Sawyer ismét a ruhaujjába beszél.
– Taylor, Mr. Grey bement a lakásba. – Megrándul az arca, és kirángatja a
fülhallgatót a helyéről. Nyilván kemény letolást kapott Taylortól.
Jaj, ne… ha Taylor aggódik…
– Kérem, engedjen be – könyörgök.
– Sajnálom, Miss Steele. Nem tart soká. – Sawyer védekező mozdulattal emeli föl
mindkét kezét. – Taylor és a srácok most lépnek be a lakásba.
Olyan tehetetlennek érzem magam. Mozdulatlanul állok, és feszülten figyelek, de
egyedül a saját lélegzetemet hallom. Hangos, kapkodó a lélegzésem. A fejbőröm
bizsereg, kiszáradt a szám, majd elájulok. Kérlek, Christian, ne essen bajod – imádkozom
magamban.
Nem is tudom, mennyi idő telt el, és még mindig nem hallunk semmit. Ha nincs
hang, az jót jelent – nincsenek lövések. Fel-alá járkálok az előcsarnokban az asztal körül,
és hogy elvonjam a figyelmemet, a falon lógó képeket nézegetem. Még egyszer sem
néztem meg őket igazán: mind figuratív kép, mind vallásos témájú. Madonna
gyermekével mind a tizenhat kép. Milyen fura!
Christian nem vallásos. Vagy mégis? A nagyszobában az összes kép absztrakt –
annyira mások. De nem vonják el a képek hosszan a figyelmemet. Hol van Christian?
Sawyerre pillantok, aki rezzenéstelen arccal mered vissza.
– Mi történik?
– Nincs hír, Miss Steele.
Hirtelen mozdul a kilincs. Sawyer megperdül, és pisztolyt húz elő a hónaljtokból.
Megdermedek. Christian jelenik meg az ajtóban.
– Minden tiszta – mondja, és a homlokát ráncolja. Sawyer azonnal elrakja a
fegyvert, és hátrébb lépve beenged.
– Taylor túlreagálta – morogja Christian, és felém nyújtja a kezét. Én meg csak
állok, és nézem őt. Nem tudok mozdulni, magamba szívok minden kis részletet: a kócos
haját, a feszültséget a szeme körül, a megfeszült állát, a felül kigombolt inget. Azt
hiszem, tíz évet öregedtem. Aggódva néz rám, sötét a szeme.
– Minden rendben, bébi. – Közelebb lép, és a karjába von, a hajamba csókol. –
Biztos nagyon fáradt vagy. Menjünk. Irány az ágy.
– Annyira aggódtam – mormogom. Élvezem az ölelését, és magamba szívom
édes, édes illatát. A mellkasára támasztom a fejem.
– Tudom. Mindenki ideges.
Sawyer eltűnt, nyilván bement a lakásba.
– Hogy őszinte legyek, az exeid elég idegesítők, Mr. Grey – morgom szárazon.
Christian ellazul.
– Igen. Azok.
Elenged, majd kézen fogva bevezet a folyosón át a lakásba.
– Taylor és az emberei most a szekrényeket és tárolókat nézik át. De nem
hinném, hogy itt volna.
– Miért lenne itt? – Nem látom semmi értelmét.
– Pontosan.
– Be tud jutni?
– Nem tudom elképzelni. De Taylor néha túlzottan is óvatos.
– A játszószobádat átkutattad? – suttogom.
Christian gyors pillantást vet rám.
– Igen. Zárva van, de Taylorral ellenőriztük.
Mély, tisztító lélegzetet veszek.
– Akarsz egy italt vagy valamit? – kérdi Christian.
Nem.
– Elönt a fáradtság – le akarok feküdni.
– Gyere, lefektetlek. Kimerültnek látszol. – Christian arca meglágyul.
A homlokomat ráncolom. Ő nem jön? Egyedül akar aludni?
Megkönnyebbülök, mikor a saját hálószobájába vezet.A fiókos szekrényre teszem
a táskám, és kinyitom, hogy kipakoljak belőle. Megpillantom Mrs. Robinson levelét.
– Tessék – nyújtom oda Christiannak. – Nem tudom, el akarod-e olvasni. Én nem
akarok foglalkozni vele.
Christian átfutja a levelet, és megfeszül az álla.
– Nem tudom, milyen kérdéseid lehetnének. Beszélnem kell Taylorral. – Végignéz
rajtam. – Lehúzom a zipzáradat.
– Felhívod a rendőrséget a kocsi miatt? – kérdezem, és megfordulok.
Christian félresöpri a hajam az útból, ujjai finoman súrolják meztelen hátamat.
– Nem. Nem akarom belekeverni a rendőrséget. Leilának segítségre van
szüksége, nem rendőrségi nyomozásra. Csak még jobban kell igyekeznünk, hogy
megtaláljuk. – Lehajol, és gyöngéden megcsókolja a vállam.
– Feküdj le! – utasít, és már el is ment.
Fekszem, nézem a plafont, és várom, hogy visszajöjjön. Annyi minden történt
ma, annyi mindent kell feldolgoznom. Hol is kezdjem?
Hirtelen ébredek – azt sem tudom, hol vagyok. Elaludtam? Félig nyitott szemmel
nézem a félig nyitott hálószobaajtón át a folyosóról beszűrődő, gyenge fényt. Christian
még nincs mellettem. Hol lehet? Felpillantok. Egy árnyék áll az ágy végében. Lehet, hogy
egy nő? Feketébe öltözve? Nehéz megállapítani.
Kábán nyúlok az olvasólámpa kapcsolójáért, felkapcsolom, aztán újra odanézek,
de senkit nem látok. A fejem csóválom. Csak képzeltem volna? Álmodtam?
Felülök, és körülnézek a szobában, és valami halvány, alattomos rossz érzés kerít
hatalmába. De teljesen egyedül vagyok.
Megdörzsölöm az arcom. Hány óra lehet? És hol van Christian? Az ébresztőóra
szerint éjjel negyed három van.
Álmosan kikászálódok az ágyból, és a keresésére indulok. Megzavar a túlságosan
is aktív képzeletem. Már dolgokat látok, ez nyilván a ma este történtek hatása.
A nagyszoba üres, csak a reggelizőpult fölötti három függőlámpa ad némi fényt.
De a dolgozószoba ajtaja nyitva van, és hallom, hogy Christian telefonál.
– Nem tudom, miért hívsz ilyenkor. Nincs mit mondanom neked… rendben,
akkor mondd. Nem kell üzenetet hagynod.
Mozdulatlanul állok az ajtónál, és bűntudatosan hallgatózok. Kivel beszélhet?
– Nézd, kértelek már rá, és most egyértelműen közlöm veled. Hagyd őt békén.
Semmi közöd hozzá. Megértetted?
Harciasnak és dühösnek hangzik. Habozok kopogni.
– Tudom, hogy így van. De komolyan mondom, Elena. Hagyd őt békén. Muszáj
három példányban benyújtanom neked? Megértettél? Akkor jó. Jó éjt! – És lecsapja a
telefont.
Ó, a fenébe! Tétován kopogtatok.
– Tessék! – csattan föl Christian, legszívesebben elfutnék és elbújnék valahová.
Az íróasztalnál ül, tenyerébe temeti az arcát. Dühödten néz fel, de azonnal
megenyhülnek a vonásai, amint megpillant. Tágra nyílt, óvatos a szeme. Hirtelen nagyon
fáradtnak tűnik, és összeszorul a szívem.
Pislog, a szeme lesiklik a lábamon, és újra fel. Az egyik pólója van rajtam.
– Szaténba, selyembe kéne öltöznöd, Anastasia – sóhajt. – De még az én
pólómban is gyönyörű vagy.
Micsoda váratlan bók.
– Hiányoztál. Gyere lefeküdni.
Lassan feláll. Még mindig a fehér ing és a fekete szmokingnadrág van rajta. A
szeme már ragyog és csupa ígéret… de látok benne szomorúságot is. Megáll előttem,
feszülten néz, de nem érint meg.
– Tudod, mit jelentesz nekem? – mormogja. – Ha valami történne veled
miattam… – Elhal a hangja, homlokán elmélyülnek a ráncok, és szinte tapintható az
arcán átfutó fájdalom. Olyan sebezhetőnek tűnik. Süt róla a félelem.
– Semmi nem történik velem – nyugtatom meg. Ujjam végighúzom a borostás
arcán. Váratlanul puha. – Gyorsan nő a szakállad – suttogom. Nem tudom leplezni
csodálatomat ez iránt a gyönyörű, elcseszett férfi iránt, aki itt áll előttem.
Követem az alsóajka vonalát, aztán ujjam végigsiklik a torkán, a nyaka alján
maradt halvány rúzsfoltig. Christian néz, és még mindig nem ér hozzám. Kinyílik a szája.
Mutatóujjamat végighúzóm a vonalon, és ő behunyja a szemét. Szaporábban veszi a
levegőt. Az ujjam az ing széléhez ér, és lecsúsztatom az első begombolt gombig.
– Nem foglak megérinteni. Csak le akarom venni az inged – suttogom.
Elkerekedik a szeme, rémülten néz rám. De nem mozdul, és nem is állít meg.
Nagyon lassan gombolom ki az inget, elhúzom az anyagot a testétől, és puhatolózva
megyek lejjebb a következő gombhoz, ahol megismétlem a dolgot. Lassan, figyelve arra,
amit teszek.
Nem akarom megérinteni. Vagyis akarom… de nem fogom. A negyedik gombnál
újra feltűnik a vörös vonal, és szégyenlősen rámosolygok.
– Újra hazai terepen. – Ujjamat végighúzom a vonalon, mielőtt kigombolnám az
utolsó gombot is. Kitárom az inget, és a kézelők következnek. Egyenként veszem ki a
fekete, csiszoltkő mandzsettagombokat.
– Levehetem az inged? – kérdem, és igen halk a hangom.
Bólint. Még mindig tágra nyílt szemmel néz. Felnyúlok, és lehúzom válláról az
inget. Christian kiszabadítja a kezét, és deréktól fölfelé meztelenül áll előttem. Most,
hogy nincs rajta az ing, mintha visszanyerné az egyensúlyát. Elégedetten mosolyog rám. – És a nadrágommal mi lesz, Miss Steele? – kérdi felvont szemöldökkel.
– A hálószobában. Az ágyadban akarlak.
– Csakugyan? Miss Steele, ön kielégíthetetlen.
– El sem tudom képzelni, miért. – Megfogom a kezét, kihúzom a
dolgozószobából, és a hálószobája felé vezetem.
A szoba hűvös.
– Te nyitottad ki az erkélyajtót? – kérdezi Christian, amint beléptünk. A homlokát
ráncolja.
– Nem. – Nem emlékszem, hogy kinyitottam volna. Arra igen, hogy átnéztem a
szobát, amikor felébredtem. Az ajtó határozottan zárva volt.
Ó, a fenébe… az arcomból kifut a vér, tátva marad a szám.
– Mi az? – csattan Christian.
– Amikor felébredtem… volt itt valaki. Azt hittem, csaka képzeletem játszik velem
– suttogom.
– Micsoda?! – Christian rémülten néz, aztán az erkélyajtóhoz rohan, kinéz, majd
visszajön a szobába, és becsukja maga mögött az ajtót. – Biztos vagy benne? Ki? –
kérdezi feszülten.
– Azt hiszem, egy nő. Sötét volt, és csak akkor ébredtem.
– Öltözz! Most! – pattog.
– Odafenn van a ruhám – nyöszörgöm.
Kihúzza az egyik fiókot, és kivesz egy melegítőalsót.
– Vedd föl. – Túl nagy, de most nem vitatkozhatok Christiannal.
Magának is kivesz egy pólót, és gyorsan fölveszi. Aztán az ágy melletti telefonhoz
nyúl, és lenyom két gombot.
– Itt van – sziszegi a kagylóba.
Nagyjából három másodperc, ha eltelik, és Taylor meg az egyik biztonsági ember
ront be a hálószobába. Christian beszámol nekik a történtekről.
– Mennyi ideje? – tudakolja Taylor, és hivatalos az arca. Még mindig zakóban
van. Ez az ember soha nem alszik?
– Úgy tíz perce – motyogom, és valamitől bűntudatot érzek.
– Úgy ismeri a lakást, mint a tenyerét – mondja Christian. – Elviszem valahová
Anastasiát. Az a lány valahol itt rejtőzik. Találják meg! Gail mikor jön vissza?
– Holnap este, uram.
– Addig nem térhet vissza, amíg nem biztonságos a hely. Megértették? –
Christian hangja pattogó.
– Igen, uram. Bellevue-be megy?
– Nem lőcsölöm ezt a problémát a szüleimre. Foglaljon helyet valahol.
– Igen. Majd hívom.
– Nem reagáljuk túl egy kicsit? – kérdezem.
Christian mérgesen néz rám.
– Lehet, hogy fegyvere van – morogja.
– Christian, az a lány az ágy végénél állt. Lelőhetett volna, ha csakugyan azt
akarja.
Christian vár, azt hiszem, azért, mert elfojt egy dührohamot. Fenyegetően, halkan szólal meg.
– Nem óhajtom vállalni a kockázatot. Taylor, Anastasiának cipőre van szüksége.
Christian eltűnik a gardróbfülkében, a biztonsági ember marad velem. Nem
emlékszem a nevére, talán Ryan. Hol a folyosót, hol meg az erkélyablakot figyeli.
Christian néhány perc múlva egy bőr sporttáskával bukkan elő. Farmer ésa csíkos blézer
van rajta. A vállamra vet egy farmerdzsekit.
– Gyere! – Erősen szorítja a kezem, és hosszú léptekkel indul a nagyszobába.
Szinte futnom kell, hogy lépést tartsak vele.
– El sem hiszem, hogy valaki elbújhat itt – morgom, és kinézek az erkélyajtón.
– Nagy a lakás. Még nem láttad az egészet.
– Miért nem hívod fel egyszerűen… mondd meg neki, hogy beszélni akarsz vele…
– Anastasia, ez a lány instabil, és lehet, hogy fegyvere van – mondja bosszúsan.
– És inkább elfutunk?
– Egyelőre igen.
– Na és ha Taylort akarja lelőni?
– Taylor jól ért a fegyverekhez – feleli utálkozva. – Gyorsabban lő, mint ő.
– Ray katona volt. Megtanított lőni.
Christian felvonja a szemöldökét, és egy pillanatra kábán néz.
– Te pisztollyal? – kérdezi hitetlenkedve.
– Igen. – Meg vagyok sértve. – Jól lövök, Mr. Grey, úgyhogy viselkedjen
tisztességesen. Nemcsak az őrült egykori alávetettek miatt kell aggódnia.
– Észben tartom, Miss Steele – feleli szárazon, de magában nevetve. Jó érzés arra
gondolni, hogy még ebben a nevetségesen feszült helyzetben is képes vagyok mosolyt
csalni az arcára.
Taylorral az előcsarnokban találkozunk. Egy kis útitáskát ad, és a fekete Converse
cipőmet. Megdöbbent, hogy csomagolt nekem ruhát. Hálásan mosolygok rá, és Taylor
válaszmosolya gyors és megnyugtató. Mielőtt még visszafoghatnám magam,
megölelem. Taylor nagyot néz, és mikor elengedem, mindkét arca vérvörös.
– Legyen óvatos – mormogom.
– Igen, Miss Steele – motyogja.
Christian a homlokát ráncolva néz rám, majd kérdő pillantást vet Taylorra, aki
elmosolyodik, és megigazítja a nyakkendőjét.
– Árulja el, hová megyünk – mondja Christian.
Taylor a zakójába nyúl, előveszi a tárcáját, és átad Christiannak egy hitelkártyát.
– Ez jól jöhet, amikor odaér.
– Jó gondolat – bólint Christian.
Ryan csatlakozik hozzánk.
– Sawyer és Reynolds semmit sem talált – jelenti Taylornak.
– Kísérje el Mr. Greyt és Miss Steele-t a garázsba – utasítja Taylor a biztonsági
embert.
A garázs elhagyatott. Na persze, éjjel három körül jár. Christian az R8 utas
ülésére ültet, és berakja a táskáinkata csomagtartóba. Az Audi mellettünk iszonyúan néz
ki –minden gumi szétvagdosva és csupa fehér festék. Vérfagyasztó, és most már hálás
vagyok, amiért Christian elvisz valahová. – Hétfőn itt lesz egy másik – mondja zord képpel, amikor mellém ül.
– Honnan tudta, hogy melyik az én kocsim?
Christian aggódva pillant rám, majd felsóhajt.
– Neki is Audi hármasa van. Minden alávetettemnek azt vásárolok, ez az egyik
legbiztonságosabb kocsi a kategóriájában.
Aha.
– Akkor még sem diplomaajándék volt.
– Anastasia, minden reményem ellenére nem lettél az alávetettem, úgyhogy
technikailag ez diplomaajándék. – Kiáll a parkolóból, és a kijárat felé gördülünk.
Minden reménye ellenére… jaj, ne… a tudatalattim szomorúan csóválja a fejét.
Mindig ide kanyarodunk vissza.
– Még mindig reménykedsz? – suttogom.
Megszólal a kocsitelefon.
– Grey – vakkantja Christian.
– Fairmont Olympic. Az én nevemre.
– Köszönöm, Taylor. És Taylor, legyen óvatos.
Taylor hallgat, majd:
– Igen, uram – mondja halkan, és Christian bontja a vonalat.
Seattle utcái kihaltak. Christian a Fifth Avenue-n száguld az I-5 felé. Amint az
államközi sztrádára érünk, a gázra lép. Észak felé megyünk, és a gyorsulás néhány
pillanatra az ülésbe présel.
Oldalvást pillantok rá. Mélyen a gondolataiba merül, halálos, mélázó csend árad
belőle. Nem felelt a kérdésemre. Sűrűn néz a visszapillantó tükörbe, és rájövök, azt
figyeli, nem követnek-e. Lehet, hogy ezért vagyunk az I-5-ön, pedig a Fairmont Seattle-
ben van.
Kinézek az ablakon, próbálom rendbe szedni kimerült, túlságosan aktív agyamat.
Ha az a lány bántani akarna, bőven lett volna rá lehetősége a hálószobában.
– Nem. Már nem ezt remélem. Azt hittem, ez nyilvánvaló – szakítja félbe
Christian a gondolataimat. Lágy a hangja.
Feléje pislogok, és szorosabbra húzom magamon a farmerdzsekijét. Nem tudom,
belőlem árad-e a hideg, vagy kívülről jön.
– Tudod… aggódok, hogy… nem vagyok elég.
– Több mint elég vagy. Az ég szerelmére, Anastasia, mit tegyek?
Beszélj magadról. Mondd, hogy szeretsz.
– Miért gondoltad, hogy elhagylak, amikor azt mondtam, hogy dr. Flynn mindent
elmondott rólad?
Nagyot sóhajt, egy pillanatra lehunyja a szemét, és jó hosszú ideig nem válaszol.
– Neked sejtelmed sincs arról, hogy mennyire romlott vagyok, Anastasia. Ez nem
olyasmi, amit meg szeretnék osztani veled.
– És csakugyan úgy gondolod, hogy ha tudnám, elhagynálak? – Felemelem a
hangom, hitetlenkedés csendül benne. Hát nem érti, hogy szeretem? – Ilyen kevésre
tartasz?
– Tudom, hogy elhagynál – mondja szomorúan.
– Christian… szerintem ez nagyon valószínűtlen. Nem tudom elképzelni, hogy nélküled éljek. Soha…
– Egyszer már elhagytál. Ezt nem akarom még egyszer.
– Elena azt mondta, találkozott veled múlt szombaton – suttogom.
– De nem találkozott. – A homlokát ráncolja.
– Nem mentél el hozzá, miután elhagytalak?
– Nem! – csattan föl bosszúsan. – Az előbb mondtam, hogy nem, és nem
szeretem, ha kételkednek a szavamban. Sehová nem mentem a múlt hétvégén. Otthon
ültem, és összeraktam a vitorlázórepülőt, amit tőled kaptam. Egy örökkévalóságig
tartott – teszi hozzá.
Ismét összeszorul a szívem. Mrs. Robinson azt mondta, látta.
Most látta vagy sem? Elena hazudik. Miért?
– Ellentétben azzal, amit Elena gondol, nem rohanok hozzá minden bajommal,
Anastasia. Senkihez nem futok. Talán észrevetted már, hogy nem vagyok túl beszédes. –
Erősebben markolja a kormánykereket.
– Carrick elmondta, hogy két évig nem beszéltél.
– Elmondta? – Christian összeszorítja a száját.
– Kiszedtem belőle. – Zavartan meredek a kezemre.
– És mit mondott még az apám?
– Elmondta, hogy anyád volt az ügyeletes orvos, aki megvizsgált, amikor
kórházba vittek. Miután megtaláltak a lakásban.
Christian arca kifejezéstelen marad… óvatos.
– Elmesélte, hogy a zongorázás segített. És Mia.
A lány nevének említésére Christian szeretettel elmosolyodik. Egy pillanat múlva
szólal csak meg.
– Úgy hat hónapos lehetett, amikor megérkezett hozzánk. Elvarázsolt. Elliotot
nem annyira. Neki már elég voltam én. Mia tökéletes volt. – Megható ez az édes,
szomorú elismerés Christian hangjában. – Most már nem annyira – morogja, és eszembe
jut, milyen sikeresen igyekezett Mia meghiúsítani a buja terveinket. Kuncognom kell.
Christian a szeme sarkából rám néz.
– Te ezt szórakoztatónak találod, Miss Steele.
– Úgy tűnik, elhatározta, hogy távol tart minket egymástól.
– Elég sikeresen csinálta – nevet kelletlenül Christian. Megszorítja a térdem. – De
azért végül célba értünk. – Elmosolyodik, majd ismét a tükörbe néz. – Nem hiszem, hogy
követnek. – Lefordul az I-5-ről, és visszafelé megyünk, Seattle központja felé.
– Kérdezhetek valamit Elenáról? – Megálltunk egy közlekedési lámpánál.
Christian aggódva néz rám.
– Ha muszáj. – Duzzog, de nem hagyom, hogy a bosszúsága eltántorítson.
– Egyszer azt mondtad, hogy Elena úgy szeretett téged, amit elfogadhatónak
tartottál. Hogy érted ezt?
– Hát nem nyilvánvaló?
– Nekem nem.
– Irányíthatatlan voltam. Nem viseltem el, ha hozzám értek. Ahogyan most sem.
Tizennégy, tizenöt éves kamasz voltam, akiben dühöngnek a hormonok. Nehéz időszak.
Elena módot adott rá, hogy kiengedjem a gőzt. Ó!
– Mia azt mondta, verekedős voltál.
– Uramisten, milyen szószátyár ez a család! Igazából te tehetsz róla. – Újabb
lámpánál állunk meg, és Christian összehúzott szemmel néz. – Kicsalod az információkat
az emberekből. – Tettetett utálkozással csóválja a fejét.
– Mia magától osztotta meg velem az információt. Sőt nagyon nyílt volt velem.
Aggódott, hogy verekedni fogsz a sátorban, ha nem te nyersz az árverésen – morgom
sértődötten.
– Ó, bébi, ez a veszély nem fenyegetett. Kizárt, hogy hagytam volna, hogy más
táncoljon veled.
– Dr. Flynn-nek megengedted.
– Ő a kivétel a szabály alól.
Christian rákanyarodik a Fairmont Olympic Hotel impozáns, lugasszerű
felhajtójára, és a bejárat előtt, egy fura kőszökőkút mellett állítja meg a kocsit.
– Gyere. – Kiszáll az autóból, és kiveszi belőle a csomagokat. Egy parkolófiú siet
elénk. Meglepettnek látszik, nyilván a kései óra miatt. Christian odadobja neki a
kocsikulcsot.
– Taylor néven – mondja. A parkolófiú bólint, nem tudja leplezni, milyen
boldogan pattan be az R8-ba, és hajt el vele. Christian kézen fog, és besétálunk az
előcsarnokba.
Ott állok mellette a recepciónál, és roppantul nevetségesnek érzem magam. Itt
vagyok Seattle legtekintélyesebb szállodájában, a több számmal nagyobb
farmerdzsekiben, több számmal nagyobb tréningnadrágban és régi pólóban, mellettem
az elegáns, szép görög isten. Nem csoda, hogy a portáslány úgy bámul hol rám, hol pedig
őrá, mint akinek nem áll össze a dolog. Persze, Christian lenyűgözi. A szemem forgatom,
miközben a portás vérvörösen dadog. Jesszusom, még a keze is remeg.
– Szüksége van… segítségre… a poggyásszal… Mr. Taylor? – kérdezi, és megint
elvörösödik.
– Nem. Mrs. Taylor meg én boldogulunk.
Mrs. Taylor! De hisz nincs rajtam gyűrű. A hátam mögé dugom a kezem.
– A Cascade lakosztály az öné, Mr. Taylor. A tizenegyedik emeleten. A boy
odavezeti.
– Boldogulunk – ismétli Christian kurtán. – Merre van a lift?
Vérvörösre piruló kisasszony elmagyarázza, Christian pedig újra megfogja a
kezem. Gyorsan körülnézek az impozáns, fényűző előcsarnokban. Teli van keményre
tömött székekkel. Néptelen, csak egy sötéthajú nő ül egy kényelmesnek tűnő szófán, és
egy westie-t etet kis falatkákkal. Tehát ez a hotel engedi a házi kedvenceket? Fura egy
ilyen menő helytől.
A lakosztályban két hálószoba van, egy ebédlő és egy zongora teszi tökéletessé.
A tágas nappaliban kandallótűz lobog. Ez a lakosztály nagyobb, mint a lakásom!
– Nos, Mrs. Taylor, nem tudom, te hogy állsz hozzá, de nekem jólesne egy ital –
mormogja Christian, és gondosan bezárja az ajtót. A hálószobában a hatalmas mennyezetes ágy lábánál levő puffra dobja a
táskámat és az övét, aztán kézen fogva a nappaliba vezet. Fényesen lobog a tűz. Jól esik
a látványa. A kezemet melengetve állok, amíg Christian italt tölt mindkettőnknek.
– Armagnac?
– Köszönöm.
Kisvártatva csatlakozik hozzám a tűznél, és odaadja a konyakos kristálypoharat.
– Nem akármilyen nap volt, mi?
Bólintok. Christian szürke szeme kutató tekintettel, aggódva néz.
– Minden rendben – suttogom megnyugtatón. – És veled?
– Hát, most szeretném meginni ezt, aztán, ha nem vagy túl fáradt, lefektetetni
téged, és elveszni benned.
– Lehet róla szó, Mr. Taylor – mosolygok szendén, ő pedig kibújik a cipőjéből, és
lehámozza a zokniját.
– Mrs. Taylor, ne harapdálja az ajkát – suttogja.
Elpirulok a pohár mögé bújva. Az Armagnac csodás, kellemes melegséget
árasztva, selymesen csúszik le a torkomon. Amikor felpillantok Christianra, látom, hogy a
konyakot kortyolgatva engem figyel. A tekintete sötét, éhes.
– Egyre csak megdöbbentesz, Anastasia. Egy ilyen nap után, mint a mai, vagy
pontosabban a tegnapi, nem futsz előlem visítva az erdőbe. Lenyűgözöl. Nagyon erős
vagy.
– Elég jó ok vagy arra, hogy maradjak – mormogom. – Mondtam neked,
Christian, bármit is tettél, nem hagylak el, nem megyek sehová. Tudod, hogy érzek
irántad.
Megrándul a szája, mintha kétkedéssel fogadná, amit mondok, és a homlokán
összeszaladnak a ráncok. Mintha fájdalmas volna ezt hallani. Ó, Christian, mit kell
tennem ahhoz, hogy felfogd, hogyan érzek?
Engedd, hogy megverjen, acsarkodik a tudatalattim. Magamban haragosan
pillantok rá.
– Hová akarod kirakni a képeket, amelyeket José csinált rólam? – Megpróbálom
felderíteni a kedvét.
– Attól függ. – Egyértelmű, hogy ez kellemesebb téma a számára.
– Mitől?
– A körülményektől – feleli titokzatosan. – Még tart a kiállítás, úgyhogy nem kell
azonnal döntenem.
Félrebiccentem a fejem, és összehúzom a szememet.
– Bármilyen szigorúan is néz, Mrs. Taylor, egy szót sem szólok – csúfolódik
Christian.
– Kínvallatással szedem ki belőled az igazat.
Felvonja a szemöldökét.
– Tényleg, Anastasia? Szerintem nem kéne olyasmit ígérned, amit nem tudsz
teljesíteni.
Hát így gondolja? A kandallópárkányra teszem a poharat, és Christian
meglepetésére elveszem tőle is az ő poharát, és az enyém mellé teszem.
– Hát, akkor meglátjuk – mormogom. Nem kétséges, hogy a konyak adja a bátorságot. Megfogom Christian kezét, és a hálószoba irányába húzom. Az ágy mellett
megállok. Christian igyekszik elrejteni, milyen jól szórakozik.
– Most, hogy már itt vagyok, Anastasia, mihez kezdesz velem? – csúfolódik
halkan.
– Először is, le foglak vetkőztetni. Be akarom fejezni, amit az előbb elkezdtem. –
A zakója hajtókája felé nyúlok. Vigyázok, meg ne érintsem, ő pedig meg se rezdül. Igaz,
visszatartja a lélegzetét.
Gyengéden lehúzom a válláról a zakót, ő pedig le nem veszi rólam a szemét. A
vidámság minden nyoma eltűnt. Szeme tágra nyílik, szinte éget, óvatos és vággyal teli.
Olyan sokféleképp lehetne értelmezni ezt a pillantást. Mire gondolhat?
A puffra teszem a zakóját.
– És most a pólódat – suttogom, s a szegélyénél fogva fölemelem. Christian
együttműködik velem. Felemeli a karját, és hátralép, így könnyebb lehúzni róla. Amint
levettem, rám néz. Feszült a pillantása. Már csak a farmer van rajta, amely olyan
ingerlően lóg a csípőjén. Kilátszik a bokszeralsószéle.
A szemem éhesen siklik végig lapos hasán a megkopott és elkenődött
rúzsvonalig, majd fel a mellkasára. Mit sem akarok jobban, mint a nyelvemet
végigsiklatni a mellszőrzetén, és megízlelni őt.
– És most? – suttogja izzó tekintettel.
– Meg akarlak csókolni. Itt. – Az ujjam csípőcsonttól csípőcsontig szalad keresztül
a hasán.
Szétnyílik az ajka, élesen beszívja a levegőt.
– Nem foglak megállítani – zihálja.
Megfogom a kezét.
– Akkor jobb lesz, ha lefekszel – mormogom, és a mennyezetes ágyhoz vezetem.
Zavartnak látom, megfordul a fejemben, hogy senki nem irányította azóta… Nem, ebbe
ne menjünk bele.
Christian felemeli a takarót, és az ágy szélére ülve felnéz rám. Vár, az arca óvatos,
komoly. Megállok előtte. Leveszem a tőle kapott farmerdzsekit, hagyom, hogy a padlóra
hulljon, aztán kibújok a tréningnadrágból is.
Ő a hüvelykujjával dörzsöli az ujjbegyeit. Viszket a keze, hogy megérintsen, de
elfojtja a vágyat. Mély lélegzetet veszek. Megszűntek a gátlásaim. A póló szegélyéhez
nyúlok, és áthúzom fejemen az inget. Mezítelen állok előtte. A szeme nem tágít az
enyémtől, de nagyot nyel, és a szája kinyílik.
– Aphrodité vagy, Anastasia – mormogja.
Két tenyerembe fogom az arcát, lehajolok hozzá, és megcsókolom. Halk morgás
hagyja el a torkát. Aztán megragadja a csípőm, és mire észbe kapok, már alatta vagyok.
A lába szétfeszíti az enyémet, és a két lábam között feszül nekem. Csókol, szinte
marcangolja a szám, nyelvünk összegabalyodik. Keze a combomról a csípőmön és a
hasamon áta mellemre siklik, szorítja, gyömöszöli, és izgatóan húzzaa bimbóm.
Felnyögök, a medencémet akaratlanul is fölfelé billentem. Élvezetes súrlódás a
jutalmam, a zipzár szegélye és keményedő férfiassága érint. Christian félbeszakítja a
csókot, és zihálva, kábán néz le rám. Úgy mozdítja a csípőjét, hogy az erekciója nekem
nyomódik… igen, ide kérem. Lehunyja a szemét, én nyögdécselek, ő pedig megismétli az előbbi mozdulatot,
de ezúttal visszanyomok, és élvezettel hallom az ő nyögését. Ismét megcsókol. Folytatja
a lassú, élvezetes kínzást – ő dörzsöl engem, én dörzsölöm őt. És igaza van, elveszek
benne – ez mérgező, minden mást kizár. Minden aggodalmam elszáll.
Itt vagyok vele, a jelenben, a vérem lüktet, hangosan dübörög a fülemben, ziháló
lélegzetemmel együtt. A hajába temetem a kezem, a szám rátapad, magamba szívom, a
nyelvem ugyanolyan buja, mint az övé. Végighúzom az ujjama karján, le a derekán a
farmer övrészéig, és vakmerőn mohó kezem bedugom a nadrág alá. Sürgetem, biztatom
– mindent elfelejtek, csak mi ketten vagyunk.
– Kiherélsz, Ana – suttogja hirtelen. Elhúzódik tőlem, és feltérdel. Lerángatja
magáról a farmert, és a kezembe nyomja a fóliacsomagot.
– Kívánsz bébi, én is átkozottul kívánlak. Tudod, mit kell tenned.
Idegesen, de ügyesen tépem fel a fóliát, és gördítem rá az óvszert. Ő vigyorogva
néz rám, a szája tátva, ködös szürke és csupa érzéki ígéret a szeme. Fölém hajol, az
enyémhez dörzsöli az orrát. A szemét lehunyva, lassan, élvezetesen hatol belém.
Megmarkolom a karját, és hátravetem a fejem. Lubickolok ebben a csodás,
teltség érzésben. Christian végighúzza a fogát az államon, kijjebb húzódik, aztán ismét
belém csusszan. Olyan lassú, olyan édes, olyan gyengéd… rám nehezedik, de könyökével
és kezével tartja magát a fejem két oldalán.
– Mindent elfeledtetsz velem. Te vagy a legjobb terápia – zihálja, és közben
fájdalmasan kényelmes tempóban mozog, kiélvez bennem minden centit.
– Kérlek, Christian, gyorsabban – mormogom. Többet akarok, és most.
– Ó, nem, bébi. Ennek most lassúnak kell lennie. – Édesen megcsókol, gyengéden
harapdálja az alsó ajkamat, és nyeli magába lágy nyögéseimet.
A hajába túrok, és átadom magam a ritmusának. A testem lassan, de biztosan ér
el egyre magasabb és magasabb fennsíkokat, aztán gyorsan és keményen zuhanok.
Elélvezek körötte.
– Ó, Ana – zihálja, és elengedi magát. A nevem áldás az ajkáról.
Fejét a hasamon pihenteti, a karja körülöttem. Az ujjaim kócos hajában
kalandoznak. Így heverünk, nem is tudom, meddig. Annyira későre jár, és olyan fáradt
vagyok, de ki akarom élvezni a Christian Greyjel való szeretkezés derűs utóragyogását.
Hiszen ezt csináltuk. Gyöngéden, édesen szeretkezünk.
Nagy utat tett meg, ahogyan én is, és milyen rövid idő alatt. Szinte túl sok ez,
nehéz feldolgozni. A sok elcseszettségtől nem veszem észre, hogy milyen egyszerű,
őszinte utat tett meg velem.
– Nem tudok betelni veled. Soha ne hagyj el – mormogja, és megcsókolja a
hasam.
– Nem hagylak el, Christian, és jut eszembe, én akartam megcsókolni a te
hasadat – morgom álmosan.
A bőrömön érzem a vigyorát.
– Senki nem tart vissza, bébi.
– Mozdulni sem bírok, olyan fáradt vagyok.
Christian sóhajt, és vonakodva arrébb helyezkedik. Mellém fekszik, és
felkönyököl, majd magunkra húzza a takarót. Engem néz, pillantása meleg, szeretet ragyog benne.
– Aludj, bébi. – A hajamba csókol, átölel, és álomba merülök.
Amikor kinyitom a szemem, már fényárban úszik a szoba, pislogok a fénytől.
Kába a fejem a kevés alvástól. Hol vagyok? Ja, a szállodában…
– Szia! – mormogja Christian, és szeretetettel mosolyog rám. Mióta van ébren?
Engem tanulmányozott? Váratlan szégyenkezés fog el, arcom lángol a pillantása alatt.
– Szia! – mormogom vissza, és örülök, hogy hason fekszem. – Mióta figyelsz?
– Órákig el tudnám nézni, ahogy alszol, Anastasia. De csak úgy öt perce vagyok
itt. – Hozzám hajol, és gyengéden megcsókol. – Dr. Greene nemsokára itt lesz.
– Ó! – Meg is feledkeztem arról, hogy Christian olyan tapintatlanul intézkedett.
– Jól aludtál? – tudakolja. – Nekem úgy tűnt a nagy horkolásból.
Ó, a játékos, csúfondáros Ötven.
– Nem is horkolok – felelem duzzogva.
– Nem. Tényleg nem. – Rám vigyorog. A nyaka körül még mindig látom a vörös
rúzs halvány nyomát.
– Zuhanyoztál már?
– Nem. Téged vártalak.
– Ó… oké.
– Hány óra van?
– Negyed tizenegy. Nem volt szívem előbb felébreszteni.
– Egyszer azt mondtad, egyáltalán nincs szíved.
Szomorúan elmosolyodik, de nem válaszol.
– Itt a reggeli. Sonkás palacsintát kértem neked. Gyere, kelj föl. Már kezdtem
egyedül érezni magam. – Nagyot csap a fenekemre, hogy ugrok egyet.
Hmm… a szeretettel teli kedveskedés Christian módra.
Nyújtózkodok. Sajog az egész testem… nyilván a szex,a tánc és az is, hogy egész
este abban a drága, tűsarkú cipőben billegtem. Kikászálódok az ágyból, és bemegyek a
fényűző fürdőszobába. Az előző nap eseményei járnak a fejemben. Az egyik nagyon
bolyhos fürdőköpenyben jövök ki, egy rézfogason lógott a fürdőszobában.
Leila – a lány, aki rám hasonlít. Ez róla a legijesztőbb kép, melyet az agyam elő
tud varázsolni, na és az a kísérteties felbukkanása Christian hálószobájában. Mit akart?
Engem? Christiant? Mit akart művelni? És mi a fenének tette tönkre a kocsimat?
Christian azt mondta, kapok egy másik Audit, akárcsak az összes alávetett. Nem
kellemes gondolat. Mivel olyan nagyvonalú voltam a pénzzel, amit adott, nem sokat
tehetek.
Bebóklászok a lakosztály nappalijába – nem látom Christiant. Végül az étkezőben
találom. Helyet foglalok, és hálásan nézek az elém kirakott komoly reggelire. Christiana
vasárnapi újságokat olvassa, és kávézik. Ő már reggelizett. Rám mosolyog.
– Egyél. Szükség lesz ma az erődre – csúfolódik.
– Miért is? Be akarsz zárni a hálószobába? – Belső istennőm hirtelen felébred.
Kócos, amolyan most dugtam ábrázata van.
– Bármilyen vonzó is az ötlet, úgy gondoltam, ma kimozdulunk. Kell egy kis friss levegő.
– Biztonságos? – kérdezem ártatlanul. Igyekszem, hogy ne süssön az irónia a
hangomból.
Christian elkomorodik, összeszorul a szája.
– Ahová megyünk, ott igen. És ez nem tréfadolog – teszi hozzá szigorúan,
összehúzva a szemét.
Elpirulok, és a reggelimet bámulom. Nem esik jól, hogy még le is szúr a tegnap
éjszakai műsor után. Csöndben, duzzogva eszem a reggelimet.
Tudatalattim a fejét csóválja. Ötven nem tréfál, ha a biztonságomról van szó,
ennyit már tudhatnék. A szememet forgatnám, de visszafogom magam.
Oké, fáradt és ingerlékeny vagyok. Hosszú volt a tegnapi nap, és nem aludtam
eleget. De akkor ő miért olyan friss, mint egy most szedett virág? Ez nem tisztességes.
– Megérkezett a derék doki – morogja Christian. Egyértelmű, hogy még mindig az
iróniám miatt füstölög. Feláll az asztaltól.
Hát nem lehet egy nyugodt, normális reggelünk? Nagyot sóhajtok, és megyek,
hogy találkozzam doktor Fogamzásgátlóval.
A hálószobában vagyunk, és dr. Greene tátott szájjal mered rám. Lazábban van
öltözve, mint legutóbb.
– És csak úgy abbahagyta a szedését?
Elvörösödök. Iszonyú ostobán érzem magam.
– Igen. – Lehetne még vékonyabb a hangom?
– Teherbe eshetett – közli tárgyilagosan.
Tessék? A világ összerogy, a lábamnál hever. A tudatalattim a padlón fetreng,
öklendezik, és úgy érzem, én is rosszul leszek. Nem!
– Tessék, pisiljen bele. – Ma szigorúan hivatalos.
Jámboran elveszem tőle a kis műanyag tartályt, és kábán betántorgok a
fürdőszobába. Nem. Nem. Nem. Nem létezik… nem létezik… Könyörgök, neee.
Mit tesz Ötven? Elsápadok. Szét fog robbanni.
– Könyörgök, ne! – suttogom némán imádkozva.
Átadom dr. Greene-nek a mintát, ő pedig óvatosan beletesz egy kis fehér csíkot.
– Mikor jött meg a ciklusa?
Hogy várhatja el tőlem, hogy ilyen részleteken gondolkodjam, amikor minden
figyelmemet leköti ez a kis fehér csík.
– Öö… szerdán? Nem az, amelyik most múlt el, hanem az előtte levő. Június
elsején.
– És mikor hagyta abba a tabletta szedését?
– Vasárnap. Múlt vasárnap.
Lebiggyeszti az ajkát.
– Nem lesz gond – veti oda. – Látom az arcán, hogy egy terven kívüli terhesség
rossz hír lenne. A Medroxyprogesterone jó megoldás, már ha nem felejti el naponta
bevenni a tablettát. – Szigorú tekintettel néz rám, és összezsugorodok a tekintélye előtt.
Kihúzza a fehér csíkot, és megnézi. – Megmenekült. Még nem ovulált, úgyhogy nem lehet terhes, ha megtette a
szükséges óvintézkedéseket. Most pedig mondok néhány dolgot erről az injekcióról.
Legutóbb elvetettük az ötletet a mellékhatások miatt, de hogy őszinte legyek, egy
gyerek sokkal nagyobb és hosszabban tartó mellékhatás. Éveken át tart. – Elmosolyodik,
elégedett a kis tréfájával, de képtelen vagyok válaszolni rá. Túlságosan ledöbbentem.
Dr. Greene komplett előadásba kezd a mellékhatásokról, én pedig a
megkönnyebbüléstől bénán ülök. Egy szót sem hallok abból, amit mond. Azt hiszem,
akárhány idegen nőt elviselek az ágyam lábánál, mintsem bevalljam Christiannak, hogy
teherbe estem.
– Ana! – csattan rám dr. Greene. Essünk túl rajta. – Ezzel kirángat az
álmodozásból, és gyorsan feltekerem az ingujjamat.
Christian becsukja mögötte az ajtót, és aggódva néz.
– Minden oké? – kérdi.
Némán bólintok, ő pedig félrebiccenti a fejét. Feszült az aggodalomtól.
– Mi a baj, Anastasia? Mit mondott, dr. Grey?
A fejem rázom.
– Hét nap múlva szabad a gazda – motyogom.
– Hét nap?
– Igen.
– Ana, mi baj?
Nyelek egyet.
– Nincs miért, aggódnod. Csak szállj le erről, kérlek.
Christian fölém magasodik. Megfogja az államat, és hosszan a szemembe néz,
próbálja megfejteni mi a bajom.
– Mondd el – erősködik.
– Nincs mit elmondanom. Szeretnék felöltözni. – Kihúzom az állam a kezéből.
Sóhajt egy nagyot, és a hajába túr. A homlokát ráncolja.
– Zuhanyozzunk – mondja végül.
– Természetesen – morgom szórakozottan, és megrándul a szám.
– Gyere! – duzzog, és erősem megfogja a kezem. A fürdőszoba felé csörtet, én
pedig a nyomában. Úgy látom, nem csak nekem van rossz kedvem. Christian elfordítja a
zuhany csapját, gyorsan levetkőzik, majd felém fordul.
– Nem tudom, mi zaklatott föl, vagy csak az alváshiánytól vagy morcos – kezdi, és
kioldja a köntösöm övét –, de szeretném, ha elmondanád. Elszalad velem a képzeletem,
és ezt nem szeretem.
A szemem forgatom, ő pedig haragosan hunyorítva néz vissza rám. A fenébe! Hát
jó… te akartad.
– Dr. Greene megszidott, amiért nem szedtem a tablettát. Azt mondta, lehet,
hogy teherbe estem.
– Tessék? – Christian elsápad, a keze megdermed. Hamuszürke arccal néz rám.
– De nem vagyok terhes. Elvégzett egy tesztet. Csak sokk volt nekem. Is. El sem
hiszem, hogy ilyen ostoba voltam. Láthatóan ellazul.
– Biztos, hogy nem?
– Biztos.
Lassan kifújja a levegőt.
– Helyes. Igen, most már értem. Ez eléggé felzaklathatott.
A homlokomat ráncolom. Az ilyesmi felzaklat?
– Engem jobban aggasztott a te reakciód.
Értetlenül mered rám.
– Az én reakcióm? Hát, természetesen megkönnyebbültem… Iszonyú
gondatlanság lenne, és rossz modorra vallana, ha felcsinálnálak.
– Akkor megtartóztathatnánk magunkat – csattanok fel.
Egy pillanatig zavartan bámul, mintha valami tudományos kísérlet lennék.
– Rossz kedved van ma reggel.
– Csak sokk ért, ez minden – ismétlem duzzogva.
Megragadja a köntös hajtókáját, és magához ölel. A hajamat csókolja, és a
mellkasához húzza a fejem. A mellszőrzete elvonja a figyelmemet, s a nyakamat
csiklandozza.Ó, mennyire szeretném hozzá dörgölni az orrom.
– Ana, nekem ez nagyon szokatlan – mormogja. – A természetes ösztönöm azt
súgja, hogy verjem ki belőled, de komolyan kétlem, hogy ezt akarnád.
Szent szar!
– Nem, nem akarom. Ez segít. – Még jobban hozzá bújok, és hosszan állunk
ebben a különös ölelésben. Christian meztelen, én pedig a köpönyegbe burkolózva.
Újra földhöz vág az őszintesége. Semmit nem tud a kapcsolatokról, igaz, én sem,
csak azt, amit tőle tanultam. Nos, ő egyszer azt kérte, higgyek benne, és legyek
türelmes. Talán én is ezt kérem.
– Gyere, zuhanyozzunk – mondja végül Christian, és elenged.
Hátrébb lép, lehámozza rólam a köntöst, én pedig követem a zubogó víz alá, s
fölfelé fordítom az arcom. Az óriási zuhanyrózsa alatt bőven van hely két embernek is.
Christian a samponért nyúl, és nekiáll hajat mosni. Aztán átadja nekem a sampont, és
követem a példáját.
De jó érzés! A szemem lehunyva átadom magam a megtisztító, meleg víznek.
Amikor leöblítem hajamról a sampont, megérzem magamon a kezét. A testemet
szappanozza: a vállam, a karom, a hónaljamat, a mellem, a hátam. Gyengéden
megfordít, és magához húzva folytatja a gyomromon, a hasamon, a lábaim között –
hmm – a hátsómon. Olyan finom és intim ez az egész. Végül újra maga felé fordít.
– Tessék – nyújtja át a tusfürdőt. – Szeretném, ha lemosnád rólam a rúzs
nyomát.
Egy pillanat alatt kinyílik a szemem, s az övé felé villan. Feszülten néz rám.
Csuromvizes, gyönyörű és csodálatos, fényes, szürke szeme nem árul el semmit.
– Kérlek, ne távolodj el nagyon a vonaltól – morogja feszülten.
– Oké – mormogom. Próbálom felfogni, milyen óriási dolog tőle, hogy ilyet kért.
Hogy a tiltott zóna határán érintsem.
Tusfürdőt nyomok a kezembe, összedörzsölöm a tenyeremet, aztán szappanos
kezem a vállára teszem, és mindkét oldalon gyöngéden lemosom róla a rúzsvonalat. Christian megmerevedik, lehunyja a szemét. Az arca rezzenéstelen, de kapkodva szedi a
levegőt, és tudom, hogy ez most nem vágy, hanem félelem. Az elevenembe vág.
Remegő ujjakkal, óvatosan követem a vonalat a mellkasán. Finoman
szappanozom és dörzsölöm, ő pedig nyel egyet, az álla megfeszül, fogait összeszorítja. Ó,
istenem! Összeszorul a szívem, a torkom megfeszül. Jaj, ne, mindjárt sírva fakadok.
Megállok, és még egy kis szappant teszek a kezemre. Érzem, hogy ellazul. Nem
tudok ránézni, nem bírom elviselni a fájdalmát – túl sok ez kenem. Nyelek egyet.
– Készen állsz? – mormogom, és tisztán, élesen kicsendül a feszültség a
hangomból.
– Igen – suttogja, és rekedtes a hangja. Félelem sugárzik belőle.
Gyöngéden a mellkasa két oldalára teszem a kezem, ő pedig ismét megdermed.
Túl sok ez nekem. Nyomaszt ez a bizalom, a félelme, az, hogy valaki ezt tette
ezzel a gyönyörű, bukott, hibátlan férfival.
Könny gyűlik a szemembe, csorog le az arcomon, s keveredik össze a zuhany
vizével. Ó, Christian! Ki tette ezt veled?
A rekeszizma minden egyes sekély lélegzettel gyorsan mozog, a teste merev, a
feszültség hullámokban árad belőle, s közben a kezem a vonalon mozog. Egyetlen vágy
tölt el, hogy megcsókoljak minden egyes sebhelyet, amit csak látok, lecsókoljam róluk a
bántalmazás szörnyű éveinek nyomát. De tudom, hogy nem tehetem, és most már
szabadon hullanak a könnyeim.
– Ne. Kérlek, ne sírj – mormogja. Gyötrelem hallatszik a hangjából, és szorosan
magához szorít. – Kérlek, ne sírj miattam. – Én pedig már zokogok. A nyakába temetem
az arcom, és a kisfiúra gondolok, aki elveszett a félelem és fájdalom tengerében. Retteg,
elhanyagolt, bántják – kibírhatatlan a fájdalom.
Elhúzódik, a két kezébe fogja a fejem, hátradönti, és lehajol, hogy megcsókoljon.
– Ne sírj, Ana, kérlek, ne sírj – mormogja a számba. – Rég volt ez. Tiszta
szívemből vágyom rá, hogy megérints, de nem tudom elviselni. Túl sok még. Kérlek,
kérlek, ne sírj.
– Meg akarlak érinteni. Nem is tudod, mennyire. Nagyon fáj, hogy ilyennek látlak,
Christian… hogy bántottak, hogy félsz… annyira szeretlek.
Végighúzza hüvelykujját az alsó ajkamon.
– Tudom. Tudom – suttogja.
– Könnyű szeretni téged. Nem érted?
– Nem, bébi, nem értem.
– Pedig így van. Én szeretlek, és szeret a családod is. Ahogyan Elena és Leila is.
Kicsit furán mutatják ki, de szeretnek. Méltó vagy rá.
– Hagyd abba! – Az ajkamra teszi az ujját, s a fejét rázza. Gyötrelem árad az
arcáról. – Nem tudom ezt hallgatni. Én semmi vagyok, Anastasia. Csak egy ember alakú
bábú. Nincs szívem.
– De van. És én akarom, az egészet akarom. Jó ember vagy, Christian, igazán jó
ember. Ne is kételkedj benne. Nézd meg, mit tettél, mi mindent értél el… – zokogom. –
Nézd, mit tettél értem… minek fordítottál hátat miattam – suttogom. – Tudom. Tudom,
hogy érzel irántam.
Csak néz, a szeme rémült, óriási. Nem hallunk mást, csak a zuhanyból ömlő víz egyenletes zubogását.
– Szeretsz – suttogom.
Még tágabbra nyílik a szeme, és a szája tátva marad. Mély lélegzetet vesz,
mintha gyomron vágták volna. Megkínzottnak, sebezhetőnek látom.
– Igen – suttogja. – Szeretlek.
