől? A vágytól? Rá akarom vetni magam, de visszatartom az ingert, és csodálattal
nézek rá.
– Ezzel együtt tudok élni. De most rád akarom vetni magam – suttogom.
Gonoszkásan mosolyog, és a megadás mozdulatával emeli fel kezét.
– Nos, Miss Steele, az öné vagyok.
Felvisítok gyerekes örömömben, és a karjába katapultálom magam. Ledöntöm,
de ő eltekeredik, kisfiúsan nevet a megkönnyebbüléstől, hogy túl van a dolgon. Valahogy alatta kötök ki az ágyon.
– Nos, ami az esőszünetet illeti – zihálja, és szája ismét az enyémre tapad.
