Amikor Angliában kitör a második világháború, és már a hatalmas London sem számít biztonságosnak, a félárva, tizenkét éves Amyt, akárcsak megannyi másik gyereket, egy időre örökbe fogadják - ráadásul a lány nem máshoz kerül, mint a gazdag és híres D...
A következő két órában teljesen új arcát ismerhettük meg Narniának. Úgy tűnt, a Mikulás jóslata beigazolódott - a hó és a jég, amelyek eddig súlyos takaróként telepedtek a birodalom vidékeire, szépen lassan fogyatkozni kezdtek, majd teljesen eltűntek. Mire kiértünk az erőből, már a kabátjainkat is csak a kezünkben kellett cipelnünk, ha nem akartunk megsülni alattuk a melegtől. Langyos szellő táncolt a fák ágai közt, a mezőket és dombokat, amelyen át utunk vezetett, dús, élénkzöld fű és tarka virágtenger borította. Mintha egy másik világon belüli másik világba kerültünk volna.
A természet tavaszba fordulása ránk is nagy hatással volt - Susan arcáról leolvadt az aggodalmas kifejezés, és előbukkant alóla a vidám mosoly; Peter és én rendszeresen megálltunk a dombtetőkön, hogy "harcias párbajban" mérjük össze az erőnket, és noha ezek a párbajok rendre úgy végződtek, hogy egymásnak ütköztünk, és emiatt egyszerre zuhantunk a földre, nagyon jól szórakoztunk. Lucy, ha lehet, még az eddigieknél is lelkesebbé vált, virágot tűzött a hajába, fel-alá szaladgált a mezőkön, és, nem törődve Hódmama és a nővére rosszalló megjegyzéseivel, minden egyes domboldalon hanyatt vágódott, és az örömtől sikítva gurult le a völgybe. Ettől természetesen a ruhája tele lett zöldes-barnás foltokkal, ám ez őt nem érdekelte, csak felpattant, leporolta magát, és futott a következő kaland után.
Talán ez volt az első alkalom, hogy felhőtlenül boldogok tudtunk lenni Narniában. Úgy éreztem, mintha mázsás kövek gördülnének le a vállamról. A nagy vidámságnak végül akkor lett vége, amikor, egy mezőn átvágva kürtszó ütötte meg a fülünket - zengő, ünnepélyes hang volt, amely betöltötte körülöttünk a teret, és amelynek hallatán szinte egyszerre emeltük a fel a fejünket, és meredtünk a hang irányába. A hódok orrocskája megremegett az izgalomtól, én pedig akaratlanul is kihúztam magam.
– Ez azt jelenti, hogy már közel járunk! – kiáltotta Hódpapa.
– Jaj, de jó! – csapta össze a kezét Lucy tágra nyílt, csillogó szemmel. – Végre, végre, végre!
Szerettem volna osztozni a lelkesedésében, de valami meggátolt ebben. Peter és Susan felé fordultam, és az arcukon láttam, hogy ők is így éreznek.
– Vajon hogy fogadnak majd minket? – tette fel végül a kérdést Peter, amely mindhármunk oldalát furdalta.
– Mit gondolsz, hogyan? Hősökként, hogy máshogy?! – felelte Hódmama, őszinte döbbenettel a hangjában. – Hiszen mégiscsak ti vagytok Ádám és Éva gyermekei! A megmentőink!
Kiszáradt a szám.
– De mi... nem vagyunk hősök – felelte Susan komoran. – Csak gyerekek...
– Szerintem mindenki lehet hős, aki jó dolgokat tesz! – nézett a nővérére dacosan Lucy, miközben keresztbe fonta a karjait a mellkasa előtt. Láthatóan nem tetszett neki, hogy elrontjuk az örömteli hangulatot. – És mi jó dolgokat teszünk, igaz?
– Csak azokat, kicsi lány, csak azokat – mosolygott rá Hódpapa kedvesen.
– Különben is: honnan tudod, hogy nem lehetsz hős, ha nem próbálod ki? – kérdezte Lucy eltökélten elmosolyodva, majd hátat fordított nekünk, és indiánszökellésekkel tovább indult virágok közt.
Susan tekintetét nem tudtam elkapni, de Peterét igen, és láttam rajta, hogy ő is a húga szavait emésztgeti magában. Elgondolkodtam azon, vajon a kis Lucy tudatában van-e annak, mekkora igazságot is mondott valójában.
¡Ay! Esta imagen no sigue nuestras pautas de contenido. Para continuar la publicación, intente quitarla o subir otra.
