Tettestársak - Egy Eddie Munson történet

5. fejezet - A koponya kő

Féltem. Életemben legelőször rettegtem. Sietős karcsapásokkal a partra úsztunk, és rémülten néztünk vissza a tóra.

- Eddie? - léptem a fiúhoz, aki talán még jobban félt mint én. Ő másodjára élte át.

- Adj egy percet! - lihegte, és leült egy fa tövébe. Én addig járkáltam, és végignéztem ahogy Jason visszaúszik a házhoz, majd hívja a zsarukat.

- Menjünk! - állt fel, és elindult.

- Hová megyünk? - futottam utána, és még egy aggódó pillantást vetettem a tóra, majd beértünk az erdőbe.

- A koponyakőhöz - felelte.

Az utat néma csendben tettük meg. Az éjszaka nyomasztóan vett körbe minket, mi pedig a hold fényénél tapogatózva haladtunk előre. Néha Eddie megállt, körbenézett és újra megindult. Végre valahára megérkeztünk a sziklákhoz, ahol lerogytunk, és reszketni kezdtünk a vizes ruháink miatt. Nem tudtunk mit mondani a másiknak, ezért csak közelebb húzódtunk egymáshoz és valahogy el tudtunk aludni.

Reggel arra ébredtem, hogy a szemembe tűz a nap. Tegnap nem tudtam rendesen szemügyre venni az új rejtekhelyünket, ezért meglepődve vettem észre, hogy a koponyakő máshogy néz ki, mint ahogy gondoltam. A helyi párok mind ide jöttek csókolózni, miután Steve Harrington mesélt nekik erről a helyről. Erről a gondolattól akaratlanul is Eddie jutott eszembe, ezen elmosolyodtam. Körbenéztem, mikor rájöttem, hogy bizony egyedül vagyok.

- Mi a franc? - azonnal felálltam, és kétségbeesve rohangálni kezdtem a sziklák között. Kiabálni nem akartam Eddie nevét, hiszen Jason valószínűleg már mindent elmondott a zsaruknak, szóval jobban keresnek minket mint valaha. Hirtelen lépteket hallottam, ezért gyorsan megragadtam egy vastagabb botot és vártam. Az egyik szikla mögül Eddie bukkant fel, és ugyanolyan ijedt képet vágott mint én. Viszont kora reggel révén a mozdulataim nem voltak egy hullámhosszon az agyammal ezért egy hatalmasat ütöttem a vállára a bottal.

- Au! - szisszent fel. - Ezt most miért? - nézett rám durcásan.

- Bocs, azt hittem valaki más vagy - suttogtam rekedt hangon - Ne haragudj!

- Felejtsd el! - legyintett, de a mozdulatban megakadt és fájdalmasan kapott a karjához. - Jó erős vagy te lány!

- Kösz! - biccentettem.

- Amúgy jó reggelt! - mosolyodott el először.

- Neked is! - sóhajtottam, és leengedtem a fegyverem. - Mégis hol a fenében jártál?

- Szereztem egy ilyet! - mutatott fel egy vadonatúj adóvevőt. - A munkásoktól, akik nagyjából egy kilométerre vannak innen - tette hozzá a kérdő fejemet látva. - Illetve ezt - és elővette a farmerdzsekije zsebéből a reggelinket.

- Szendvicsek! - ugrottam oda, és kibontottam az egyiket. - Köszönöm!

- Nincs mit - vonta meg a vállát. - Most már lopásért is körözhetnek - mosolyodott el halványan. - Hogy vagy?

- Őszintén? Rohadtul kivagyok, és szerintem soha az életben nem örültem még szendvicsnek ennyire - haraptam újból egy hatalmasat az ételbe.

- Ja, szintén - bólintott, de nem tudom hogy a tegnap estére, vagy a szendvicsre értette. - Szólok a többieknek.

- Oké, én is jövök - és leültem mellé a földre.

- Dustin hallasz? Wheeler? - szólt bele a készülékbe a fiú.

- Eddie, basszus! - hallottuk meg Dustin hangját. - Jól vagytok?

- Nem, egyáltalán nem vagyunk jól