Az ötödik királynő /Narnia ff./

~ III. FEJEZET: A faun ~

– Lucy! Lucy! – kiáltoztam tovább, ám egyszercsak a kemény fapadló helyett valami süppedősre érkezett a lábam, mire persze azonnal elvesztettem az egyensúlyomat, és egy halk sikoltással hasra estem. Azonnal összeborzongtam, ugyanis a ruhám teljesen átnedvesedett attól a süppedős valamitől, ami ráadásul hideg volt és jeges. Bosszankodva tápászkodtam fel, és idegesen lesöpörtem a hópelyheket a hálóingemről.

Várjunk csak...

Hópelyhek? Az lehetetlen.

Mégis mi folyik itt?

Kissé rettegve attól, amit látni fogok, lassan felemeltem a fejem... és a szám tátva maradt a csodálkozástól.

Egy gyönyörű, téli erdőben álltam, ahol a talaj minden egyes négyzetcentiméterét hó fedte. Igazi, vakítóan fehér, puha kristályszemcsékből álló hótakaró. Még sosem láttam ilyen tökéletes havat. Ámulva néztem körbe, amikor egy zöld tű kis híján kiszúrta a szememet. Azok a szúrós valamik, amik minden irányból körülvettek, fenyőágak voltak a számtalan fenyőfa egyikéből, amely az erdőt alkotta. A fák fekete karmokként nyújtóztak a magasba, minden egyes águk fehéres foltokkal volt befedve. Az ég szürkés árnyalatot öltött a rengeteg hófelhőtől, amely beterítette. Nappal volt, ez kétségtelen, ami csak még hihetetlenebbé tette az egészet.

Hátranéztem a vállam fölött, be a szekrénybe, vissza a kabátok rengetegébe. Megkönnyebbüléssel töltött el, hogy még mindig ott volt, nem tűnt el, mint valami varázskapu. Odabentről meleg, dohos levegő áramlott kifelé, de azt csakhamar megfojtotta a kinti szabad, tiszta lég. Mélyet sóhajtottam, majd kinyújtottam a karjaimat, és hagytam, hogy záporozzanak rám a hópelyhek. Olyan volt, mint valami látomás.

– Mégis... hol vagyok? – motyogtam magam elé egyszerre ámuldozva és kétségbeesetten.

– Hát Narniában!

Megpördültem a sarkamon, és úgy éreztem, hatalmas kő esik le a szívemről. Néhány méterre tőlem ugyanis Lucy állt a fák között, és ügyet sem vetve a hóesésre szélesen mosolygott. Rövid, barna hajára máris rakódott egy rétegnyi hó.

– Lucy! – kiáltottam rá megkönnyebbülten.  – Jézusom, gyere ide azonnal, meg fogsz fázni! – rángattam ki a szekrényből egy puha, szőrmés kabátot, és a kislány felé hajítottam, aki még mindig vigyorogva elkapta, és rögtön bele is bújt. Gyorsan én is szereztem magamnak egyet, és halk sóhajjal burkolóztam be a kényelmes, meleg szövetbe.

– Most már hiszel nekem? – kérdezte lelkesen Lucy, miközben közelebb lépett. – Hiszen te is látod! Itt vagyunk!

– Itt vagyunk... – motyogtam, miközben körbe-körbe forgattam a fejemet. Nem tudtam betelni a téli erdő látványával. – Igazán... hideg – nyögtem ki végül. Más egyszerűen nem jutott az eszembe.

– Tudom, és ez egy nagyon szomorú történet – szontyolodott el Lucy. – Tumnus úr azt mondta, már száz éve, hogy mindig tél van, de soha sincs karácsony. Hát nem rémes?

– Tényleg az – bólogattam, még mindig kissé sokkos állapotban. Jóformán fogalmam sem volt, mire válaszoltam.

– Figyelj! Mi lenne, ha elmennének Tumnus úrhoz? – kérdezte lelkesen Lucy, akinek láthatóan fogalma sem arról a döbbenetről, ami lejátszódott bennem. – Biztosan nagyon örül majd, ha megismerhet téged.

– Úgy... Úgy gondolod? – kérdeztem bizonytalanul, a faun említésére hirtelen felocsúdva a kábulatból. – Nem ő mondta neked, hogy menj el? Amiatt a... Fehér Boszorkány miatt.

– Csss! – ugrott hozzám rögtön Lucy, és szigorú pillantást vetett rám. – Az erdő lakói nem szeretik, ha kimondják a nevét. Azt mondják, idevonzza a szolgáit.