Az ötödik királynő /Narnia ff./

~ VIII. FEJEZET: Száncsengő ~

A folyó sokkal nagyobbnak bizonyult, mint ahogy azt bármelyikük képzelte. Végtelen fehér síkságként húzódott köztünk és a hegyek között, amelyek elérhetetlen vágyálmok módjára magasodtak a távolban. Hódmama és Hódpapa olyan izgatottak voltak, hogy a távolság első felét szinte végig futólépésben tették meg, hevesen hadarva egymásnak számunkra érthetetlen szavakat. Képtelenség volt szorosan mögöttük maradni, így idővel három nagy blokkra osztódtunk - a hódok után nem sokkal haladtam én és Susan, mögöttünk pedig Peter próbálta viccekkel szórakoztatni Lucy-t, aki hamar kifáradt és elunta magát a hosszú, monoton menetelésben. A kislány nevetése hullámszerűen söpört végig a havas tájon, és minden különös körülmény ellenére mosolygásra késztetett.

Susan azonban szemmel láthatóan nem volt nevetős hangulatban. Céltudatos, nagy léptekkel vágott át a havon, mint akit egy lavina sem tudna eltántorítani. Furcsa kifejezés látszott az arcán, az egyik pillanatban úgy tűnt, mintha nagyon gondolkodna valamin, a másikban pedig mint aki mindjárt elsírja magát.

– Valami baj van? – kérdeztem óvatosan, felé fordítva a fejemet.

A sötétbarna hajú lány összeszorította az ajkait.

– Edmundra gondoltam – felelte végül néhány másodpercnyi hallgatás után.

Lesütöttem a szemem. Az események forgatagában eddig sikerült elkerülnünk ennek a témának a megvitatását, de tudtam, hogy előbb utóbb valamelyikünk fel fogja hozni, és beszélni fogunk róla. Még úgy is mardosta a szívemet az aggodalom, hogy semmilyen különösebb érzelmi szál nem fűzött a fiúhoz. Bele sem akartam gondolni, milyen érzés lehetett a Pevensie-testvéreknek látni az öccsüket bemenni a Fehér Boszorkány palotájába. Egyke voltam, de főleg mióta apukámmal csak ketten voltunk egymásnak, valahogy fontosabb lett számomra az életem legapróbb állandó szereplője is, és a gondolat, hogy ilyen körülmények között veszítsem el bármelyiküket is, elviselhetetlen volt.

– Biztosan nagyon nehéz lehet – nyögtem ki nagy nehezen, olyan mondatok után kutatva, amelyekkel talán egy kicsit jobban meg lehet fogalmazni ezt a szörnyű élményt. – Szeretnék segíteni, csak... nem tudom, hogyan...

– A mi hibánk – vágott közbe hirtelen Susan. Döbbenten kaptam fel a fejem.

– Ezt meg hogy érted?

– A mi hibánk az egész, ami vele történik. Az enyém és Peteré. – Hátrafordult, és futó pillantást vetett a bátyjára, aki éppen grimaszokat vágott Lucy-nek. – Igen, Edmundnak... nehéz természete van, de igenis lehettünk volna vele kedvesebbek.

– Susan, ne viccelj! – Nagyon igyekeztem, hogy legalább egy kicsit visszafogjam a hangomból kiszűrődő felháborodást. – Nézd, rettenetesen sajnálom, ami Edmunddal történt. Egyszerűen... borzalmas. De az alapján, amit az utóbbi néhány hétben tapasztaltam, Edmund egy... egy...

– Egy igazi barom? – kérdezte mosolyogva Susan. Vonakodva bólintottam. Lassan kisimultak a vonásai, és újra visszatért az arcára a komoly kifejezés. – Nem volt mindig ilyen. Tudom, hogy Peter mást állít, de nincs igaza. Régebben tényleg... elviselhetőbb volt.Mikor apa elment a háborúba, az... nehéz volt neki. Tényleg nagyon nehéz. Ed imádta apát, szinte istenítette. Próbálta rejtegetni, de tudom, mekkora fájdalmon ment keresztül és megy keresztül a mai napig azóta, hogy elment. Nem hiszem, hogy egy kicsit is túllépett volna rajta. Mindannyiunkat megviselt, de Ed... teljesen megváltozott. Azóta mintha nem is ő lenne.

– Az egyik utolsó nap, amit otthon töltöttünk, mielőtt a nagyiékhoz költöztünk volna, onnan pedig a professzorhoz, bombatámadás érte a kerületet, ahol laktunk. Persze mind a bunkerhez rohantunk, hogy elbújjunk a tűz elől, csak Ed nem. Ő visszaszaladt a házba, Peter meg utána. Lucy-vel a lehető legtávolabbi sarokba húzódtnk, és rettegtünk. Azt mondtam neki, hogy nem lesz semmi baj, de én sem hittem magamnak. Hallottuk Peter ordítását a kertből, a távolban ledobott bombák zaját, a repülőgépek zúgását a fejünk felett.