Az ötödik királynő /Narnia ff./

~ VI. FEJEZET: Vacsora a gáton ~

Az út elején még kissé bizonytalanul botorkáltunk a hód nyomában a süppedős talajon, de útközben mintha levetkőztük volna a félelmeinket, és nemsokára rá kellett ébrednem, hogy szinte teljesen megbízom az állatkában. Ez eredhetett abból, hogy a dadám sok mesés történetet olvasott nekem otthon, márpedig a kisállatok egyikben sem voltak gonoszak (bár az is igaz, hogy ruhásszekrény sem volt egyikben sem...), másrészt abból, hogy miközben haladtunk, végig hátratekintgetett ránk - és a pillantásában őszinte aggodalom tükröződött. Alig néhány perce ismert minket, és máris a szívén viseli a sorsunkat - a legkevesebb, amit megtehettem, hogy viszonzom a bizalmát.

A hód egyre beljebb vitt minket a sziklák között - idővel a fák szinte teljesen elmaradoztak körülöttünk, és csak a kopár kődarabok verték vissza lépteink ropogását a havon. A legtöbb átlagos, megmunkálatlan törmelék volt, ám néhány közülük mindannyiunk figyelmét felkeltette. Ezek olyanok voltak, mint az ügyetlen kézzel megformált szobrok, de nem alakokat, hanem szimbólumokat ábrázoltak - pontosabban kereszteket. Az egyik legnagyobbat egy sziklába vájt üregben fedeztük fel az út mentén, magasan a fejünk felett, de így is jól láttuk, hogy Peternél is nagyobb.

– Mik ezek? – kérdeztem a hódtól, mikor megláttuk a fent említett kődarabot.

– Emlékművek – felelte az csendesen. Valahogy más volt a hangja - szomorkás, de büszke.

– Emlékművek? Itt? – kérdezte döbbenten Susan.

– Ezek a sziklák jelölik azokat a helyeket, ahol a Fehér Boszorkány uralmának kezdetén nagy vérontások zajlottak – felelte a hód komoran. –Több lázadó csoport is szervezkedett az erdők mélyén, de a boszorkány hívei hamar leverték a csekély tagot számláló seregeket. Ez itt – mutatott a felettünk magasodó keresztre – az erdei mészárlásnak állít emléket. Ez volt a legnagyobb összecsapás egész Narniában. És itt történt - ezek között a sziklák közt. Úgy járjatok a havon, hogy az eszetekbe vésitek - a föld, amely alatta szunnyad, még mindig vörös a halottak vérétől. Az a hír járja, hogy azóta kísértetek járják ezt a helyet.

– Kísértetek? – kapta fel a fejét ijedten Lucy.

A hód buzgón bólogatott.

– Suttognak egy rejtélyes fáról, amely állítólag változtatja a helyét az erdőben, és esténként hallani lehet a benne élő driád zokogását. Maga a Fehér Boszorkány szúrta át a varázspálcájával. A másik híres legenda egy vörösbegyről szól, aki követ volt az egyik seregben, és végül egy farkas szájában végezte - azóta is itt kísért az erdőben, és az eltévedt utazókat vezeti helyes útra.

Ezután egyikünk sem szólt egy szót sem, némán haladtunk tovább. De bármerre is néztem ezután, mindig mintha valami elsurrant volna a szemem sarkában a sziklák között. Megborzongva húztam magamon még szorosabbra a kabátot, de attól eltekintve, hogy egyszerre nagyon hideg lett, valahogy kellemes érzés töltött el. Azóta is meg vagyok róla győződve, hogy az a hely valóban kísértetjárta - csak éppen minket nem akartak bántani a szellemek. Más vesztét kívánták, az ellenségükét. Akaratlanul is a vörösbegy jutott eszembe, aki kicsalogatott minket Tumnus úr házából. Lehetséges volna, hogy... Nem, dehogy, az képtelenség. De egyáltalán jogom van-e bármit is kétségbe vonni, miután átmásztam egy ruhásszekrényen keresztül egy titkos világba?

A sziklák közül kiérve egyszerre egy szakadék szélén találtuk magunkat - a lábunk előtt egy fenyőfákkal körülölelt, befagyott folyó terült el, amely valaha boldogan kanyaroghatott a hegyek között, most azonban egy helyben vesztegelt a jég fogságában. Éppen a látóterünk középpontjában, a folyó egyik szakaszán "valaki" ágakkal és nagyobb kődarabokkal felduzzasztotta a vizet, ezzel egy kis szigetecskét hozva létre. A gáton egy dombocska alakú ház állt, amelynek kéményéből illatos gőz kacskaringózott elő, ablakaiból pedig meleg fény világított.