BTBT - kim hanbin -

10.

Felültünk ugyanúgy, ahogy legutóbb, és most is egy ideig csendben ültünk egymás mellett a hajnali órákban. Igaz, hogy tőlünk 10 méterre mindkét oldalon lámpák világítottak halványan, a hold fénye kivetült mindenre. Karba tettem a kezeim, és úgy néztem a város fényeit, hogy a látóteremben még benne volt a hold is.
- Miért nem hívtál, hogy jössz? - köszörülte meg a torkát.
- Meg akartalak lepni - vontam vállat. - És te ilyenkor miért nem alszol?
- Nem tudom, nem voltam fáradt. Ezért eljöttem ide, mivel tiszta az ég, és hogy őszinte legyek most sem vagyok fáradt. Pedig mikor hazaértem az voltam, de próbáltam elaludni és egyszerűen nem sikerült.
Bólintottam, jelezve, hogy néhanapján nagyon is átérzem.
Néhány percig ültünk még csendben, majd megszólaltam.
- Csinálunk egymásról képeket, amiket majd posztolunk?
- Naná, menj, csinálok rólad először.
Felálltam, odasétáltam elé kicsit távolabb, majd próbáltam minden féle-fajta pózban állni, hogy látszódjon a háttér és végre szülessen egy jó kép. Utána cseréltünk, én ültem le és ő állt fel, és megcsináltuk ugyan azt.
Visszaültünk, majd mindketten kikerestük a legjobbra sikeredett képet, és pár perc különbséggel posztoltuk is. Nem jelöltük meg rajta egymást, minek? Aki akarja, úgyis észreveszi, hogy kb ugyanakkor ugyanonnan posztoltunk. Az ölembe ejtve a telefonom újra a vállára hajtottam a fejem, mély levegőt vettem és lehunytam a szemem. Simán el tudtam volna aludni ott helyben. Amikor Hanbin közelében vagyok, teljes biztonságban érzem magam, ezt ő is nagyon jól tudja.
[...]
Órák teltek el, mi pedig csak néhányszor megszólalva ültünk összebújva a padon. Mikor legközelebb az órámra néztem, fél hat volt, ami azt jelentette, hogy lassan felkel a nap és életre kel a város.
- Megvárjuk a napfelkeltét? - emeltem fel a fejem a válláról annyira, hogy lássam az arcát.
- Ha akarod, megvárhatjuk - nézett le rám.
Bólintva tudomásul vettem, majd visszahajtva a fejem lehunytam a szemem. Örökké hálás leszek, amiért felkeltem az üzenetére. Illetve azért is, mert pár évvel ezelőtt váratlanul megismertem.
Amikor kezdett kivilágosodni, felálltam és előrébb sétáltam. Néhány másodperc múlva a szemem sarkában láttam, hogy Bin is ideállt mellém, így egymás mellett állva figyeltük, ahogy egyre világosabb lesz és életre kel Szöul.
[...]
- Szerintem nem is kell hazamennünk, egyből mehetünk a táncteremhez - húztam mosolyra a szám, mikor odasétáltunk a motorhoz. Majdnem hét óra.
- Szerintem is - mosolygott, majd felvette a sisakot és felült a járműre. Azt tettem amit ő, majd felültem mögé a derekát átkarolva és el is indultunk.
A reggeli csúcsban beletelt egy kis időbe, amíg elértünk a teremig, de ahogy odaértünk leparkoltunk, majd mentünk is be.
Lepakoltunk, miközben összekapcsoltam a hangszórókat a laptopommal elindítottam vlive-on egy élő adást, és amint letettük a cuccainkat leültünk mindketten a telefon elé.